Díjnyertes művet vitt színpadra az irodalom helyi ünnepén a debreceni Csokonai Színház november 6-án. A Debreceni Irodalmi Napokon műsorra tűzték a reformáció 500. évfordulójára meghirdetett „Akikre nem méltó e világ” elnevezésű drámapályázat győztes művét, a Menekülők című alkotást. Az 1660-ban játszódó mű a váradi diákok befogadásának körülményeit mutatja be, melynek során nagy felelősség hárul a város és a Debreceni Református Kollégium vezetőire. A mű társszerzőjével, Győri L. Jánossal beszélgettünk, aki részletesen mesélt a dráma létrejöttéről, karaktereiről, valamint megosztotta velünk gondolatait a kész előadásról is.
KULTer.hu: A reformáció 500. jubileumát ünnepeljük. Irodalomtörténészként hogyan látja, mit jelent ez az öt évszázad Debrecen városának a reformáció vonatkozásában?
Debrecen az egyik legfontosabb színhelye a reformációnak. Tulajdonképpen a 16. század közepétől jelen van, és máig meghatározó tényező, nemcsak az egyházi életben, hanem a kultúrában is. Nagyon sok debreceni intézmény ebből nő ki – elsősorban a Debreceni Református Kollégium kisugárzása révén –, többek között maga a Debreceni Egyetem is.
KULTer.hu: Ebben a fél évszázadban sok történet bizonyítja rendkívüli hatását az emberek mindennapi életére, és bizony drámákban sem voltak híján ezek az esztendők. Szerzőtársával, Győri Katalinnal, miért éppen erre a történetre esett a választásuk?
Maga a témaválasztás nem volt nehéz, hiszen engem régóta foglalkoztatott ez a kérdés. Kíváncsi voltam arra, hogy ezt a nagyon drámai helyzetet, amely 1660-ban Nagyváradon, illetve Debrecenben előállt – hogy elesett a vár, és gyakorlatilag egy egész iskola Debrecenbe menekült – miért nem dolgozta fel eddig az irodalom. Tehát a téma készen volt, inkább a magánéleti szálak okoztak némi nehézséget. Ebben segített a szerzőtársam, és ebből következik az, hogy tulajdonképpen itt két – egy inkább történelmi és egy magánéleti – dráma csúszik egybe.
KULTer.hu: Több nő is meghatározó szerepet kap a műben, ami kicsit szokatlannak érződhet ebben a kifejezetten férfiak uralta 17. századi világban. Tudatos volt a női karakterek hangsúlyos megjelenítése?
Teljesen tudatos volt. A történelmi drámák egyik gyengéje, ha lehet ilyet mondani, hogy mivel férfiak alakítják a régebbi történelmet, ezért szinte kivétel nélkül ők is viszik a főbb szerepeket. Tudatosan törekedtünk arra – különösen amikor az unokahúgom, Győri Katalin is beszállt az írásba –, hogy a női karaktereket megerősítsük. Úgy gondolom, ez sikerült is. Továbbá ezen a ponton lehetett leginkább az aktuális kérdéseket, mai aktualitásokat is belevinni a szövegbe.
KULTer.hu: Ilyen szempontból a Menekülők férfi vagy női dráma?
Úgy vélem, minthogy egy férfi és egy nő játszott szerepet az elkészítésében, így egyaránt tekinthető férfi és női drámának. A rendezés egy picit a női szerepek felé mozdítja. Ha csak megnézzük a záróképet, már ott pontosan láthatjuk, hogy a magánéleti szál lezárására kerül inkább a hangsúly. A szövegben ennek ellenére a befejezés egy kicsit más, a közösségi feloldás, megbékélés erősebben van jelen.
KULTer.hu: A drámát olvasva akaratlanul is a főhőst keresi az olvasó. Nehéz lenne azonban meghatározni egyetlen személyt, hiszen valamekkora áldozatot mindenki hoz a műben. Ön szerint, ha ki lehetne emelni egyetlen karaktert, ki lenne az?
