Igazán nem panaszkodhatunk az idei vershelyzetre. Nemcsak sok és remek kötet jelent meg, hanem a sokféle hang, sokféle megszólalásmód között mintha újfajta szemléletmódok és ebből fakadó újuló poétikai irányok, nézőpontok is csomósodni, csoportosulni kezdenének.
Azokra a versekre, nézőpontokra gondolok, amelyek elszakadnak a hétköznapi sertepertélés (folyamatos) rögzítésének képvilágától, a hétköznapi és természeti környezet leírásától, melyek a mondanivaló e gyakori felszállópályái és a versbeszélő mindennapi jelenetei, érzetei, érzései helyett, mellett az embert (és világbeli helyzetét) nagyobb távlatokból, új összefüggésekben láttatják, felismerve univerzumban betöltött parányi mivoltát, szellemi-materiális bolygópusztító tevékenységét és ennek felelősségét, mindehhez mért lehetőségeit. Mindez az összességében antropocénnek nevezhető irány azért tűnik izgalmasnak, mert a nézőpont- és szemléletváltás természetszerűleg poétikai változásokkal, elmozdulásokkal is együtt jár, sok esetben a versbeli én és énszerepek hiányával, összezsugorodásával, jelentőségének, fontosságának ironikus kiforgatásával. Illetve ezzel összefüggésben, kölcsönhatásban a költői érzésvilág, az egyénhez kapcsolódó kérdéskörök megformálására is új képvilágok, motivikus elemek tűnnek fel. Tovább folyik a test kiaknázása, szétszerelése, implantátumokkal való megtoldása, nem beszélve az ember pre- és poszthumán látomásait hordozó költészetről.
Ugyanakkor az alanyiság különböző fokozatai szintén fellelhetők az idei kötetek között, a személyes, tragikus sorsok, életfordulatok drámaisága a megszokottabb, hagyományosabb énbeszéd (én-te beszéd) mellett a tárgyias líra formakincsében is érvényesen tudott megnyilvánulni, ahogy az én szétírásával, folyamatos f(el)számolásával és posztmodern jellegű szövegeléssel is találkozhatunk.
Az idei kötetek legyenek cefeidák, kilőve az űrbe, a költészet galaktikus pályáira állítva. E kifejezést már eleve Ferencz Mónika versei közt találtam magamnak, legyenek tehát (szubjektív) szuperóriás változócsillagjaim ők erre az évre. Ám ne legyenek kétségeink: vers lesz jövőre is, mint csillag az égen.
10. Kántor Péter: Valahol itt (Magvető)
Kántor versei ismerősen dalolnak, keringőznek. Akkor is, ha eseteket, eseményeket és egyre gyakrabban emlékeket, rég esett dolgokat mesélnek el. A boldogság(vágy)program folytatódik; élni tanulni sosem késő és folyton kell, s még az is lehet, hogy végül „bejön az élet”. Persze sose tudni, lehet, hogy mégsem, de az is, hogy ezt meg sose fogjuk tudni. „Ha bejön az élet, / ha nem szúrom el, / ha amit teszek, mind jól teszem, / de hogy lesz az úgy? hogy lehet úgy? / ha bejön az élet, mi lesz velem?”
Haladunk Kántor helyzeteiben, verseiben előre, a sorok ritmikusan harmonikáznak, de ne legyenek kételyeink, a megszólaló kérdései, kétségei előbb-utóbb szintén felbukkannak. A tánc még javában tart, néhol érzelmesen, túlságosan áradóan is, a zene suhan, az olvasó mégis megtorpan, feleszmél, megdöbben, majd tétován továbblép, aztán újra felveszi a ritmust, amíg lehet. Pedig a kizökkentések, ironikus kisiklatások, váratlan felismertetések valahogy mégis jobbak, mint a végtelennek tűnő tánc, holott a tánc miatt gyűltünk itt össze nemdebár. De azért nekem összességében bejött ez a kötet.
9. Terék Anna: Halott nők (Forum)
Terék Anna előző köteténél (Duna utca) jóval drámaibb, keményebb hangot üt meg verseiben. Az ismétlésekkel élő, gondolatmenetében, helyzeteiben lépegető, asszociációit szigorúan kézben tartó, tárgyalt témájába azokat finoman beleépítő hosszúversek most leginkább egyéni és kollektív traumák körül hurkolódnak. Háborúnak, élethelyzeteknek kiszolgáltatott, traumákat átélt nők, emberi sorsok tragikumai konokul, drasztikusan tárulnak fel, mint az átvérzett szövetek alól szétnyíló sebek; a női énszólamok nyíltan fedik fel a megtörtént eseményeket, múltjukat, fájdalmukat. Nincs mit veszteniük, hisz halottak. Erős kötet, hatásában is az, néhol talán túlságosan is, de lehet, hogy ahol ennyi fájdalom van, ott némileg el kell vesznie a poézisnek.
