A határozott alkotói szándék a novelláskötetek összeállításánál nemcsak tetten érhető, de tudatosan kommunikált aktus volt eddig is Tóth Krisztinánál. A 2006-os Vonalkód esetén a vonal vált motívummá, a szó minden egyes történet alcímében megjelent, s szisztematikusan tágította a megalkotott szövegek jelentésmezejét. A cím felidézte a fogyasztói társadalom tipikus információhordozó jelét is, így olvasztva össze az anyagi és szellemi tulajdonságok meghatározottságát életünkben.
A 2011-es Pixel egy-egy testrészre fókuszálva mesél el történeteket, a szövegek így váltak önálló szövegtestté. A Pillanatragasztó (2014) huszonöt novellája az alkotói pálya huszonöt évére reflektál. A Párducpompa hasonló a 2009-ben Hazaviszlek, jó? címmel megjelent, válogatott tárcákat tartalmazó kötethez, amennyiben itt is javarészt az online Vasárnapi Hírekben korábban publikált, egy-egy szituációt rögzítő szövegeket olvashatunk – szám szerint ötvenet, éppen annyit, ahány éves idén a szerző.
A novellák narrációja hol a szerzői tekintetet, élményanyagot jelzetten magán viselő, illetőleg esetenként egy-egy társadalmi réteg reprezentánsának (pl. egy tetoválómesternek) a nézőpontját megkonstruáló énelbeszélést követik, hol az egyes szám harmadik személyű mindentudó elbeszélői pozícióban szólalnak meg. A többféle narráció egy pillanatra sem válik zavaróvá vagy követhetetlenné, hiszen minden egyes szöveg zárt struktúrájú. A narráció sokfélesége sokkal inkább a jelentés gazdagítását szolgálja, amennyiben a megszólalásmód sokszínűsége és a kötet egészének szerkesztettségében létrehozott zárt struktúra lehetővé teszi, hogy a háttérben egy nagyon is határozott alkotói hang többféle megszólalását kísérhessük nyomon. Az egyéni problémákat felvonultató vallomásos beszédmódtól, a nemzeti-kulturális meghatározottságú, továbbá az egyetemes emberi kérdésekre választ kereső író alakváltozásainak lehetünk tanúi.
A kötet egyik fontos toposza az utazás, amely egyben az életút kifejezője is lehet. A metróhoz és a földalattihoz vezető aluljáró legtöbbször a társadalom peremére sodródott emberek gyűjtőhelye (Szag), a metrón történő találkozások súlyos, elrejtett, időben távoli, de nem feledhető traumák felszínre bukkanó területévé válnak (A fésű, a kréta, meg a vonalzó). A közeli helyek, a város, a környék bejárását segítő eszközök (busz, a troli, a taxi) izgalmas mozgó helyszínei a világra történő rácsodálkozásnak. A vasút már távolabbra visz, túl a határon, túl a határainkon. Az utazás időtartamának hosszával arányosan megnő a megismerhető világ területe is. Az úton levés idejének meghosszabbodásával több idő marad az eseményekre, a tapasztalatok megosztására. A Kiment a ház az ablakon és a Valakit megbüntetek! című szövegek határok átlépését érzékeltetik. Az egyik az országhatárét, a másik önmagunk határát. Az országhatáron át hetente ingázó munkások tömege az egyéni boldogulás reményében hagy hátra gyermeket, családot, hazát, míg a Valakit megbüntetek! kalauza egy sérült gyermek miatt lépi át saját maga határát, hogy egy korlátokat betartani képtelen gyerek biztonságban érezhesse magát.
A legnagyobb távolságokat szellemi és lelki értelemben a leglassúbb helyváltoztató mozgás eredményezi. Ám a séta, a gyaloglás terei is különbözhetnek. A plázák, a bevásárló központok terében egy szemlélődő, tárgyilagos hang közvetít. A Hét táska, Lufi, Mikulássapka, Mozi, Szeparé a világ anyagiasságáról, az anyagiság okozta károk lelki, szellemi természetéről szól. A fogyasztói társadalom csúcsminőségű termékeinek látványos és vonzó terében csak az attól idegen viselkedési minták válnak érdekessé. Ezzel ellentétben a külső tereken megtett utak valódi változásokat eredményeznek.
Ha már utazás, fontos a belső terekben megtett távolság megjelenítése. A ház, a kert, a lakás bejárása már egy titkokkal terhelt belső világ beutazására invitálnak: az idegenné váló megszokott térben bolyongó elbeszélő a nyelvben talál menedéket. „Hideg van, egyre hidegebb, és ül a mellkasomon a makacs légszomj, fent pedig alacsonyak a fellegek, csillagtalan az ég. Mintha egy sátor borulna mindnyájunk fölé.” (Sötét égbolt) Az eredetileg Csillagtalan este címet viselő novellában az esti égbolt állandósága, a felhők mögött örökké világító csillagok emberi tudatot megnyugtató biztonsága sejlik fel, s mögötte Kant örök érvényű mondata: „Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.” A meglévő, bár olykor eltakart, nem látható igazság biztonságának megjelenítése elég erőt ad a Párducpompában elő-előkerülő igazságtalanságok elviseléséhez.
