Az Atomszőke egy nyers erőszakhimnusz, amiben a márványkemény Charlize Theron egyszerre kíméletlen és kecses játéka tartja a lelket. Minden más csak fárasztó formalitás és önismétlő stílusgyakorlat.
David Leitch igyekszik megismételni a John Wick áramvonalasra szálkásított dramaturgiáját, és nagyjából azt csinálja, amihez ért: precízen koreografált vérontást és sokkoló, mégis földközelben tartott kaszkadőrmutatványokat. De sajnos tényleg csak nagyjából, ugyanis amit Keanu Reeves szikár eleganciával és nem kevés öniróniával egy szuszra ledarált, az ugyanitt már csak döcögve sikerül. A kutyája miatt(!) bosszút álló, kvázi sebezhetetlen John Wick története pontosan azért működött, mert az akciófilmek kliséit egyszerre mosolyogta meg és vitte el az abszurditás határáig. A Mad Maxben magát akciósztárként újrapozicionáló Charlize Theron révén ugyanez a svung megvan az Atomszőkében is, de a fetisizált és vegytiszta brutalitás elől egy feleslegesen túlkomplikált kémtörténet és egy alapvetően elhibázott dramaturgia szívja el a levegőt.
A kettéosztott, hidegháborús Németországba helyezett cselekmény látszólag nagyobb távlatokat és téteket ad a történetnek, de a film nem tudja igazán kiaknázni a helyzetben rejlő fojtott feszültséget és potenciált, így Kelet-Berlin csupán egy lepattant háttér marad. Az események Lorraine Broughton (Theron) retrospektív jelentéséből bomlanak ki, és noha kémsztori lévén a legtöbb szereplő identitása és lelepleződése körül forog a szüzsé, pont a rozoga narratív szerkezet és a nyilvánvalóan banális fordulatok gáncsolják el egy koherens, izgalmas sztori lehetőségét, ami nem mellékesen súlyt adna az agressziónak és motiválná az akciójeleneteket. Ezek híján Leitch a formára koncentrál, és ha mélységet nem is, stílust próbál adni filmjének. Ennek érdekében összetrombitált egy tekintélyes soundtracket a hetvenes-nyolcvanas évek újhullámos zenéiből, noirba illő módon lépten-nyomon mindenki rágyújt, mintha nem lenne holnap, és leplezetlenül, faltól falig röpködnek a filmes idézetek.
A kihallgatás szekvenciája, amit az Elemi ösztön fojtott erotikája fűt, vagy a kelet-berlini átkelés, amit a Sztalker Zónájával olvas egybe a rendező, csont nélkül simulnak bele a narratívába, viszont Leitch utóbbit fájóan túlragozza, és végül inkább tolakodóvá válik. Az (ön)ismétlések, a stilizálás egyébként is túlvezéreltté, klipszerűvé teszik a filmet, ami így veszít saját hangjából. A főcím nyílt Tarantino-imitációja mellett az egysnittes lépcsőházi csúcspont és autósüldözés egytől egyig véresen gyönyörködtető attrakciók, de nem tudják igazán új fénytörésbe hozni az Ember gyermekében kiérlelt formanyelvet, vagy épp a Daredevil második évadában a lépcsőházi bunyóval szinte hajszálra megegyező koreográfiát.
A film alapjául szolgáló képregény Sin Cityre hajazó expresszionista, fény-árnyék stílusa helyett Jonathan Sela kamerája a kék és vörös árnyalataival festi meg Lorraine és Delphine (Sophia Boutella) vibráló viszonyát. A film egyik erőssége, hogy a stilizált, hideg és meleg neonszínek kontrasztjából kibomló, gyanakvással teli erotikát jól ellenpontozzák a züllött berlini alvilág realistán fakó képei. Amilyen határozott karaktert kap maga a város, olyan papírvékonyak a szereplők. A sok figurát mozgató narratíva lényegesnek tűnő mellékkaraktereket felejt a kispadon, az ok-okozatiság lepattan a szereplők viszonyáról és interakcióiról, szinte mindenki híján van az épkézláb motivációnak. A lelepleződéstől való félelem ugyanis nagyon kevés muníció egy fordulatos thrillerhez.
És itt jön a nagy de. Az Atomszőke ugyanakkor a kendőzetlen brutalitás ábrázolásában verhetetlen. John Wick mitikussá növesztett rémalakjánál Charlize Theron kémnője sokkal emberibb. Neki bizony a fal adja a másikat, és hidegvérű megoldások helyett gyakran puszta ököllel, vagy a nyolcvanas évek trash műveit idéző kreativitással (tűsarkú, dugóhúzó) aprítja az ellent. A dél-afrikai színésznő zseniálisan hozza a karakter kettősségét: a távolságtartó, elérhetetlen femme fatale-t és a vért köpő amazont, akihez a fizikai erőszak során kerülhetünk igazán intim, szinte szexuális közelségbe. Leitch mellőzi a direkt feminista felhangokat, cinikus hősnője teljesen magától értetődően érvényesül egy eredendően maszkulin közegben. Theron ridegségét pedig James McAvoy idegbeteg profizmusa ellensúlyozza. A beépített helyi trógert megtévesztésig jól alakító McAvoy többnyire a Mocsokban már látott eszköztárát mozgósítja, de még így is tenyérbe mászóan zseniális. Mindezt Leitch megfejeli pár szívderítő cameoval, amilyen például Til Schweiger órásmestere, vagy a hármas metró Kelet-Berlinje.
Egyébként kellemetlen utóízt hagy maga után az Atomszőke, mivel a kelleténél egy fokkal komolyabban veszi magát. A menő pózolások közepette elvész a frissítő öntudatosság, a sztori pedig pont annyiszor fut vakvágányra, hogy a végeredmény ritmustalan, darabos és közel érdektelen legyen. Nem kell megváltani a világot – a John Wick sem tette – de Leitch filmjéből pont a világos koncepció és az az ékegyszerű plot point hiányzik, ami feszesre húzná a bravúros, de parttalan akciókat. Talán majd legközelebb.
Atomszőke (Atomic Blonde), 2017. Rendezte: David Leitch. Írta: Kurt Johnstad. Szereplők: Charlize Theron, James McAvoy, John Goodman, Sofia Boutella, Eddie Marsan. Forgalmazó: Freeman Film.