Csutak Gabi Csendélet sárkánnyal című novelláskötetének (JAK+PRAE.HU) megjelenését régóta várom, ugyanis a könyv egyes helyszíneihez személyes gyerekkori élményeim fűződnek. Egy Szamos menti faluban töltöttem a nyári szüneteket, közel a román határhoz, így többször jártam Szatmárnémetiben. Mindig foglalkoztatott, hogy milyen életük lehet azoknak a gyerekeknek, akiket az ottani lakótelepi játszótereken láttam. A szerzővel személyes és kollektív félelmekről, diktatúráról, családtörténetről és hallgatásról beszélgettünk.
KULTer.hu: A Csendélet sárkánnyal számomra az év meghatározó olvasmányélménye volt. A címadó motívumot, a sárkányt a folklór felől értelmeztem mint mitikus lényt, ami köré bizarr és sokszor nyomasztó mesevilágot teremtettél. Szembetűnő, hogy sehol nincs kimondva a Ceaușescu házaspár vagy a fiúk neve, bár rájuk lehet ismerni. Ez azért van így, mert a főszereplő fél kimondani a nevüket, mert ők is egyfajta sárkányok a világában? Vagy egyáltalán nem is sejti, hogy mi történik körülötte?
A címben szereplő sárkány elsődlegesen valóban a népmesék rettegett szörnyéhez köthető, ugyanakkor ez a metafora magába olvaszt mindent, ami ebben a világban ismeretlen és fenyegető. Ennyiben a faliszőnyeg mintáiba belelátott ijesztő lénytől, a halotti torra gyülekező rokonságon át a felvonuláson szónokoló Vezér alakjáig minden tekinthető sárkánynak. Konkrét neveket azért nem használtam, mert úgy gondolom, hogy minden diktatúrában hasonló mechanizmusok működnek, ezek a történetek bármelyik kelet-európai országban játszódhatnának.
Hogy mennyit ért meg egy gyerek abból, ami körülötte történik, az egyik fontos kérdés, amit a könyv felvet, de nem kapunk rá egyértelmű választ. Úgy alakítottam a szöveget, hogy inkább a leíráson, az élményekhez kapcsolódó fizikai érzeteken legyen a hangsúly, az elbeszélő nem reflektál tudatosan a történésekre. Így az olvasó mindig többet tud a történelmi háttérről, mint maga a főszereplő. Arra sem tudom a választ, hogy én gyerekként mennyit értettem a környező világból, ehhez túlságosan sok utólagos tudás rakódott rá az emlékekre. Annyi biztos, hogy összehasonlítási lehetőség híján egy gyerek számára az a világ volt az egyetlen lehetséges világ. Az volt természetes.
KULTer.hu: Egy korábbi interjúdban azt mondtad, nem szerettél volna memoárt írni. Mégis majdnem minden szövegedben felismerhető valami a ’80-as évek Romániájának fojtogató légköréből. Milyen viszonyban áll a szövegek világa a saját tapasztalataiddal?
Ezt egyrészt arra értettem, hogy amit írtam, fikció, nem pedig visszaemlékezés. Azért tartottam fontosnak ezt kihangsúlyozni, mert gyakran találkozom azzal, hogy egyesek a magánéletem részeként tekintenek a novellákban leírtakra. A másik fontos szempont, hogy ez nem egy realista fikció, tehát a könyv nem vállalkozik arra, hogy szociológiailag hiteles látleletet adjon a ’80-as évek Romániájáról. Ennek nem mond ellent, hogy minden szövegben felismerhető a korszak légköre, sokak által ismert jellegzetességei. Egy realitástól elrugaszkodott világban gondoltam újra a diktatúra jellemző motívumait, amelyek annyiban vannak jelen a narrációban, amennyiben feltételezésem szerint egy gyerek világába beszüremkednek.
KULTer.hu: A Vöröskörmű rém, aki civil foglalkozását tekintve óvó néni, leragasztja az elbeszélő száját. A diktatúra már a legkisebbeket is el akarja hallgattatni, be akarja fogni a szájakat. Érezted bármikor, hogy beléd szorult a szó, beszélned kellene, de nem tudsz, mert valami külső erő vagy hatalom visszatart?
