A rosszak születése
Adom hírként és meseként!
Onnan kezdem, amikor a Szél-király és a Köd-király még nagy haragban voltak egymással, s hosszan viszálykodtak.
De Föld-anya forrón szerette délceg és hűséges gyermekét, a Köd-királyt, ezért termékenységet adott neki, hogy szépséges lányai lehessenek, s apjuk örömére és védelmére a hegyeiben éljenek. Így születtek a ködtől az erdei szép tündérek, a kegyelmes Kesályik, kik azidő óta irgalmasok hozzánk, s vörös fonalukkal teszik szerencséssé gyermekeinket!
Egy napon a Szél-király harcos dühvel szállt alá, hogy havasbéli várába térjen, s forgószéllel felfegyverkezve fivérére rontson, de ahogy ereszkedett alá az égből, nem látta hegye csúcsán a várát, olyannyira körbeölelte a köd. Ettől őrült harag szállta meg, s rohamra indult a párák ellen. Ám ahogy mind közelebb ért, látta, hogy a páraköd nem más, mint a havasai sziklaormain ülő Kesalyik egymásba érő, ezer meg ezer hajszála.
Ahogy megpillantotta sziklaszirtjein e gyönyörű tündérnőket, ragyogó szépségük lefegyverezte haragját. Így kiáltott ekkor fivérének, a Köd-királynak:
– Fivérem, ki velem háborúságban állsz! Gyűlöllek, miként te is engem, mert elárultad apánkat, de szépséges lányaidat, kik eltakarják előlem a váramat, bántani nem tudom. De az mégsem járja, hogy Föld-anyát sose lássam, mert szerteszéledt lányaidtól váramba eljutni nem tudok, ezért hozok egy hozzájuk illő szépséges úrnőt, kit ők királynőjükké fogadnak, s engedelmeskednek neki. És mi így békét fogadunk egymásnak.
Megenyhült ettől a Köd-király is, és elfogadta testvére ajánlatát:
– Hozd!
És a Szél-király megadta: teremtett egy nőt, kit Köd-testvére szűkszavú parancsa után, Anának nevezett el. Ez idő óta van, hogy ha a hegyek közé érkezik a Szél-király, elvonul a köd.
Ana volt a legszebb és legtisztább nő a világon. Olyan szép volt, ahogy ment az erdőn keresztül, mindent elégetett maga körül a szépségével.
Föld-anya, éjjeli fiának, a Hold-királynak a fejük búbjától a talpukig szőrös, hosszú karú démon-embereket, a Locholicsókat adta testőrül. Ezek királya, a gonosz Locholicso-király, mikor egy alkalommal a Macskák hegyére tévedt, a sötét fenyvesben megpillantotta Anát, amint ott állt a maga égette parázsló tisztáson, s elámult a nő szépségén. Egy páfránybokor mögül nézte, s erősen megkívánta. Elhatározta, hogy nőül veszi. Előugrott rejtekéből, és így szólt a szépséges Anához:
– Szél-hegy lánya! A Hold-hegyek erdeinek ura vagyok, a Locholicso-király! Add nekem a kezed, mert enyém leszel, s birtokaim úrnőjévé teszlek, amiként én is uralkodok majd havasaid jószágai felett!
Ana undorodva elhúzódott a piszkos és loncsos Locholicso-királytól, de ez lábszárig érő, szőrös karjaival szorosan átkulcsolta.
– Nem leszek a tiéd, mert szörnyeteg vagy! – kiáltotta ekkor Ana, és kitépte magát a démon-ember öleléséből, majd befutott a rengetegbe. A Locholicso-király őrült bőgéssel eredt a nyomába, de szem elől tévesztette.
Ana félt a démon-ember haragjától, ezért a havasi sziklaszorosba fekete kövekből épült várában bújt el.
A Locholicso-királyban azonban tombolt a vágy, és őrült dühében összekürtölte minden Locholicso-emberét. A Locholicsók Hold-hegybéli tanyájáról az egész szennyes szőrű horda lehömpölygött a völgyekbe, majd fel a havasokba, ahol elözönlötték a fenyveseket és a jeges sziklákat. Mindenütt összefogdosták a törékeny Kesályikat, és királyuk parancsára elevenen enni kezdték őket. A felfaltak sikolyától összerázkódtak Ana fekete várának fekete kövei. Sírva futott elő, és a démonember-király előtt a földre rogyott.
– Leszel-e az asszonyom, Ana? – kérdezte kevélyen a Locholicso-király.
Ana nekiadta kezét, de a szívét soha! Övék volt az első boldogtalan házasság a földön.
Ana, ha csak tehette, kerülte férjét, és nem időzött sokat várában. Ha hírét vette, hogy az ura közeledik, a Kesályikkal egy békát, kígyót vagy valami rovart hozatott magának, lenyelte azt, s akkor maga is azzá változott egy napra. Így szökött férje elől az erdőbe, de béka alakjában járta legszívesebben a világot.