Igazából ezt mi sem döntöttük el. Eredetileg kétfelvonásos a dráma, színpadon lett egy belőle, erősen rövidített szöveggel, és így egy felvonásba is belefért. Ha az eredeti szöveget nézzük, akkor úgy gondolom, hogy az első felvonás főhőse Lippai professzor, a második felvonásé viszont a felesége, Lippainé. A mi szövegünk szerint ők nem találkoznak a színpadon, az előadásban azonban a végén mégis megjelennek, illetve egy álomjáték erejéig találkoznak. Ez egy érdekes dolog, és ez is mutatja, hogy itt igazából két dráma van egybeszerkesztve, ezeknek más-más a főszereplője. Ha mindenképpen dönteni kell, akkor azt mondom, hogy a házaspáré a központi szerep.
KULTer.hu: Valós és fiktív elemek keverednek a műben. Hol lehet meghúzni a határt a valóság és a fikció között?
Mi szerzők pontosan tudjuk, hol van ez a határ, a néző viszont nem. Gyakran, amikor ilyen jellegű kérdésekre válaszolok, meg is lepődnek a hallgatók, hiszen teljes karakterek vannak benne, nevezetesen Lippainénak az alakja, aki történelmileg nem hiteles, annyiban, hogy nem tudunk róla semmit. Annyit tudunk, hogy létezett, mert Lippai professzor elvált, de tulajdonképpen még a nevét is ki kellett találnunk. Azt, hogy mi történt vele és mi volt a válás oka, viszont nem tudjuk, tehát ez az egész rész fiktív elem. A történelmi háttér – Várad eleste, a kollégium Debrecenbe menekülése – valós, továbbá gyakorlatilag minden főhős, ebben az értelemben Lippainé is történelmi alak. A megformáltságukban természetesen történelmi és fiktív elemek is keverednek, de ez minden történelmi drámában így van.
KULTer.hu: Hogyan lehet egy később ismertté vált létező személyt hitelesen ábrázolni, akinek korábbi életéről nagyon keveset tudunk?
Sajnos nincsenek mindenkiről pontos feljegyzéseink. Szilágyi Tönkő Mártonról, aki itt széniorként, a diáktársadalom vezetőjeként jelenik meg, tudjuk, hogy később professzor lesz, ahogy erre egy mondatnyi utalás van is a darabban. De azt, hogy fiatalkorában hogy viselkedett, hogy gondolkodott, nem tudjuk, mert annak nincsenek írásos nyomai. Azt hiszem, hogy a későbbi munkássága alapján talán befogadóbb lehetett, mint ahogy mi őt ábrázoltuk, de neki itt egy széniori szerepet kellett eljátszania egy drámai helyzetben. Itt tehát mi nem törekedtünk arra, hogy a későbbi életműből visszakövetkeztessünk pontosan arra, hogyan gondolkodhatott diákkorban. Úgy gondolom, az írói szabadság ezt megengedi.
KULTer.hu: Október 28-án volt a Menekülők premierje a debreceni Csokonai Színházban. Mi a véleménye az elkészült előadásról?
Az ember, ha drámát ír, elképzeli valahogy a saját írását a színpadon. Bevallom őszintén, hogy másként képzeltem el. Egy picit hagyományosabban, hiszen itt vannak azért előzmények, gondolok itt Szabó Magdának a debreceni vonatkozású drámáira, a kortársak közül Apáczairól szintén több drámai feldolgozás készült. Nekem mint a történeti részek megírójának, ezek voltak elsősorban a mintáim, egy picit talán Sütő András. A rendezést tekintve ezekből kevés jön vissza, példázatossá tették a történetet. Úgy hiszem, ez nem ártott a műnek, benne van ez a lehetőség. Hagyományos történelmi drámát írni és játszani meglehetősen nehéz manapság, különösen, ha tragikus a befejezés. Talán a mai néző nem szereti annyira a tragédiát, kívánja valahogy a megoldást. Az egyik diákom mondta, hogy várta, hogy mégis megoldódik ez a probléma, hát nem így lett. A dolgokból következett és a történelmi hűség is azt kívánta, hogy ne legyen boldog a vége. Ugyanis az történelmi tény, hogy Lippai professzor 1660 nyarán egyszerűen eltűnt, tehát őt nem lehetett visszahozni élve, valamilyen módon „el kellett tüntetni”. Visszatérve a kérdésre, én úgy gondolom, hogy ez egy nagyon jó, következetes rendezés. Egy picit talán meglepő, hiszen a példázatossággal a történelemkönyvek világából emelte ki ezt a történetet, de a visszhangok alapján úgy látom, hogy elérte a célját, és a sok kérdés, amelyet fölvet, tovább dolgozik a nézőben.