Nem, nem éreztem ilyet, mégpedig azért, mert nem is volt ellenvéleményem vagy mondanivalóm. A közeg olyan volt, hogy ez fel sem merült. Már azelőtt működött az elhallgattatás, mielőtt bárkinek eszébe juthatott volna megszólalni. Egyébként a száj leragasztásának motívuma számomra inkább jelenti a drasztikus és megalázó nevelési módszerek megjelenítését, mint a szólásszabadság elleni merényletet.
KULTer.hu: Rakovszky Zsuzsa Hulló csillag éve című könyvének kislány narrátorát hasonlóképpen gyötri a párthű pedagógus az óvodában. Őt kényszereteti. Óvodáskori élményanyagoddal dolgoztál, amikor ezek a szövegeid megszülettek?
Részben saját emlékfoszlányokat, részben a generációmhoz tartozó barátaim élményeit használtam fel, de akad olyan szöveg is, amit filmélmény inspirált. A csendélet nyúllal, valamint a Nyúlpaprikás című szövegekben nálam is megjelenik egyfajta kényszeretetés, de itt a kényszer nem fizikai. Elegendő a felnőttek határozott elvárása, hogy a főszereplő bekanalazza a kedvenc nyulából készült pörköltet. Egyébként ez az előbbivel ellentétben nem saját élmény, de lehetett volna. Az élelmiszerhiány miatt – bár tilos volt – sokan tartottak nyulat, még városi udvarokban is.
KULTer.hu: Nem lehet kihagyni az interjúból a szörnybabát, Dzsordzsalinát, aki külsőleg akár egy aranyhajú királykisasszony is lehetne, de nem az. Szerintem az Annabell című legújabb horrorfilmben is megállná a helyét. Voltak babáid? Féltél tőlük? Mitől féltél kislány korodban? Mi volt a kedvenc meséd?
Jól ráéreztél, ugyanis pont a Dzsordzsalina című novellára, a kék szemű, szőke hajú ikerlányok történetére utaltam az imént, amikor a filmes inspirációt említettem. Számomra a Kubrik Ragyogás című filmjében megjelenő kísértetikrek jelentették az inspirációs forrást. Egyébként voltak babáim, és nem féltem tőlük, viszont óvodásként kerültem a kék szeműek tekintetét, a szüleim szerint ezt azzal magyaráztam, hogy „szúrós szemük van”. Amitől igazán féltem, az egy nagy ruhásszekrény volt, ahová sötétedés után szörnyek költöztek. Leginkább azokat a meséket szerettem, amiket a bátyámmal közösen találtunk ki és játszottunk el sok más mellett a Nagy indiánkönyvből, cowboy-filmekből vagy a Sandokan sorozatból inspirálódva.
KULTer.hu: A könyvben hangsúlyos szerepet kapnak a nagyszülők. Szerinted meg tudjuk érteni a nagyszüleink generációját, át tudjuk hidalni a köztünk lévő több évtizedes távolságot?
Nekem még a saját generációmról sincs egységes képem, ezért általánosságban a nagyszüleim generációjáról sem tudnék mit mondani. A saját nagyszüleim világát valamelyest sikerült megértenem azáltal, hogy sok mindent kérdeztem tőlük, kértem, hogy meséljenek az életükről. Ezeknek a történeteknek egy része a novelláskötetben is felbukkan. Ha tényleg figyelünk egy másik emberre, nem számítanak a generációs különbségek. Ami eltávolít, az a hallgatás, az elhallgatás. Úgy hiszem, hogy minden családban vannak szégyellt, elhallgatott történetek. Ha létezik olyasmi, hogy generációs szakadék, az ebből az űrből építkezik.
KULTer.hu: Hőségriadó című szövegedben a főszereplő egy tóban úszkál, alatta kápolna és temető. Erről Ceaușescu faluromboló programja jutott eszembe, és ennek a pusztításnak az emblematikussá vált áldozata, Bözödújfalu, melynek temetőjét és templomát a mai napig víz borítja. Van összefüggés ezek között?