Nagyon gyötörte a Locholicso-királyt, hogy ennyire utálja őt a felesége. Alig van otthon, és akkor is eltaszítja magától. Egy napon, amikor vigasztalan kóborolt a sötét erdőben, hirtelen egy aranyhasú varangyba botlott. Megszólalt a varangy:
– Tudom, mi nyomja a szíved, Király! Hát ide hallgass, elmondom neked, mit tégy, hogy feleséged magadnak megnyerd! Fogj egy szarkát, vedd ki annak az agyvelejét, és keverd a királyasszony ételébe. Ha ő azt megeszi, fiat fog neked szülni.
A Locholicso-király Ana palotájába vezető erdei úton szétnyomta egy szarka fejét, és úgy tett, ahogy a varangy tanácsolta: belekeverte felesége vacsorájába, majd erővel nászra bírta, és már előre várta, hogy az délceg fiút szüljön, s a gyermekáldás okán felé megenyhüljön.
Ana terhes lett valóban, s a kilencedik napon vajúdni kezdett. Vajúdott újabb kilenc napon át. Végül kiadta méhéből a Locholicso-király elsőszülött fiát. Egy kétfejű szürke kismadár bújt elő belőle, aki a Melalo, azaz a Piszkos nevet kapta. Jaj, bizony ez volt az emberi nem nagy szenvedésének kezdete, mert ez a kicsiny madár volt a világon az első Rossz, az őrület és a vérszomjas őrjöngés démona!
A Locholicso-király elámult és visszahőkölt, mikor megpillantotta szörnyűséges fattyát, és csak ritkán látogatta asszonyát.
Hogy Melalo milyen fertelmes volt, tudni kell ahhoz, hogy élt akkoriban az erdő szélén egy szegény cigány szegkovács a szépséges szép feleségével és négy kicsi fiacskájával.
Egy nap azt mondja az asszony:
– Hallod-e te, édes uram, csinálj nekem száz szegecskét, és hozok érte egy véka lisztecskét, s tán kapok mellé szalonnát is. Főzök akkor vacsorát.
Kalapált a szegény kovács napestig, míg megcsinálta a száz szeget. A jó asszony útnak indult a zöld erdőszélen, az ezüsthangú vízmosás martján, a piros himlős málnás mellett, amikor a szúrós bokorból meglátta őt a kétfejű Melalo. Reáröppent az asszony kebelére, és igézőn kérlelte, hogy legyen a mátkája. De hiába cirógatta mézes szavaival, az asszony lesöpörte magáról a szürke madárkát, s elszaladt. Megdühödött ettől a démon, s elrepült a cigány kovács kunyhójáig. Körülrepdesve a kovácsot, ködöt támasztott körülötte, melytől az rögvest elaludt. Ekkor rávetette magát és karmaival annak testét-lelkét marcangolni kezdte. A szegény cigány hamarosan megébredt, de akkor már az őrület rajta volt. Épp akkor ért haza az űzött asszony is.
– Az úrnak, kinek a szeget vitted, mért mosolyogtál? – támadt rá feleségére – Azért, mert a véred kurva! Szeretője vagy az úrnak! Kurvája vagy a világnak!
A szegény asszony hiába esküdözött, férje erős kötéllel megkötözte. A széltördelte rengetegbe hurcolta, s egy fának a törzséhez kikötötte. Bimbós emlőit kivette, éles késsel lemetszette, két fekete szemecskéjét szemgödreiből kiásta, majd a kezeit is levágta. Felesége darabjait összeszedte, a tarisznyába gyömöszölte, és hazaindult – az asszonyt meg otthagyta.
Hazaért, ahol már várta őt négy éhes fiacskája. Így szólt hozzájuk:
– Menjetek fiaim az erdőre, szedjetek rőzsét, mert jó húsocskát tudtam szerezni, abból főzök nektek vacsorát.
A négy fiú elindult az erdőbe. Ahogy mind beljebb és beljebb értek, a sűrűben a legkisebb fiú elmaradt bátyjaitól, s szem elől tévesztette őket. Kétségbe esve bolyongott, szólongatta testvéreit. Meghallotta ezt az erdőkerülő, aki épp arra járt. Fülön csípte a rőzsegyűjtő fiút, és már vitte volna a kis tolvajt a falusi bíró elé, amikor nagy zörgéssel egy űzött béka ugrált eléjük a bozótból. Alighogy meglátták, már nőni kezdett, s hamar el is vesztette békaformáját, mert szépséges nővé vált: Ana menekült épp a Locholicso-király és emberei elől. Az erdőkerülő és a rajkó is meglátták ekkor a bozóton túl a szőrös démon-embereket. A fiúcska kicsusszant ekkor az erdőkerülő kezéből, és egy fa mögé bújt. A kétségbeesett tündér-úrnő rárivallt a férfira:
– Hozd! Hozd és megjutalmazlak, ha nem, elpusztítalak!
