Lőrincz Nándor és Nagy Bálint nemes alapanyagból dolgozott: első nagyjátékfilmjük a dán Dogma-mozgalomból merít ihletet, és tabufeszegető módon tárgyalja a nemi erőszak társadalmi megítélésének témáját. Bár a cselekményvezetés helyenként meg-megbicsaklik, példás, ahogy a film gondolkodásra készteti a nézőt.
Borzasztóan nehéz a nemi erőszak filmes ábrázolása, úton-útfélen dilemmák sorával találkoznak az alkotók. Szabad-e mutatni a szenvedést? Kinek a nézőpontját kell érvényesíteni (csak az áldozatét vagy legyen egy objektív, külső szemlélő is)? Ki kell-e térni a társadalmi kontextusra vagy maradjunk a személyes drámánál? Az utóbbi időben, főként a #Metoo-mozgalomnak köszönhetően jóval inkább előtérbe kerültek ezek a kérdések, így a filmes feldolgozások száma is megnőtt.
Ez egyrészt örömteli, másrészt viszont kihívás elé is állítja az alkotókat, hiszen nehéz újat mondani a témában.
Egyes esetekben azonban sikerül, a korábban említett, korát évtizedekkel megelőző Dogma-mozgalom egyik alapítója, Thomas Vinterberg például rögtön két nézőpontot villantott fel a Születésnap és a Vadászat című testvérfilmekkel. Mi van akkor, ha egy köztiszteletben álló emberről derül ki, hogy szörnyűségeket követett el? És mi történik, amikor egy szintén széles körben tisztelt személyt ártatlanul vádolnak meg?
De a Legjobb tudomásom szerint esetében egy másik, jóval populárisabb referencia is idekívánkozik, mégpedig a Netflix Hihetetlen című kiváló sorozata, mely arról szól, hogy miként őrli fel a rendszer azt a lányt, aki szinte semmire nem emlékszik traumájából. Lőrincz Nándor és Nagy Bálint filmjében is valami ilyesmire látunk példát. A főhősnő, Nóra (Hámori Gabriella) emlékszik ugyan arra, hogy mi történt vele, ám bizonyos részletek homályosak a számára. A Legjobb tudomásom szerint kettős játékot űz:
remekül mutatja be az alapjaiban hímsoviniszta rendszer működését, miközben valójában két ember drámáját helyezi fókuszba.
Lőrincz és Nagy filmjének az alaphelyzete is izgalmas. Nóra és Dénes (Bodolai Balázs) épp egy örökbefogadási procedúra vége felé közelednek, úgy tűnik, egy egészséges újszülött kerülhet hozzájuk. A pár szervez egy kisebb baráti összejövetelt, hazafelé az éjszakai buszon azonban összevesznek, így Nóra hamarabb leszáll. Hajnalban sírva ér haza, kiderül, megerőszakolta egy férfi. Dénes kezdetben támogatja, ám idővel, egy-egy részlet előkerülése után meginog a bizalma.
A Legjobb tudomásom szerint két szempontból is kitűnő mozi. Bár sok film rámutatott már a hatóságok és a bíróságok rossz működésére, kevés alkotásnak sikerült ez ennyire erősen. Lőrincz és Nagy semmi olyat nem állít, amellyel ne találkozhatna a néző is a mindennapi életében. A film a hímsovinizmusnak nem azt az oldalát mutatja meg, amely egyéni szinten érvényesül, hanem
a társadalom mélyrétegébe beágyazódó előítéleteket.
„Miért csak most jöttek be? Két-három nap után az ilyen ügyek nagyon kis százaléka oldódik meg” – ez az első reakció, amellyel a rendőrök fogadják Nóráékat. Idővel ráadásul kiderül, hogy Nóra korábban beszélt az erőszakolójával, sőt egy italt is elfogyasztottak együtt, és bizony már a buliból is minimum spicces állapotban jött el a házaspár. Innen pedig már kész is a rendőrök diagnózisa, akik bár nem mondják ki, mégis azt gondolják, Nóra valójában részegen lefeküdt a férfival, ám ezt szégyelli bevallani, ezért találta ki az egészet. „Szerintem beszéljen a feleségével” – tanácsolja Dénesnek a Gáspár Tibor által játszott nyomozó.
A film remekül ábrázolja a férfi szintén bonyolult helyzetét. Hiszen nyilván szeretne segíteni, mindeközben azonban Nóra – teljesen érthető módon – nem szívesen beszél az esetről, ennek következtében Dénes úgy érzi, sötétben tapogatózik. Kettejük dinamikája remekül épül fel a cselekmény nagy részében, ám ezen a ponton kell először megjegyeznünk, hogy a Legjobb tudomásom szerint sem hibátlan film.