Ceaușescu területrendezési tervnek nevezte azt a programot, amelynek részeként Bözödújfalut is elárasztották. Ez az átrendezési őrület nem csupán a magyar falvakat érintette, románok lakta települések, templomok és temetők ugyanúgy áldozatául estek. A novellámban szereplő tó Bukarest legnagyobb mesterséges tava, amelyet 1985-ben építettek, és kialakítása során egy ortodox templomot és a hozzá tartozó temetőt árasztották el vízzel. Számos városi legenda kapcsolódik hozzá, például az, hogy a vízbefulladásokért a megszentségtelenített temető kísértetei a felelősek.
KULTer.hu: Most, október 23. körül felidéződnek bennem az ’56-os forradalom mártírrá magasztosult gyermek hősei. Amikor a te ’89-es román forradalom ihlette szövegeidet olvastam, arra gondoltam, milyen hitelesen írod le, hogy miként reagál egy gyerek a felnőttek felbolydulására. Nem volt semmi pátosz, semmi felmagasztosulás. Részt vettél a felvonulásokon, tüntetéseken?
’89 decemberében Szatmárnémetiben voltam, ami mindig is egy nagyon békés város volt. Emlékeim szerint az emberek csak azután vonultak ki az utcára, miután levetítették a tévében a Ceaușescu házaspár kivégzését. Inkább a már lezajlott forradalom megünneplése volt ez, minden kockázat nélkül. Ilyen körülmények között nem igazán érezheti magát hősnek az ember. Lyukas zászlókkal vonult a tömeg a központ felé, és diktatúraellenes jelszavakat skandált. A nővérem és a bátyám megtiltotta, hogy kimenjek az utcára, hogy nehogy valami bajom essen, de én ennek ellenére csatlakoztam a tömeghez. Amikor a város központjába értünk, az emberek éppen egy perc néma csenddel emlékeztek a forradalom áldozataira. Furcsa módon csak akkor érzékenyültem el egy pillanatra, amikor néhány méter távolságra megpillantottam a nővéremet. Titokban ő is csatlakozott a tömeghez.
KULTer.hu: Az egyik novelládban a főszereplő visszaemlékszik egy magyarországi utazásra, és felmerül a szülők disszidálásának lehetősége is. Te mikor jártál először Magyarországon? Milyen élményeid voltak ezzel kapcsolatban?
Az első budapesti utunkra emlékszem. Ez valamikor ’86 tájékán lehetett. Apámmal naphosszat jártuk a múzeumokat, de nekem a villódzó fényreklámok maradtak meg leginkább, az élelmiszerboltok vaníliaszaga, meg a csillogó matchboxok és legók a játékboltok kirakatában.
KULTer.hu: Miért a novellát választottad, nem gondolkodtál regényben?
A novellák jó részét már azelőtt megírtam, hogy kötetben kezdtem volna gondolkodni. Ezek rövid, sűrű szövegek, amelyek többnyire egy központi kép köré épülnek, ezért sokáig nem merült fel, hogy akár regény is lehetne az anyagból. Viszont, miután az utóbbi egy évben intenzíven dolgoztam a köteten, egyre markánsabban kirajzolódott egy motívumháló, ami összeköti a novellaciklus szövegeit. Akkor felmerült, hogy akár regénnyé is lehetne alakítani a könyvet, de végül mégis kitartottam eredeti elképzelésem mellett. Ha regényt írnék, sokkal szerteágazóbb világot működtetnék, és több narrátori hanggal is kísérleteznék.
KULTer.hu: Az erdélyi gyökerekkel rendelkező írók közül kik állnak közel hozzád?
Bodor Ádám prózája az egyik legmeghatározóbb olvasmányélményem volt nagyon sokáig, később Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae című regényfolyama vált nagyon fontossá számomra, majd jött sorra Papp Sándor Zsigmondtól a Semmi kis életek, Dragomán Györgytől A fehér király. Legutóbb Vida Gábor Egy dadogás története című önéletrajzi regényébe tudtam belefeledkezni, és nagyon várom Király Kinga Júlia Apa Szarajevóba ment című regényét, aminek a bemutatója a Margó Irodalmi Fesztiválon volt.
Borítófotó: Szőcs Petra
