Mai magyar valóság kétszáz oldalba sűrítve. Ismerős figurák, akikkel nap mint nap találkozhatunk. Megszokott jelenetek, melyeknek akár mi magunk is tanúi vagy éppenséggel szereplői lehetnénk. Fog-e valaha is Tóth Krisztina Párducpompa című kötete aktualitásából veszíteni?
A kötet 50 klasszikus tárcanovellát tartalmaz, melyek jelentős része már csak a műfaji sajátosságából adódóan is közéleti jellegű. Az első néhány írást olvasva úgy tűnhet, a könyv során leginkább az eltérő életformákkal, az ismeretlennel, az idegennel szembeni ellenérzések kerülnek majd terítékre, de az összeállítás nem áll itt meg. Ahogy haladunk előre az olvasással, egyre fokozódik a kényelmetlen érzés, hogy anélkül is nagy a baj a magyar társadalomban, hogy orvosolni kellene egy több százezernyi menekült okozta krízishelyzetet. Vagy megfordítva a gondolatmenetet: súlyos morális válságban van a magyar társadalom, nem csoda, ha ezen egy váratlan nemzetközi helyzet még tovább ront.
Vagy talán óhajtjuk, hogy felszínre bukjon, ami a mélyben lappang? Mint a néni, aki a trolin kipécéz magának egy olvasó nőt, akiről nagyon szeretné, ha kiderülne, hogy „migráncs” (Troli). Vagy a másik, aki mintha kifejezetten örülne, hogy soha nem nyer a kaparós sorsjegyen, mert így legalább megvádolhatja a kisboltot vezető vietnami házaspárt, hogy csalnak (Pörgettyű). De egy öntudatos gyűlölködő magyar nem csak kelet felé fordítja orcáját, a nyugatiak is kapnak tőle rendesen. „Viszed ám innen azt a tányért, te lányképű buzi, oszt takarodol kifelé a kerítésen túlra.”, mondja az öreg falusi bácsi az ebből egy szót sem értő, átmenetileg a szomszédba lakókocsistul beköltöző holland családapának, aki csak a bácsi feleségének kedves gesztusát akarta viszonozni (Holland süti).
Továbbhaladva a történetekkel való ismerkedésben, láthatjuk azt is, nem kell ide külföldi, magyar a magyarnak is farkasa: a villamosvezető kárörvendően csukja be a fiatal lány előtt a jármű ajtaját (Huszonöt lépcső), a teniszpálya őre szintén élvezettel tagadja meg a kérést, hogy az elbeszélő egy kínos helyzetben használja a mellékhelyiséget (A pálya őre). Ahol akad egy aprócska öleb, ott előbb-utóbb akad egy felháborodottan hőbörgő ember is (A megnyalt férfi), ha pedig hónapokon át bajlódsz a lakásodban a szerelőkkel, biztos lehetsz benne, hogy a házban lakó idősebb nők valami teljesen más történetet kanyarítanak aköré, miért jár hozzád annyi férfi (Belső kéménykár).
A kötet darabjainak nagy részében a szerző-elbeszélő (ez esetben természetesnek hat a kettő összemosása, összemosódása) nem csupán megfigyelője, de aktív részese a jeleneteknek. Leggyakoribb, hogy egy tömegközlekedési eszközön történik valami, melyet lejegyzésre érdemesnek tart (pl. Párducpompa), de szintén nem ritka, hogy egy plázában látott jelenet válik az adott tárca alapanyagává (Lufi). Kevés az olyan szöveg, amelyben nem érezzük azt, hogy Tóth Krisztina ne lenne legalább a szélén rajta a csoportképnek (Tetőterasz, Inge nem válaszol, Málta, Tavaszi kollekció), miközben akadnak a könyvben olyan írások is, melyek kifejezetten az írói-költői léthez kötődnek, például könyvheti dedikáláshoz (Bumbi születésnapja) vagy éppenséggel külföldi felolvasóesthez (Az a bogaras olasz).
Tóth Krisztina korábbi prózai szövegeit ismerve természetesen ez nem meglepő, nála mindig is erős az illúzió, hogy közel engedi magához az olvasót, kvázi belépteti privát tereibe. Éppen ezért érdekesek azok az írások, melyekben az elbeszélő nem egyszerűen aktív részese az eseményeknek, de – hol kevésbé, hol egyértelműen – egyenesen ő válik agresszorrá. A Verset állva című írás első ránézésre az unalomig elcsépelt téma sokadig feldolgozása: a tanárok egy része meglehetősen kreatív, ha arról van szó, hogyan utáltassák meg a diákokkal az olvasást, az irodalmat. Az elbeszélőt rendhagyó irodalomórára hívják, a tornaterembe terelt diákok a rémes iskolai ünnepségeket megidéző módon feszengenek, felmondják az alkalomra bemagolt memoritert (azaz a vendégül látott költő verseit), majd kínos közjáték következik: elvárják a vendégtől is, hogy állva olvassa fel a saját verseit, mert, kérem, a szabály az szabály, „verset csak állva szabad”. Ebben a történetben az olvasó szimpátiája egyértelműen az elbeszélőé, még jó, hogy ehhez az ostobasághoz nem hajlandó asszisztálni. De vajon meddig feszítheti a húrt? Kinek, hány embernek az állásával játszik? Az ő karakán kiállását kiken fogják megtorolni?
