Hogyan viszonyulunk saját testünkhöz a betegségek alatt? Milyen perspektívába teszi az ember a belső történéseit? Mennyit mutat meg belőlük? A Térkép nélkül és a Gézlapok című verseskötetek szerzőjével, Szita Szilviával beszélgettünk.
KULTer.hu: „Aki térkép nélkül vág az útnak, az elveszhet, de ha mégis saját útjára lel, akkor megtapasztalja kíváncsiságának és érzelmi állóképességének határait is.” – írja Tóth Krisztina első köteted előszavában. Pályakezdésed viszonylag késeinek mondható, 2016-ban jelent meg Térkép nélkül című verseskönyved, amit 2017-ben a Gézlapok című munkád követett. Rátaláltál a saját utadra?
Egész életemben írtam, de általában keveset, ezért jelent meg későn az első kötetem. Egyszer, évekkel ezelőtt elküldtem néhány folyóiratnak (például Bárka, Új Forrás, Jelenkor) a verseimet, és majdnem mindegyiket lehozták, aminek persze nagyon örültem. Később a sors úgy hozta, hogy kiderült: Bedecs Lászlóval remekül tudunk együtt dolgozni, így az eddig megjelent köteteimet ő szerkesztette. Írók és költők közül Tóth Krisztinát, Takács Zsuzsát, Bertók Lászlót és Jász Attilát szeretném megemlíteni, akik figyelemmel kísérték és kísérik, amit csinálok, értékes visszajelzéseket kapok tőlük.
Jó kérdés, rátaláltam-e a saját utamra. Az első kötetem sok évig hevert a fiókban, sokkal hosszabb is volt, vegyes tematikával. Ebből lett aztán egy, a kapcsolatokra fókuszáló munka. A Gézlapok ilyen szempontból más, hiszen nehezebb tematikát dolgoz fel, ráadásul kevesebb, mint egy év kellett a megírásához, itt egyértelműen a téma vitte a kötetet.
KULTer.hu: Sokat utaztál, többek között Franciaországba és az Egyesült Államokba is ellátogattál. E toposz mindkét kötetedben kitüntetett jelentőségű – kirándulásokról, turistaállomásoktól, repülő- és autóutakról is olvashatunk a műveidben. A távozás, az érkezés vagy az átmenetiség a meghatározó számodra?
Ez nagyon jó kérdés. Az utazás, az egy-egy országban való időleges letelepedés valóban fontos elemei az életemnek. Ez részben tudatos választás, részben a körülmények diktálta szükségszerűség. Őszintén szólva egyre kevésbé szeretek utazni, legalábbis új helyekre. Már ismert helyekre viszont annál szívesebben látogatok vissza. Érdekesnek tartom, hogyan változik – objektíven vagy szubjektíven, csak számomra – egy-egy tér, érdekes az emlékképeket összevetni a valósággal.
KULTer.hu: Mi az, amit a leginkább megszeretsz egy helyben?
Nagyon különbözőek az okok, ráadásul folyamatosan változnak. Mondok egy konkrét példát: Pécsre jártam gimnáziumba, aztán vagy húsz évig a város felé se néztem. Nem érdekelt, leginkább kamaszkori önmagamra emlékeztetett, amellyel később sokáig nem voltam jóban. Most meg el sem tudom képzelni, hogy egy évben legalább egyszer vissza ne menjek. Mindig rácsodálkozom, hogy Pécs mennyire gyönyörű és élhető. Magyar barátaim nagy része is ebben a városban lakik.
Most Hágában élek, ami mellett ott van Delft, egy gyöngyszem, gyönyörű kisváros, többek között Vermeer városa. Emberléptékű hely, átlátható, egy idő után ismerősek az arcok, a kedvenc kávézómban már szinte meg sem kérdezik, mit kérek, hanem rögtön elkészítik és kihozzák. Külföldön az otthonosság érzése fokozottan fontos, ezt ösztönösen is keresem, bárhol vagyok. Régebben nem gondoltam volna, hogy ez nekem egyszer ennyire lényeges lesz. Azon gondolkozom, hogy talán erről is lehetne írni valamit.
KULTer.hu: A Gézlapok szinte minden versében ott van a két bizonyosság közötti félelem. A kötet egységes versbeszélőjéről már az első oldalon kiderül, hogy rákban szenved, a vizsgálatok kálváriáját, a halállal való szembenézés nehézségeit ábrázolja a szövegek nagyobb része. Bár megtudjuk, hogy a versbeszélő legyőzi a betegséget, a kezelések testen maradt nyomai megkerülhetetlenül emlékeztetnek a rákra.
