Jelen tudósítást egy személyes történettel kell kezdenem. A Kolozsvári Kikötő második hajójának indulásakor én még egy Krúdy-szemináriumon vagyok. Kiszámoltam: ha menetrendszerűen, pontban fél nyolckor ér véget a szeminárium, akkor kb. akkor indulhatok el a Bulgakov felé, amikor a második hajó – a szokásos 20-25 perces csúszást is belekalkulálva – kifut a kikötőből. Így maximum az első 15 percről maradhatok majd le, ami azért még nem a világ vége.
A vörös postakocsiról van szó, fél nyolc előtt tíz perccel pedig a szemináriumi vitaindítót vállaló lány bombaként dobja be Bonifácz Béla anarchista költőnek az irodalommal kapcsolatos monológját, amely az „élet édes mérge”-ként vérbajossá, nyughatatlanná teszi a polgárokat, hiszen a kis fekete betűknek általában semmi köze sincs az élet nagy dolgaihoz. Ebben a percben én komótosan hátradőlök a székemen. Mind a szeminárium, mind a tárgyalt rendezvény kapcsán mi lehetne mégis annál is fontosabb, minthogy körbejárjuk, kontextualizáljuk Bonifácz Béla megállapításait?
Ugyan az említett beszélgetés végül nem burjánzik el túlságosan, illetve főként a tárgyalt műre összpontosít, a Bulgakovba betoppanva mégis az az érzésem támad, mintha a Krúdy által felvetett etikai, irodalompolitikai dilemmák valahogy utánam jöttek volna a tanteremből, és velem együtt leültek volna a kocsmaasztal mellé. Valóban pár percet késtem csak, de mialatt próbálom összekötni a programfüzetben feltüntetett neveket a már javában vitázó arcokkal, hangokkal, már meglehetősen fajsúlyos kérdésekről van szó. Ennek talán a némileg megváltozott lebonyolítás az oka, hiszen ezen az estén minden felolvasás után rögtön egy igencsak éles kérdés szegeződik az aktuális meghívotthoz, aki épp csak letette a kéziratot/kötetet/telefont a kezéből.
Fischer Botond személyre szabott kérdései azonban ezen az estén is majd’ minden esetben továbbgyűrűznek, a konkrét szöveghelyeken felvetődő esztétikai, etikai problémák olykor elméleti irányultságúak lesznek, máskor kimondottan regionális színezetet kapnak. Ezen viszont nem is lepődhet meg senki különösebben, hiszen az est öt meghívottja – Terék Anna, Kertész Dávid, Hajós Eszter, Szabó R. Ádám és Horváth Veronika – négy különböző országban született.
A beszélgetés két fő csomópontja így a társadalmi felelősségvállalás, pontosabban irodalom és etika viszonya, illetve az ezzel kapcsolatba hozott regionalitás lesz. Érdekes módon egy nagyon erőteljes tematikus kapcsolat fedezhető fel Terék Anna és Kertész Dávid közvetlenül egymás után felolvasott versei között, amelyek a háború tapasztalatát dolgozzák fel valamiképpen. A beszélgetés ezen pontjáig többnyire egzotikumként, személyesen átélt tapasztalatok átdolgozásaként tételeződött a szövegek tematikus, illetve poétikai regionalitása, a traumafeldolgozással kapcsolatos etikai dilemmák felvetődése azonban némiképp összerántja ezeket az eddig igencsak széttartó témákat.
Szabó R. Ádám veti fel ezzel kapcsolatban, hogy főállású médiamunkásként az irodalmi szövegeiben is igyekszik megtalálni az egyensúlyt, hogy a felelősségvállalás messziről se jelentsen valamiféle pártpolitikai állásfoglalást, de alapvető emberi értékek – pl. egyenlőség, másság elfogadása – ne is banalizálódhassanak, relativizálódhassanak szövegeiben. Itt érkezünk el ugyanakkor a South Park példájához, illetve az értékpluralitás kérdéséhez is, ahol úgy tűnik, minden résztvevő egyetért abban, hogy az irodalomnak sokkal inkább az lehet feladata, hogy személyes, egyedi emberi történeketek, sorsokat mutasson fel, minthogy általános(nak vélt) igazságokat puffogtasson.
A fenti gondolatmenethez hoz nagyon fontos szempontot Hajós Eszter, mind az általa felolvasott vers, mind pedig a megszólalása által, amiben azt fejti ki, hogy az ő szövegei esetében nem csupán az embertársainkkal való interperszonális viszony lesz a fontos, de az embereknek a más lényekkel (állatokkal, növényekkel stb.) való kapcsolatának az artikulálása is. Sőt, meglátása szerint ebben az esetben olykor még az is megbocsátható, ha néha megmondóemberek akarunk lenni.
Természetesen az est folyamán szó volt még egyéb, ontológiai magasságokat éppen nem ostromló, de igencsak izgalmas dologról. Mint utólag megtudtam, az első körös felolvasás például egy érdekes játékkal indult, ahol minden meghívottnak előzetesen egy szót kellett mondani, majd egy ahhoz leginkább kapcsolódó szöveget felolvasni, de e mellett beszéltek még műfordításról és különböző irodalmi találkozókon, konferenciákon szerzett tapasztalatokról is. Ennek az igencsak szubjektív beszámolónak viszont már csak az indulást (és persze a késés okát) is figyelembe véve se lehetett volna más a fókusza.
Kolozsvári Kikötő 3.0, Második hajó, 2. nap, Kolozsvár, Bulgakov, 2017. december 5.