Jóval kellemetlenebb érzéseket kelthet bennünk ellenben A fésű, a kréta meg a vonalzó című írás, amely szintén iskolai témát dolgoz fel. Szinte mindannyiunk hordozunk gyerekkorunkból emlékeket olyan pszichopata, szadista tanárról, akit eleve nem szabadott volna gyerekek közelébe engedni. Ez a történet is egy ilyen figuráról, Margit néniről szól, aki sajátos módszerekkel igyekezett a kis elsősöket betörni. Az elbeszélő évtizedekkel később is felismeri őt a metrón, és amikor épp átadná valaki a helyét az idős asszonynak, közbeszól: „Nem kell átadni neki. Ez egy szemétláda.” Ez a durva mondat minőségileg más szintre emeli az egész kötetet a manapság divatos „villamoson hallottam” típusú irodalom (vagy más megfogalmazásban Facebook-irodalom) egyre szaporodó alkotásaihoz képest. Az ilyen jellegű szövegeknél rendszerint fel sem tűnik, hogy az elbeszélő csupán megfigyelő, és nem aktív szereplő. Egy olyan karakter, egy olyan kalauz az adott közegben, akit ha nem is megkérdőjelezhetetlen tekintélynek, véleményformálónak, de legalább erkölcsileg semleges figurának érzünk. Nincs jogom ítélkezni, nem tehet mást, minthogy ábrázolok – szólhatna a mottója például Pál Dániel Levente Az Úr Nyolcadik Kerülete című kötetének, mely persze épp ezáltal kap adott esetben egy össztársadalmilag fontos morális többletet. De ha alaposan megnézzük, a szövegek szinte tobzódnak az eltávolító effektusoktól, elbeszélő és olvasó alkalmilag köttetett bensőséges viszonya éppen ellenkező irányba tendál, mint Tóth Krisztina szövegeiben. Egy másik embert leszemétládázó elbeszélő ugyanis azt sejteti, hogy ő is ugyanolyan gyarló szereplője ennek a frusztrált, gyűlölködő társadalomnak, mint mi magunk. Egy közülünk, akit ugyanúgy régóta tép a balsors, ingerült, nyűgös és agresszív, mert hogyan is tudnánk másként viselkedni, ha egyszer az első közösségben szerzett élményeink – köszönhetően a Margit néniknek – már rögtön taccsra tesznek bennünket egy életre?
Persze a Párducpompa sem végletekig keserű és kilátástalan kötet, itt-ott felvillan némi emberség és remény. Csak sajnálatos módon ezek is mindig valamilyen veszteséghez vagy hiányhoz kötődnek. A Kimenő hívásban a fiatalember inkább hagyja, hogy barátnője csapodárnak higgye, minthogy bevallja, beteg édesanyját ápolja. A történetbe véletlenül belecsöppent elbeszélő végül szerencsés módon megágyaz egy olyan helyzetnek, ahol talán van némi esélye egy őszinte beszélgetésnek. A kötet lapjain többször is felbukkannak kerekesszékesek vagy más fogyatékkal élők, hozzájuk mindig pozitív, de szívfájdítóan szép történetek tartoznak (Valakit megbüntetek!, Mikulássapka, Jégterasz, Harminckét év, Asszony a sötétedő játszótéren).
Tóth Krisztina Párducpompa című kötete a 2017-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg, és ma még pontosan emlékszünk az egyes eseményekre (pl. a vak komondor felemlegetése a Huszonöt lépcsőben), melyek akár egy egész történetnek, akár csak egy-egy aprócska motívumnak apropóját szolgáltatták. A tárca műfajába sorolható írások sorsa, hogy idővel elkopnak, elhalványulnak a történetek, hiszen egyre kevésbé emlékezünk születési körülményeikre. Vajon van rá esély, hogy ezek a tűpontosan megrajzolt jelenetek, a társadalom mai állapotát kiválóan jellemző szövegek valaha is veszítenek aktualitásukból?
Tóth Krisztina: Párducpompa, Magvető, Budapest, 2017.
A kiemelt kép forrása: origos.hu