8. Áfra János: Rítus (Kalligram)
A feszes kompozíciójú kötetben a négy évszak és a négy alapelem halmazállapota, hőfoka, materiális jegyei, képei alapján építkező ciklusok az adott évszakhoz mérten vetik fel a tudatra ébredés, újrakezdés, visszahullás, pusztulás lehetőségeit, s a könyv egésze erős kézjegyekkel és hangulattal teremti meg egy egyszerre pre- és poszthumán, de legalábbis a társadalmilag és világ feletti uralmát tekintve zárójelbe helyezett emberi létezésnek, világállapotnak a költői látomását. A művek leginkább az én centrumának, az énközpontú, önző identitásnak és az akaratnak a megszüntetésén fáradoznak, de paradox módon az ember (át)változásának módozatai az önmegszólítás, sőt önfelszólítás formájában, második személyben szólnak.
A ciklusokban az élet egyes állomásai – születés, gyerekkor, párválasztás, házasság, szülés, halál –, fordulópontjai az átmeneti rítusok szimbolikus alkalmai, beavatásai szerint csomósodnak, a költemények egy elveszett (elveszni látszó), archaikus, mitikus létszemlélethez és nem egyszer sötét, apokaliptikus látomásokhoz vezetnek (vissza). A négy alapelem és a négy évszak toposzai szervezik a kötet képvilágát.
7. Borda Réka: Hoax (Scolar)
Ezzel a kötetcímmel (nagy dobás amúgy) a szerző teljesen (meg)vezeti a befogadót, könnyű mindent hoaxként észlelni, olvasni ebben a kötetben, és mivel e gyanú végig velünk van, minden szöveg önkéntelenül fordul ki önmagából; az egyes versek helyzeteiben, állításaiban, képeiben, az észleletek megbízhatóságában mindig ott a kételkedés: lehet-e, igaz-e. Hisz minden lehet hoax, kimaxolva a témát, minden csak tévedés, megcsalás, emberi játszma, önáltatás. Az emberi lét mint rémhír, álhír: ez egészen kozmikus nézőpontú gondolat, tudott már ilyet Vörösmarty is, az ember nála is fájt a földnek.
Borda Réka három (ön)felszólító prózaverssel vezet be ciklusainak (három) közegébe, s bár megszólalásmódja változatos, az énlíra és az objektivizáló tárgyiasság, a múlt, közelmúlt, jelen személyes fájdalma, képei és a külvilág, kőzetekig pusztított környezet, a meteorzáporos űr képei, továbbá az elvont, rideg tudomány regiszterei szépen egészítik ki egymást. Űrruhában, igen, ahogy a fülszöveg írja, de a steril zsebekben ott vannak a pontos képek valahol a szív tájékán. S a szkafander plexije képes bepárásodni, miközben elhagyja a hazug bolygót, és új kozmoszt, (vers)világokat teremt.
6. Zilahi Anna: A bálna nem motívum (Magvető)
Az hagyján, hogy a bálna nem motívum, de testén, testében sem utazhatunk tovább. Kivet magából, vagy ki kell rágnod magad belőle. Ez a kivetettségérzet (lásd partra vetett hal – ám a bálna nem hal) Zilahi Anna kötetének egyik alapérzete, tematikája, körbejárt/-úszott problémája. Az idei év egyik legerősebb és számomra talán legnehezebben megközelíthető kötete az övé. A bálna nem motívum, nem metafora, de nem is világmagyarázat, csak esetleg valami, amiben hinni (hinni vágyni) lehet. De mivel minden állítás, minden nehezen összeillesztett látvány visszavonódik, felbomlik ebben a versnyelvben, a hullámzás, sziklafalra csapódás (felkenődés) adja a kötet alapélményét. A hullámzásnak kitett lét, a hullámzásnak kitett nyelv, amelynek metafikciós kitörései, a szemantikai talajnélküliség (nem, nincs tengerfenék) kínálja talán a legtöbb kapaszkodót és betörési pontot a versekhez. A hullámzás nemcsak az egyént fenyegeti, teszi kiszolgáltatottá (pl. Légzőgyakorlat), hanem maga a folyékony közeg, a sós lében úszó bolygó is kitett a természeti erőknek, a gravitációnak, a Hold mozgásának, az elliptikus pálya kanyarainak. Nem csoda, hogy hullámzik tehát, ahogy az sem, hogy a bálna benne szintén kiszolgáltatott. Ezért nem jó sem belül, sem kívül, sem a vízben, sem a parton, akkor sem, ha én vagyok a bálnában, de akkor sem, ha a bálna van bennem. Nincs más lehetőség, mint sűrű, nehezen referencializálható képekbe, nyelvi-logikai képletekbe formálni mindezt a felismert bizonytalanságot, és védve, szorongva elrejteni az ént, ne látszódjon más, csak az úszó bálna zsíros, üres gyomra.