Van az az utolsó vers, ami csak a borítón szerepel, és amit tulajdonképpen legelőször írtam. Ezt hídversnek tekintem, hiszen kivezet a kórház világából oda, ahol megszűnik a betegeknek az a közössége, amelynek a páciens egy hosszabb kezelés alatt részese lesz. Vissza kell menni oda, ahol addig éltünk, vissza a munkahelyre, a családba, a házasságba. A díszletek ugyanazok, de elkerülhetetlenül is másképp mozog közöttük az ember.
Azt hiszem, nekem a testtel való megbékülni nem tudás valamennyire élettémám is. A kötet végén a test gyógyul, begyógyítja a sebet, az első versben viszont a veszélyt hozza. Közös sorsunk, hogy vannak dolgok, amelyek tőlünk függetlenül működnek bennünk, amikre csak ránézni tudunk, befolyásolni nem vagy csak nagyon kevéssé. E ránézés minősége viszont fontos. Milyen perspektívába teszi az ember, ami történik benne, körülötte? Hova helyeződik, amit lát vagy személyesen megél? Mennyit és mit visz ki abból a közös térbe, a másokkal való beszélgetésbe, mennyit ír meg belőle?
KULTer.hu: A Gézlapokban hangsúlyos a női perspektíva – a betegséget és a kezelések következményeit megélni nőként. Te mennyit írtál meg a saját tapasztalataidból?
Igen, ez is volt a cél, ezt nem is tudtam volna másképpen megírni, azt hiszem. A saját tapasztalataim természetesen nagyon erősen benne vannak a szövegekben, hiszen ezeket ismerem legjobban, ezekből tudok meríteni. Ugyanakkor az írás folyamata mindig át is változtatja azt, amit az ember megél, újabb és újabb részletekkel gazdagítja az élményeket. Írás közben mindig meglepődöm, mennyire sokrétű is minden helyzet, ha az ember kellő figyelemmel fordul feléjük. Vannak persze hangsúlyosabb témák, mint a Gézlapokban a kezelés és annak körülményei (amelyek nem voltak egyébként annyira nagyon súlyosak, talán ezért is tudok róluk beszélni), ugyanakkor az életünk minden pillanatban hihetetlenül gazdag és sokrétű, soha nem csak egy élmény, egy látásmód van jelen. Ha a kötet poétikai célkitűzését kellene meghatároznom, talán ez lehetne az.
KULTer.hu: Bár poétikai megoldásaikban is eltérnek a könyveid, teljesen mégsem válnak el egymástól – a Térkép nélkül bizonyos verseit átírtad és beillesztetted a Gézlapok koncepciójába. Mi volt ezzel a célod?
Voltak olyan versek, amelyeknek a Térkép nélkülben is volt helyük, de itt úgy éreztem, az új szövegkörnyezet másfajta jelentéssel ruházza fel őket, máshogy szólalnak meg, másképp kezdenek el működni. Érdekesnek találtam ezt a kísérletet, így néhány vers az új kötetben is megjelent.
KULTer.hu: Pedagógus vagy, nyilatkozataidban többször is hangot adtál tanulási módszereket ötvöző tanári hitvallásodnak. A tananyag átadásának alternatívái segítenek az alkotómunka során? Miközben versekké formálod a mondanivalód, gondolsz-e arra, hogy az olvasók a készülő szöveget hogyan fogják érteni?
Amikor tanítok, nagyon világos a cél, és elég egyértelműek az eszközök is: ha figyelmesek vagyunk, meg lehet találni mindenkihez a kaput. A tanításban világos az ember funkciója, hasznosnak érezheti magát (nekem ez fontos), és ha van már tapasztalata, biztos terepen mozog. Az írás ilyen szempontból más. Nem hiszem, hogy lehet befolyásolni, ki hogyan értelmez és él át egy szöveget. A tudatosság legföljebb egy-egy költői eszköz használatában jelenhet meg, de hogy az hogyan hat, nehéz előre megjósolni.
Azt mindenesetre remélem, hogy a Gézlapok egyike azoknak a köteteknek, amelyekből mostanában szerencsére egyre több jelenik meg, amelyek bizonyos emberi történések, például a betegségek tabuszerűségét feloldják. Nem gondolom, hogy erről a témáról még többet szeretnék írni, de ha néhány nőnek segít a kötet, akkor úgy érzem, tettem valami hasznosat.
A fotókat Márk Mirkó készítette.