De ez nem tudta mit kellene neki hoznia, csak állt meredten. Haragra gerjedt Ana, és dühében felkapott egy sziklát, és agyoncsapta vele az erdőkerülőt. Odaértek ekkor a Locholicsók, és hazavitték Anát. Mikor már távol jártak, előmerészkedett a fiúcska, és ismét testvérei keresésére indult. Hamar összetalálkoztak, mert ezek is égre-földre keresték kisöccsüket.
Hazatértek, s apjukkal megfőzték a húst a rőzsén. De mikor a fiúk enni készültek, és a tányérjukra húst is vettek, megszólalt a legkisebbik:
– Ahaj, testvérek, bolondok, hol az eszetek! Tudjátok apánk mit főzött? Nézzétek, szülőanyácskánk édes cícéje az!
A fiúk ekkor baltát ragadtak, és verni kezdték apjukat. A nagyobbik fiú rákiáltott:
– Apánk, verjen meg a drága isten, hol hagytad anyácskánkat? – s ütötték a baltával tovább, míg csak meg nem mondta nekik:
– Menjetek a zöld erdő szélén, majd a patakvíz martján, végig a málna nyomán, egész a sötét, széltördelte rengetegbe, s ott keressétek, hol a fák közt kis tisztás fénylik.
Mentek rögvest a fiúk, s a tisztáson meglelték édesanyjukat, de annak megkezdték már testét a csókák. Így szólt hozzá a legkisebb fiú:
– Igaz nő vagy, jó anyácskánk, segítek én rajtad, ti fivéreim, itt várjatok – és csonka, vak édesanyjával, elindultak, és bevették magukat az erdő sűrűjébe, és vártak. De nem kellett soká várniuk, mert Ana szökésben volt megint. Egyik percben béka volt még, de hamar felvette természetes alakját. Ragyogni kezdett szépsége, és már parázslani kezdtek a fák. A füstre felfigyelt a Locholicso-király és már a nyomába is eredt. Mikor már közel csörtettek a loncsos démonok, a fiúcska nagy bátran Ana elé pattant az izzó talajon.
– Hozd! – rivallt rá, de ez már tudta mi a dolga, mert kezében volt már egy béka. Anának átnyújtotta, ez nyelve alá rakta, s máris visszaváltozott békává. A tűz menten kialudt, a Locholicsók nyomát vesztették.
Azt mondta ekkor a rajkó:
– Drága királynő, add meg a jutalmamat!
– Mi légyen az? – kérdezte a béka.
– Drága anyácskám nagyon beteg, gyógyítsd meg őt.
– Úgy fonnyadjak, mint a levél az őszi tóban, ha a világ kurvája voltam! – mondta esküvel a szegény asszony.
Szép könyörgését meghallgatta a béka-Ana, és végigmászott az asszony testén. Érintésétől kinőttek az asszony emlőcskéi, kezei, és két szemével újra látott! Ana eztán eltűnt az erdőben.
Az asszony és a fiúcska visszament a három testvérhez, akik kitartóan vártak rájuk. Ölelték, csókolták meggyógyult édesanyjukat. Eztán mindannyian hazatértek, a fiúk a kunyhónál fejszét ragadtak, s gonosz apjuk szívét a halálnak adták.
Húsz esztendő telt el így, hogy Melalo, az őrültségdémon hasztalan keresett feleséget, s mindenütt kegyetlen pusztítás, irgalmat nem ismerő gyilkolás és téboly maradt utána amerre járt. Megelégelte sorsát, s amikor a Locholicso-király látogatóban volt Anánál, beröppent a fekete vár ablakán, és szüleire támadva így rikácsolt:
– Én a világon nem kapok feleséget! Apám, te szerezz nekem! Különben olyan ködöt támasztok, amitől ti is megőrültök!
Megijedt ettől Ana, s így szólt:
– Férjuram, tedd meg, amit kér! Fogj egy halat, főzd meg nekem szamártejben, és töltsd az altestembe! Akkor szülök neki feleséget!
Erre Melalo felröppent, és eltűnt.
A Locholicso-király megcselekedte, amit Ana kért, és Ana kilenc nap múlva megszülte második szörnyetegét, a haltestű, de hosszú hajjal megáldott emberfejű Lilyit, a Nyákost, ki azóta ha testünkbe hatol, néhány hajszálát elhullajtja, nyákos betegségekkel, köhögéssel és vérhassal kínoz bennünket!
Így vette kezdetét az embert gyötrő betegségi démonok, a Rosszak szaporodása, miknek azóta se szeri, se száma a földön.
Becsületes emberektől hallottam.
Becsületeseknek elmondtam.
Borítókép: Balázs János, A nap szerelmese