Csak a Nyughatatlanok (2011) című nagyregény, az immár lezárult trilógia nyitó darabja óta követem szorosabban Szécsi Noémi életművét, és ennek a néhány évnek a köteteiből jól látszik, hogy a szerző igazi kockázatvállaló. A történelmi regény szédítő panorámáját ebben a kötetben úgy szűkíti speciális nézőpontok és mikrotörténeti (természetesen mentalitás- és társadalomtörténeti) érdekeltségű témák irányába, hogy azok metonímiákként képesek megtapasztalhatóvá, átélhetővé tenni a kulturális emlékezetgyakorlatba merevedett időszakot.
A trilógia második kötete előtt jelenik meg Szécsi ifjúsági regénye, a Mandragóra utca 7. (2012), amely a budapesti belvárost a fantasy és az irónia kettős szorításába helyezi, többek között a Harry Potter-sorozat világának termékeny adaptálásával és az Alkonyat-regényfolyam paródiájával. A trilógia a Gondolatolvasóval (2013) folytatódik: a Nyughatatlanokban megismert Bárdy család siketnéma fiatalkorát kíséri végig, Fülöp naplója azonban nemcsak a család történetének folytatását vagy éppen a féltett családi titkokra való rácsodálkozás lehetőségét kínálja az olvasónak. A fiú elbeszéléséből a 19. század második felének hétköznapi történelme is feltárulkozik a sajátos világtapasztalat egyszerre szűkített, egyszerre pedig speciálisan kifinomult perspektívájából. A Gondolatolvasó nyitott befejezése természetesen azonnal a várakozás izgalmába helyezte az olvasót, azonban a Halcsontos fűző című blog és a belőle kinövő, Géra Eleonórával közösen írt, 2015-ben megjelent A budapesti úrinő magánélete (1860–1914) című nő- és magánélet-történeti esszékötet (párdarabja-folytatása, A modern budapesti úrinő a napokban jelenik meg) mintha már némiképpen kiszolgálta volna a kíváncsiságot a századfordulós nagyváros megannyi regényért kiáltó, izgalmas és elgondolkodtató történeteivel, képeslapszerű felvillanásaival.
Hogy az utóbbi években jól láthatóan zajló és végeredményben lezárt munkaként meg is jelent anyaggyűjtés volt-e az oka annak, hogy a trilógia záró darabja, az Egyformák vagytok már csak igen laza szálakkal kapcsolódik az előzménykötetekhez, vagy pedig Szécsi Noémi fent említett kockázatvállaló karaktere, nehéz eldönteni, mindenesetre az írónak ezúttal is sikerült kizökkentenie olvasóját. Hamar világossá válik, hogy a Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó szoros folytatólagossága a két nő énelbeszéléséből építkező, a kortárs Budapest terében zajló regényben megszakad, az olvasó helyzete ugyanakkor éppen emiatt válik rendkívül izgalmassá (paradoxszá, esetleg bizonytalanná). A három fejezetre tagolt regény Emília elbeszélésével indul, amit Elza folytat, majd Emília zárja le, de a narráció elsődleges idősíkjaként szolgáló filmforgatás időszaka, amelyben egyikük menedzserként, másikuk szakértőként vesz részt, több évtizedes kapcsolatuk rétegeit, egymásra hangoltságukat és egyúttal szinte groteszk különbözőségüket teszi láthatóvá. Egyformák vagytok (44.), mondja Bandika, Emília bátyja a két lányra az érettségi időszakában, egyformák vagyunk (216.), mondja Mädy, a neurotikus Bárdy-leszármazott, aki Emília kutatásaihoz adja át kénye-kedve szerint az előző kötetekből jól ismert Aimee és Rudolf házastársi levelezésének darabjait.
A borítón látható Francine Van Hove-festményen (Réflexion, 1994) egy fiatal lány az asztalra támaszkodva néz egy három részes, szétnyitott tükörbe, amely szemből és kétoldalról félprofilban mutatja az arcát úgy, hogy a kép nézője a tükörképeken sem nézhet a szemébe: a felülre szerkesztett perspektíva miatt csak a hátakt szépséges paradoxonában megmutatott test és a tükrökben a szemek alatti arcrész látható. Az önmagát szemlélő alak nem látja magát sem hátulról, sem a három tükörben egyszerre, így az olvasónak kell összeraknia a perspektíva- és idősíkváltásokba tördelt történetet, Emília és Elza (illetve Bárdy Mädy, Aimeeés Matild) egyformaságát és a tükörkép gondolatában eleve benne lévő ellentétüket, s megkísérelnie rendet tenni többek között az ismétlődő keresztnevek rengetegében. Ráadásul nyomába kell erednie a trilógia ígéretének, ami szerint a regény szükségképpen folytatja a Bárdyak történetét. Emíliát és Elzát nemcsak barátságuk, hanem egy egykori rokoni szál is összekapcsolja: Bandika, Emília bátyja rövid ideig Elza férje, a nagyon fiatalon kötött házasságból azonban a nő hamar kilép. Egyikük sem igazi nyertese azonban a válásnak és az önmegvalósítás ígéretének: a férfi második házasságában már a negyedik gyermek születik, ő folyamatosan külföldön dolgozik, felesége pedig rémisztően próbálja megvalósítani az álomanya ideálját.
