Túlélők
Vidékiként sosem hittem a mániás depressziósoknak –
bárki játszhatja a hülyét, bárki vághat eret.
Például H., aki a kórházi ágya fölé festett
horogkeresztről mesél,
teljesen normálisnak tűnik,
csak mintha takarékon hagyták volna
benne a kamaszlázadást.
H. melle: egészséges nőé,
H. lába: egészséges nőé;
a beszéde elviselhetően lassú.
Mikor azt mondja: ő ilyen,
büszkeség villan a szemében,
én pedig, mint akinek vendégségben
rossz ételt szolgáltak föl, mosolyogva hallgatok.
Ő ilyen, mondja, és huncutul kérdi:
milyen vagyok én.
Én pedig kérek ekkor egy sört,
mert ilyen vagyok, sört kérek,
mikor távozni kéne, és nevetve
próbálom levenni a szavakról a súlyt,
pedig, kedves H., mondanám,
én olyan vagyok, aki megveti
a magadfajta gyengét.
És nem értem, hogyan lesz a szenvedésből
identitás, holott voltak nekünk is élményeink,
mondanám, hogy a vidék pszichiátriája a detox,
és mikor tizennégy éves korunkban
közölték a mentők, hogy Á., a legjobb barátom
életben maradt, boldogok voltunk, nem büszkék,
és az osztálykirándulás folytatódott.
Látod, H., túlélők vagyunk mi is, mondanám,
a közös este pedig túl sokáig tart;
de H. melle, lába egészséges nőé,
én pedig, mint minden csúnya férfi,
bizonyítani akarok.
Borítófotó: WNS