Izgalmas távlatokat nyitnak a kulturális, illetve irodalmi utalásokat rejtő, olykor azokat egyfajta csattanóként „kijátszó” darabok. Utóbbiak esetén a hétköznapi történeteket olyan kontextusba emeli a szöveg végi utalás, ami visszafelé válik megvilágító erejűvé, s ezért újraolvasásra is csábít. A Sötét égbolt című alkotás végén található kérdéssorozat az Úr és Ábrahám alkujára emlékeztet, a Mózes első könyvének 18. részében található történetre, amikor Sodoma és Gomora elpusztításának tervébe avatja be az Úr Ábrahámot. Az erkölcsi romlottság mértékét itt nem a szexuális deviancia jelenti, hanem az idegengyűlölet. Ennek bűne azért is válik még hangsúlyosabbá a bibliai textus játékba hozásával, mert a bibliai korban, az ősi kultúrákban a vendégszeretet alapvető követelménynek számított. Ha megvizsgáljuk Ábrahám történetét, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy Ábrahám azért lett kedves Isten előtt, mert jó szívvel látta vendégül a hozzá látogató idegeneknek álcázott angyalokat.
A Huszonöt lépcső alaphelyzete (egy karcsú, gyönyörű szőke hajú lányt hogyan venné fel egy busz Európa különböző nagyvárosaiban, Hágában, Lisszabonban, Bécsben és Prágában) látszólag a busz lekésésének hétköznapi tapasztalatát viszi színre, de általánosabban egy egész nemzet lekésését példázhatja az emberibb, élhetőbb Európáról. A zárlatban felcsendülő Radnóti-allúzió az emberi kegyetlenkedés valóságos panoptikumát nyithatja meg. A Prérikutyák történetét ihlető esemény a Questor-botrány volt, ám a szöveg túlmutat az alkalmi jellegen. Ennek garanciája éppen a jól felismerhető irodalmi rájátszásból fakad. A koldusok gátlástalan kifosztása ellentétes hatást vált ki, mint Móricz Hét krajcár című novellájának végkimenetele, hiszen megbotránkozással vegyes dühöt érzünk, akárcsak a rezonőr figura. Ám a végjáték párhuzamba állítható a móriczi szöveggel, hiszen, ahogy ott is a család szegénysége kétségbe ejtőbb a koldus szegénységénél, itt a prérikutyáknak nevezett kolduspárban több emberséget láttat az alkotó, mint az őket kifosztó lelketlen alakban.
Az Üvegfrizbi két nehéz sorsú férfiról szól, Zozóról és Pepéről, akik alkalmi munkából próbálják eltartani magukat. Steinbeck Egerek és emberek című klasszikusa idéződik meg a tudatunkban, de a végkimenetel tragikussága elmarad. Egy sokatmondó gesztussal zár a történet, ahogyan Zozó óvatosan kiemeli az alvó Pepe kezéből a bebugyolált, mikróba való üvegtányért, ami az élet, a létezés metaforájává válik. Hiszen a Pepe számára legnagyobb értékkel bíró tárgy más számára már értéktelennek tartott vacak, éppen úgy, ahogy Pepe élete és létezése csak Zozó számára fontos, s másoknak értéktelen. A Sötét égbolt című szöveggel is összefügg a történet, mert itt a fogyatékos Pepe az, aki az utcai padra lefeküdve látja a Göncölt és hívja fel társa figyelmét a csillagok rendjére, így tekinthetjük úgy is, hogy a kötete végére helyre áll a rend.
A meglehetősen realista elemekkel dolgozó záró szöveg (Párducpompa) elhiteti velünk azt, hogy a narrátor egy nagyon is hétköznapi esemény egyszerű krónikása, ahol a fotózás aktusa, a tárgy leírása a dokumentációs jellegre erősít rá, ahogyan a falfelirat alapján a jól beazonosítható útvonal is. „A fekete fémtárgy úgy néz ki, mint valami ovális, lehegesztett sminktáska, oldalt van is rajta egy apró fémfogantyú. A funkciójára viszont semmi sem utal: „rejtélyes, tömör és megfejthetetlen.” Tulajdonképpen ezek a gesztusok árulhatnak el valami fontosat a szerző alkotási módszeréről, prózáját ezen a ponton érzem a legközelebb a tárgyias költészet alapvetéseihez. A kötet utolsó mondata („Hajolgatnak és ringanak az aszfalton soványan, mint a piszkos víz felett a mélyben rögzített bóják.”) egy egyre távolodó szemlélődő gondolatát tükrözi, a hétköznapi élet szereplőit és eseményeit absztraháló, az élet mélyebb értelmét hordozó üzeneteket intuitív módon megsejtő művész kéznyomait.
A kötet címe is többszörös jelentéshordozóvá válik, hiszen a zárószöveg címeként a párducmintás cicanadrág és a „Párducpompa” felirat esetében a valóság egy esztétikai értelemben inkább leminősített, kommersz darabja találkozik egy nagyon is esztétikusnak tekinthető összetett szóval. A valóság és az absztrakció egy látszólagosan esetleges esemény apropóján kapcsolódik össze és kelt jelentéstöbbletet, kezünkben tartva a párducmintás borítójú kötetet. Az ott látható kép, valamiféle kárpit elmosódó párducmintás motívuma a kötet hátsó oldalán már csak egy fekete alapon felsejlő absztrakt aranyszínű mintaként tűnik elénk.
Végső soron megállapítható, hogy Tóth Krisztina legújabb kötete egy mélyen önazonos szerzői világ reprezentációja, amelyben a világ megismerésének tudatos és tudattalan aktusainak színrevitele az olvasó önmegértéséhez is remek alapot szolgál.
Tóth Krisztina: Párducpompa, Magvető, Budapest, 2017.