A mozi egyik dramaturgiai csúcspontja (kellene, hogy legyen) Dénes és a Borbély Alexandra által alakított fiatal pszichológusnő párbeszéde. A férfi ezen a ponton mindent kiad, ami korábban benne volt, és szétszórtnak, zaklatottnak, az anyaságra alkalmatlannak nyilvánítja a feleségét.
Ennek a jelenetnek hatalmas súlya és sodró ereje lehetett volna, ha kellően megalapozott, ám nagyon hirtelennek hat.
Funkciótlannak éreztem emellett Dénes fiatal kolléganőjének (Jakab Juli) a szerepeltetését. Értem, amit üzenni akartak vele, hogy egy a párjától érzelmileg távol kerülő férfinek milyen jól eshet egy fiatal és csinos lány közeledése, ám egyrészt egy kapcsolat anélkül is széteshet, hogy lenne harmadik fél, másrészt ez a szál nincs rendesen lezárva. Olyan érzése lehet a nézőnek, mintha a forgatókönyv egy korábbi változatában hangsúlyosabb lett volna ez a viszony, ám valamiért húzni kellett belőle, teljesen kihagyni viszont nem akarták az alkotók.
Szó esett korábban a sötétben tapogatózásról, és erre a két órára Lőrincz és Nagy ezt a sorsot szánja a nézőnek is. A film végéig semmit sem látunk abból, hogy mi történt Nórával, ez pedig ebben az esetben kulcsfontosságú döntés.
Ezzel a rendezők a nézőt is bizonytalanságban tartják, sőt idővel a saját előítéleteinkkel is szembesülünk.
Hiszünk-e Nórának? Van-e olyan pont, amikor elbizonytalanodunk az igazában? Vajon mi is úgy gondoljuk, hogy egy nemi erőszak áldozatának pontosan, minden részletre kiterjedően kell emlékeznie a történtekre? Azért halmozom már másodjára a kérdéseket, mert ez a Legjobb tudomásom szerint legnagyobb erénye. Eléri, hogy feltegyük őket, és felülvizsgáljuk a rájuk adott válaszokat. A mozi helyenként egyéb társadalomkritikai húrokat is penget, a két főszereplő egy piackutató cégnél dolgozik, ahol többek között a női-férfi szerepek is terítékre kerülnek, de Dénes szülei is remekül reprezentálják a látszatba beleragadó felső középosztályt.
Mindezt a két főszereplő remek játéka még inkább átélhetővé teszi. Bodolai Balázs is kiváló, Hámori Gabriella azonban őt is felülmúlja, és
az utóbbi évek egyik legerősebb magyar filmen látott alakítását nyújtja.
Egy pillanatra sem válik túlzóvá, végig hiteles marad, nem ábrázol szélsőségeket, csupán azt, ahogy Nórát egyik helyről a másikra, barátságtalan környezetből a még barátságtalanabba dobálja a sors. A mellékszereplők is kiválók, Fenyő Ivánt talán még sosem láttuk ennyire letisztultan játszani, de az elkövetőt alakító Menszátor Héresz Attila sem egy egydimenziós agresszor képében tűnik fel. Ez megint csak remek húzása a filmnek, azzal, hogy az erőszakoló arcot kap, nem relativizálódik a téma, hanem épp sokkal valószerűbbé, kézzelfoghatóbbá válik. Néhány kifejezetten kreatív formai megoldást is kapunk,
a szereplők nehéz helyzetét jelképező belső kereteket remekül alkalmazza a film,
emlékezetes például az a jelenet, amikor a film végén először az autót vezető Dénest látjuk, majd a kamera fordul, és a hátsó ablak keretének közepén már Nóra ül, aki épp egyedül vett babakocsit. A tárgyi szimbolikája egyébként is erős a filmnek, gondoljunk csak az adott helyzetben nem jól funkcionáló technikai eszközökre.
A Legjobb tudomásom szerint az utóbbi évek egyik legerősebb magyar filmes bemutatkozása, amelyet csak egy hajszál választ el attól, hogy esélye legyen klasszikussá válni. A közbeszéd állapotát látva azonban borzasztóan fontos, hogy elkészült ez a mozi.
Legjobb tudomásom szerint, 2021. Írta és rendezte: Lőrincz Nándor és Nagy Bálint. Szereplők: Hámori Gabriella, Bodolai Balázs, Menszátor Héresz Attila, Fenyő Iván, Máhr Ágnes, Szőcs Artúr, Borbély Alexandra, Jakab Juli, Tar Renáta. Forgalmazza: Budapest Film.
A Legjobb tudomásom szerint a Magyar Filmadatbázison.