5. Schein Gábor: Üdvözlet a kontinens belsejéből (Jelenkor)
„Sorra veszem dolgaimat, / amit magaménak képzelek.” – közélet, magánélet, egyéni sors és a létezés egészére reflektáló gondolatiság együttesen van jelen Schein Gábor négy ciklusba rendezett kötetében. Mert – ahogy a szerző is kiemelte – magán- és közügyeink nem választhatók el egymástól, a dolgok megtapasztalása, megélése csakis egyéni, egyénen átszűrt lehet. Ez az igazán sokrétű, elmélyült líra számos befogadó alkatának kínálhat élvezetet. Ugyanis a nagyvonalúan közéletinek nevezhető, Magyarország (köz)állapotát, történelmi, társadalmi folyamatok eredményeként egyfajta álló jelenné kérgesedett helyzetét tematizáló versek sorát a második, Zuhanás-ciklusban már a beszélő ént és egyéni léthelyzetét is aktívabban játékba hozó, a személyes és kollektív ügyeket egymásra dolgozó, az egyén lehetőségeit felmérő költemények görgetik tovább. Az előző kettőhöz viszonyítva az egészen új témát és megszólalásmódot hozó Kórházi reggelek versei nyíltan, közvetlenül tárják fel a versbeszélő halálos kórral szembeni küzdelmét. Ez a legalanyibb megszólalásmód és verscsoport azonban nem válik sem zárvánnyá, sem szerkezeti-poétikai tetőponttá a kötetben, és a záróciklus (Ismeretlen vendég) sem lesz a betegség, a gyógyulás utáni élethelyzet köz-helye, hanem mintegy szintézisként dolgozza el a korábbi három rész sok szempontból eltérő, ám sok szempontból összefüggéseket, áthatásokat sejtető, mutató verseit. A megtapasztalt világ itt talál elrendezésre, itt érkezik a számvetéshez, létösszegzéshez. A bezártságból, magányból szóló, finom üdvözletek idén végre eljuthattak az olvasókhoz.
4. Ferencz Mónika: Hátam mögött dél (Scolar)
Ferencz Mónika kötete, más idei női kötetekhez hasonlóan, képalkotásának elevenségével, pontosságával ragadott meg, helyenként mintha pusztító jeges pillantással hagyna háta mögött mindent, ami a múlthoz, az emlékekhez, a fájdalmakhoz kapcsolódik. Az északra tartás a felnőtté válás, a felismerések artikulálásának képessége; a költői iránytű, érzékelve a Föld mágneses erőtereit, precízen mutatja az északi irányt. A tanító gyerekversre utaló cím és a kötet keretversei jelölik a gyerekkorban ritmusosan ismételgetett „tudás”, a reflektálatlan tapasztalat kereteit, a versek azonban mindezeket interiorizálják, elrendezik az égtájak mentén, mérik az én, a te, a másik hőmérsékletét. Az emberi és természeti környezet megjelenítése, az élethelyzetek változócsillagait vizsgáló tekintet pedig bejárja a szélességi körök szinte mindegyikét. A versek úgy tudnak az én, a személyesség közelében maradni, hogy közben a tájoló mutatóját időnként egészen a „káprázó űrig” feszítik. Ezáltal a versbeli alanyok is tágulnak, az univerzummal együtt, minden a hideg, kozmikus végtelen felé tart ebben a csontokig hatoló érzékeny költészetben. „Megismétled a szót, az érintést, / és a csillagok egyenként összehúzódnak az égen.”