Elza önreflexiójának józansága és az illúziókat leleplezni kívánó stratégiája nagyon sokszor a gúny szűrőjén keresztül festi le a környezetében tapasztalt kapcsolati mintázatokat. Mindezt úgy, hogy elkerüli az önmegvalósításban megdicsőülő nő közhelyes alakját, hiszen láthatóvá teszi sokszor (groteszk) nevetésre sarkalló gyarlóságait, illetve a társadalmi nemi szerepek hagyományaiból következő félreértések meglehetősen súlyos következményeit: „Tizennégy éves korunkig a szerelem célját a házasság keretein belül képzeltük el: egy életre egyetlen férfit küldenek fentről, aki azért érkezik, hogy örökre maradjon. Hőstettet hajt végre, de azután is izgalmak forrása, mint a hatalom és a bölcsesség letéteményese. Bizalomgerjesztő mosoly, erős csukló, de deréktól lefelé nem létezik.” (121.) Elza diskurzusának jellegzetes alulretorizáltsága (nevezetesen: szabadszájúsága, már-már trágársága) mindenekelőtt öniróniájának jellegzetes része, ami egyúttal félelmetes józansággal mutat rá a nők kiszolgáltatottságára, illetve mentesíti kijelentéseit attól a veszélytől, hogy esetlegesen a bölcsesség álarcába burkolózó közhelyes frázisként tekintsünk kijelentéseire: „Én is csak nemrég tudtam meg, hogy a kölcsönös beleegyezés milyen fontos. Alig pár éve. Előtte azt sem tudtam, hogy bele kellene egyeznem. Csak azt, hogy ha nem teszem meg, összenő a pinám, ha megteszem, kurva vagyok, így a kettő között kell az érzékeny egyensúlyt kidolgozni, ez akár életre szóló küldetés is lehet.” (117–118.)
A tudományos pályát választó Emília látszólag Elza ellentéte komolyságával, kutatási témájában való elmélyülésével, férjének és gyermekének védőburkában, ám az idősíkváltások sorából kiderül, hogy gyermeke jóval házasságkötése előtt született párhuzamosan futó kapcsolatainak egyikéből, amelyek ráadásul ígéretesen induló tudományos pályájából eredtek. Negyvenévesen pedig kényszeresen koncentrál arra, hogy férjétől is teherbe essen: sorozatos vetélései azonban nem elsősorban az öregedéssel, hanem a test kiszolgáltatottságával való számvetésre sarkallják az olvasót.
Az Egyformák vagytok két évtizednyi időtartamából kibontakozik, hogy Emília húszévesen kezdi kutatni a Bárdy család történetét, ami szinte rögeszmévé válik számára, a tudományos karrier elsorvadása mellett a kéziratokból felépített képzeletvilág tartja életben: „De én még mindig reménykedem. – Miben, drágaság? Hogy boldog életed lesz? Én is kívánom neked. – Nem abban. Hogy látni fogom az egészet… Átlátom, mi történt. Egyenként és a maga teljességében.” (100.) A Bárdyak itt már csak a tudományos kutatás és az értelmezés szűrőjén, a személyes élettörténetek fordulatain keresztül átszivárogva válnak hozzáférhetővé, vagy inkább sodródnak szinte elérhetetlen távolságba. A Mädy által a kertben elásott, majd kiásott kéziratok, az Emília könnyeiben elmosódó tinta, Bárdy Aimee hamvai már csupán olyan korlátozott metonímiák, amelyeken keresztül nem jutunk vissza sem a nemzeti történelem, sem a társadalom-, sem a családtörténet tablójához, olyan mementók tehát, amelyek már csak a veszteségre figyelmeztetnek. A nagyjából a kortárs jelen idősíkjában forgatott film a „kolonialista romantika” (226.) könnyed és megnyugtató interpretációjával nyúl a 19. századi magyar történelemhez, amely munkafolyamatban Emília mint szakértő jelenléte inkább zavaró, hiszen kritikai érzéke érvénytelenítené a filmes feldolgozás populáris történelemolvasatát.
Kétségtelen, hogy Emília szocializációjának, döntéseinek és sokszor véletlenszerű sodródásának hátterében felsejlik a múltról való fantáziáknak és az olvasásból nyert paradox valóságtapasztalatnak való alávetettsége: „Mint minden más esetben, a világot ezúttal is könyvből akartam megismerni.” (47.) Ugyanakkor saját életének, olvasmányainak és a kutatott történelmi korszaknak a szükségszerű összekeveredése a józanság kontrollja alatt zajlik, amely azzal a végtelenül értékes belátással vértezi fel, hogy saját gyarlóságainak, kiszolgáltatottságainak felismerésénél, a kultúra működési folyamatainak átlátásánál nincs nagyobb bölcsesség. Az értelmezés kényszere magát az értelmezés folyamatának értelmét is megkérdőjelezi, amit irónia és groteszk humor nélkül nehéz lenne elviselni. Nem lenne szerencsés, ha a regény recepciója csupán a női szerepekre (lásd: „női életstratégiák”, „női szolidaritás”) korlátozódna a későbbiekben, ugyanakkor az is világos, hogy éppen a regény női perspektívái mélyítik el az olvasóban azt a rossz közérzetet a jelenkori társadalmi valóság vonatkozásában, amit példának okáért az irodalmi szövegek olvasása és a múlt kutatása nélkül nehéz lenne elviselni.
Szécsi Noémi: Egyformák vagytok, Budapest, Magvető, 2017.
