A 42-ben 42 vers van. Ez nyilván nem véletlen. Könnyebb számolgatni, mint belekezdeni a kritikaírásba. De talán mégse értelmetlen, hiszen a kötet címe is erre késztet. No meg Peer Krisztián is számol, „egymás fülébe sugdos a tíz-, a húsz-, a negyvenéves Krisztián”.
Elszámol, számba vesz, oszt-szoroz, komponál, nyitott és zárt oldalak váltják egymást, 21–21 vers mindegyik részben. Fel kell vágni a zárt oldalakat, hogy a belső versekhez hozzáférhessünk. Hasítok bele a kötetbe, hogy feltárhassam a belsejét, hogy feltáruljon a „bensősége”. (Mi vagyok én, boncmester?) Ezek a külsőségek, a kiadvány érzékeny ötletessége és szépsége szerencsére nem üres mesterkéltség, szorosan összefügg azzal, hogy a szerző megszólalásának tétje, el tud-e számolni. Önmagával, a költészetével, a kihagyott évekkel, azzal, ami lett és ami nem lett, azzal, amit elveszte(gete)tt, elkótyavetyélt, amit elvett tőle a sors, az élet, bármi, legfőképpen szerelmének a halálával, elvesztésével. A kötet egyik, hangsúlyos része tehát gyászmunka, búcsúzás, költői áldozat az alvilágból visszadobott lanton. Ami szintén nyom a latba a számvetésben, nyomnia kell, hisz „nehéz az”: lehet-e, szabad-e írni egy ilyen élettragédia után, ha ez a költő visszatérésének vámja, szólhat-e a lant, recseghet-e a hang a veszteség hullámtöréseiben? Költői számvetés és gyászmunka, hol együtt, hol váltakozva külön, én és a világ, én és ő, én és te, külső és belső, mint mondjuk a szemétre dobott teli samponok meg a felesekké lepárló könnyek.
Időzve a verseknél, a részleteknél, a kérdések és a kételyek nem csillapodnak, inkább gyarapodnak és erősödnek, mint szájban az idegen anyag, és ahogy az idegen sorok is Peer kötetében. Megrághatatlan, kiköphetetlen intertextusok, ficereg a magyar költői hagyomány, hardcore sorsú költők hardcore sorai adják az alapot és a kapcsolódási pontokat, kell valami kapocs a múlthoz, a költészethez, a hagyományhoz. Még zavarba ejtőbb, hogy az általam eddig felvetetteket a versek alanya is tudja, sőt, szóvá teszi, verssé teszi, metapoétikai gesztusok zaklatják az amúgy is zaklatott verseket. Az önépítés, önmitizálás, önsorsrontás, önrombolás és mindezeknek reflexiói, visszavonásai, kiforgatásai válnak e versbeszéd jelentős elemeivé. Vagyis eszelős, hisztérikus, nyughatatlan körforgássá; a paradoxonok, gerjesztett-gerjedő ellentmondások csúcsra járatásának e félelmetes feszültsége, perpetuuma segíthet megérteni Peer költői alkatát, lényegét.
Számomra mégis az a leginkább zavarba ejtő, hogy élet és mű, a költő vibráló (mindent széttrollkodó) lénye és versei nem tudnak leválni egymásról, nem tudnak önállóan élni, lélegezni: a személyes sors, a közelmúlt életeseményei és ennek érzelmi, lelki folyományai együtt pulzálnak. A lehető legnagyobb alanyiság ez, alanyi költészet: Peer a legnagyobb – posztmodern utáni – romantikus költőnk élet és mű együttvalóságának, átfedettségének tekintetében, s ha nem is Byron gróf lobogó köpönyegéből (Gogolt most hagyjuk) lépett elő, becsületesen küzd Térey általa (egykor) csinosnak látott zakójával. Mert van olyan, hogy a költő életanyaga, élményanyaga vagy egy-egy élethelyzete átüt a verseken, s vannak kifejezetten ilyen alkatú költőink is (József Attila, Petri, csak hogy Peer Krisztián fontos elődjeit említsem), de náluk a vers kohéziója, a műalkotás önmegtartó fegyelme általában mégis erősebb, felülkerekedik az átvérzett részeken, magába gyűri, dolgozza az életanyagot, ami így persze már nem ugyanaz, már nem élet, hanem anyag, költői anyag. Peer versei viszont sok esetben, magyarázatokkal, megjegyzésekkel ugyan, de nyersen hurcolják az életet, kiteszik a placcra, ami persze bátorság és vakmerőség is egyben. Csak hát mit tehet így az olvasó vagy a kritikus: értelmezze a szerző életét? Mit értékeljen, min rendüljön meg, mivel érezzen együtt, vagy min nevessen? A költővel? – oké, az menni fog. De mi legyen a versekkel? Mit kezdjünk velük, ha nem minden esetben állnak meg a saját lábukon, ha csak az életesemény, halál, gyász személyes történetének ismeretével együtt lesznek érthetők, átérezhetők?