3. Deres Kornélia: Bábhasadás (Jelenkor)
„A trauma-központban fekszem”, illetve fekszik az olvasó (is) Deres Kornélia kötetével a kezében. A bódéváros közepén, az agy gumójában. Az erős koncepcióval bíró kötet az agyra mint az idegrendszer központi szervére talált rá. Az ember legmenőbb „találmánya” és büszkesége, barázdái és idegpályái e költészet, e poétika kiindulópontjai, ahonnan az érzetek, képzetek, emlékek, gondolatok útra kelhetnek, többnyire kis, tömör léghajókban (leginkább sűrű tömbbé formált versegységekben); és amely életre kel, a versek nyomán otthontalanul otthonossá válik, belakjuk nyúlványait, lebenyeit, szánkázunk szinapszisain. De még izgalmasabb mindez, mert a szerző a színpadi bábok, szerepek élő anyag nélküli, agy és idegpályák nélküli alakjait helyezi az agytematika mellé, vele szembe. A színpadiasság és a maszkjáték, élethelyzetek színtere, ám ahogy az lenni szokott, a játék korántsem felhőtlen, bábok hasadnak ki belőlünk, múltunk, létünk fájdalmas vagy fájdalmasan távozó alakjai (Bábos adag, Családi porció). A kötet címe tehát valahogy így értelmezhető, bár én végig kerestem benne a bábállapot, a teljes átalakulás utolsó fázisát, s talán az imágó alakjában ez a jelentéskör szintén benne rejlik. Ilyen gazdagon barázdált, „csillogó hátú szép bogarak” Deres Kornélia verspéldányai, van okunk és alkalmunk a fejtörésre, a koponya alá behatolni.
2. Parti Nagy Lajos: Létbüfé (Magvető)
A Létbüfé a Grafitnesz Őszológiai gyakorlatait viszi tovább, fejleszti, terjeszti ki. A Dumpf Endre hangjára (nótájára), hangorkánjára szerzett versek gyűjteménye Parti Nagy költői programját, egyedülálló poétikáját kórház- és büfélétünk, életünk kisszerűségeinek, hétköznapiságának, kiszolgáltatottságának tipikus, ismert, sztereotip, emblematikus és valójában énvesztett közegeibe helyezve működteti. E kicsinyes, igénytelen, közhelyes tárgyi és nyelvi terep kiválóan alkalmas kontextus arra, hogy a költői, kulturális emlékezet töredékességét, mindennapi életben, nyelvben való tudatos-tudattalan működését, roncsolódását is magán viselje. A (teljes) (magyar?) költői hagyomány mozgatása, átírása, szétvetése, a (hol) ismert sorok, korábbi hangütések, ritmusok patinája – az elégia és a nosztalgia – a lepukkant közegek, tudatok kontextusában válik ironikussá, fájdalmas-édesen szubverzívvé, kicsiny életünk parlandójává. Jó elidőzni ezen az összológián mint elnyúló szakrendelésen, amikor orvos, beteg és büfés végül ugyanazon sárguló levélből tolja a xanaxot.
1. Tolnai Ottó: Nem könnyű (Jelenkor)
„Egy orrszarvúval bajlódom” – ez még Tolnai Ottónak sem könnyű, hát még nekem. A költő a 2001 és 2017 között keletkezett verseit rendezte nagy ívű kötetbe. Az ötosztatú könyv rendületlenül építi tovább a magánmítoszt, a semmiségek, mindennapi események, találkozások, utazások valóságából kihabarodó, tekeredő verslétesítményeket, amelyek a szemünk előtt válnak a referencialitás (számunkra, kezdetben) közönyös tényeiből, darabjaiból lényegivé, jelentésessé. A tolnaisan indáztatott versanyagból a poézis látványkonyhájában készül a hosszúvers, olyanok például, mint a címadó Nem könnyű, A pesti partvis vagy a lábjegyzetes kommentekkel ellátott Lábatlanok avagy a kereszt megtalálása. Ezekkel már egyesével megbirkózni sem könnyű, hát még a nagyobb egységekkel, a tematikusan, motivikusan, a költő logikája alapján összeszervezett ciklusokkal, „nem könnyű egy orrszarvúval bajlódni / beemelni egy hajóra / kedves költőm katedrálisnak nevezi / katedrálisnak az orrszarvút.” És igyekeznünk is kellene, mert a költői étvágy érezhetően még nem telt be, mert a létvágy ott kísért még a heideggeri „lakkos fejes” vonalzóban, a csicsóka és karfiol formátlansága mögött, mellett, benne. A világpor porlasztása helyett inkább a tekercselés, habarcsolás, gyökérlétünk répájába kapaszkodás mutatja a tendenciákat. Nem könnyű. De megéri.
A borítófotót Posztós János készítette.
