visszafelé jövet a folyó…
visszafelé jövet a folyó már patakká sorvadt
és a híd gyufásdoboz maketté változott.
játékváros, játékházak –
csak maguk a játékosok voltak
játék-szereik közt holtkomolyak.
a tüzek merész, hosszúkás tükörképe
elhúzódik az elhúzó csónakok elől,
majd idővel újra kinyújtózik
a lenyugvó felszínen.
Bászt, a macska-istennő, otthoni dolgoknak őre
izzó szemmel méreget minket a kocsikerekek közül,
aztán eltűnik hangtalan a sötét kertek alatt
izgatón illatozó burjánzásban.
az istenek ezeréves álmukat alusszák termeikben,
a csillagok tartják a szokásos éji útirányt.
ami van, az mindig…
ami van, az mindig egy rakás
rejtett kapcsolat és felosztás.
van valahol valami még, találkozási pontok körül
egyszerű magyarázatok mögött
mindig van valami még:
minden lehetőség nyitott, minden elképzelhető olvasat
lehetséges; földobott érme, még
nem dőlt el, fej vagy írás.
a van, ami ugyanakkor mindig lehet is; alakulók és alapítók
vanja, az egyszerre többfelé nyújtózó egyidejűség
egyúttal eredeti és
mindig volt már.
valami, túl szembenálláson és kizárhatóságon.
egyszerű, mint a kézháton lefolyó víz
vagy egy marék bolyhos, tavaszi barka.
bent
az ablakkeretekben követelőző recsegés.
az ég változásában felhők –
bennük eső az esőben
megszámlálhatatlan csepp mindegyik
saját alakkal – egyedi
tökéletes.
a szél ott van önmagában
a világ itt a közelben.
kötélen száradó ingek lógnak
fejjel lefelé bennük
a száradás reménye a tudás
hogy rendesen összehajtják őket mindjárt s berakják
a homályos szekrény meghitt melegébe.
a mosoly a szemekben kezdődik
kis késéssel eljut a szájhoz, és
eltűnik újra – mintha dagály
érintené a homokba rajzolt arcot
majd visszahúzódna megint –
a szemek elkomolyodnak
de a mosoly nem tűnik el, ott van
a komolyság alatt, mint víz alatt
látszik fehér hasa a felszín felől mint
egy fölfordított kő.
valaki leszedi a ruhákat és
beviszi. este van
megeredt az eső és esik majd egész éjjel.
Fordító: Lengyel Tóth Krisztina