Bizonyára ezek a felvetések, kérdések némileg sarkítottak, hasonlóan Peer költői gesztusaihoz. Mégis fel kell tenni őket, még ha egyértelmű válaszok nincsenek is, csak így lehet, csalás nélkül szétnézni, egyáltalán nem könnyedén. Mert a költő is (rá)kérdez, kételyez, szembemegy. A vers nála a (ki)mondás, (ki)beszélés, a kételkedés helye, egy olyan szövegfolyam, olyan látszólag szervetlen, rendezetlen fecsegés, „mondatban vagyok”, amelyből váratlanul törnek ki a lényeges vallomások, a múlt és a jelen fájdalmai, sérelmei, az életre, költészetre, szerelemre vonatkoz(tathat)ó fontos sorok, mintha elszólások lennének, mintha a folyamatos beszéd kellene ahhoz, hogy ezek az érdemi elemek kimondhatóak, felbuktathatóak legyenek, hogy aztán a beszéd folyama vissza is nyelje őket magába, sodorja tovább, rejtse el, érvénytelenítse, nyomja vissza a mélybe. („És mire a sor végéig ér a mondat, / kihull belőle minden fontosabb szó.”) Peer versei egyébként is néhány soros részekből építkeznek, látványokból, érzetekből, képekből, (majd) ezek önértelmezéseiből, ellentétező kijelentésekből, egymást kioltó sorokból vagy éppen párhuzamokból, gondolatritmusok maradványaiból. Mindez hétköznapi szóhasználattal és néhol alulstilizálásra játszó nyelvvel adja ki azt a tördelt-törmelékes szövegfolyamot, montázsszöveget, amelynek épp a töréspontjaiban van a poézis. És mivel a költőnél élet és költészet egybevág, épp az élet töréspontjai generálják a lírát, akkor és ott, a töréseknél tudnak megszületni, kimondatni a versek.
A halál, gyász előtt írt versek még inkább rezignált, elégikus hangon tekintenek vissza a múltba, a gyerekkorba, keresik az én helyét, emberi és költői lehetőségeit, otthonát. A Visszatekintve és az Odüsszeusz visszafordul címeikkel is jelzik a múlt felé tekintő számvetést, a valamihez (költészethez, költői hagyományhoz), a valahová visszatérés vágyát, még ha az otthon – Ithaka – megtalálása lehetetlennek is tűnik, főleg a teljes kötet kontextusában: „Annak, aki hazatérésben nem hisz, / kár az útravaló.” Az élet unheimlich – mint az otthonos, kies, ismerős (heimlich, heimisch) ellentéte is – alapérzése csak fokozódik a lány halálával, a gazos kert, a guberált bútorok, a lezárt szoba, a házban megbúvó, érint(het)etetlen tárgyak visszatérő képsoraival. De nemcsak az otthontalanság érzete, gondolata, hanem az emlék, emlékezés is meghatározó elemei a kötet mindkét, valójában teljesen nem is szétválasztható, tematikájának. A homályba vesző gyerekkori, fiatalkori emlékek a súlytalan, nem-lét nélküli életre, a lényegi események nélküli évek hiányára vonatkozhatnak, az én elvesztésére („emlékek nélkül / pusztuljak el”; „Vicc tárgya volt a memóriám, / és a te emlékeid vesztek el.”), amit az önlefokozás gesztusai is erősítenek, a lecsúszott, az alkoholista, a bántalmazó vonásai, vagy akár a (csorbult) tárgyként való lét képzete is: „még mi, tárgyak bírjuk legtovább. / Ha elvesztettem is az élem, / kenni még jó vagyok.”
A felvágatlan oldalakba burkolt gyászversek körkörösen járják be a veszteség terepét egy kutya – szűkölésének, nyüsszögésének, hűségének – helyhez ragaszkodó toporgásával. A gyászmunka a múlt emlékképei mellé a jelen, az után ürességét, értelmetlenségét állítja, a szerelmének halála után megtartott, ottfeledett vagy szertartásosan kidobott (majd ezt megbánt) tárgyak kötik össze a múltat a jelennel, ezek adják meg az emlékezés és az érzelmek megélésének, gyakran a sírásnak és ezek artikulálásának alkalmait. Az érzések kavarognak, akár versről versre is változnak, keringenek, ami teljesen természetes az elengedés, feldolgozás életszakaszában. A magány, az üresség, a hétköznapok görgetésének már-már elégedett (majdnem boldog), beletörődött, hálás órái váltakoznak a bűntudat, kétségbeesés visszatérő hullámcsapásaival, az utolsó napok, a halál előtti órák felkavaró emlékeivel, az elviselhetetlen és az elviselhetetlenebb, majd a semmiből érkező rezignált nyugalom, ami aztán újra olyan könnyen borul fel, mint a műanyag kerti szék.
A Te kezdted című hosszúverssel záródik a kötet, amely tulajdonképpen visszalép a kapcsolat kezdeteihez, de nemcsak narratívába fordítja a gyászt, hanem összegez is, hiszen a halál éjszakájának képei és a beszélő reflexiói is jelen vannak, a „lényeg, hogy múltunk lett, / hogy milyen az a múlt, / csak most [halál után] kezdett számítani.” Ha pedig már van saját múlt, sors, akkor azzal szokás kezdeni valamit. A dilemma, a kettősség nem oldódik fel: ha ez a múlt (csupán) az élet része, jeltelen (jelentés nélkül) veszik ki a világból, ám ha a költészet részévé válik (teszi a költő), elveszik a pőre emlék, kihull az életből, nyelvvé, költői képpé lesz, jelentéssé, ami nem más, mint Jelentés egy lányról. „Aztán már rajzolni se lehet, csak absztrakt jegyekkel jelölni, számokkal, melyeknek mindegyike él, és még tovább osztódik. Geometriai progresszió.” A kísértés és a félelem óriási.
Peer Krisztián: 42, Jelenkor, Budapest, 2017.
Borítófotó: Bielik István
