Nem bírunk magunkkal, ha belénk bújt a kisördög. Hát még akkor, ha maga Az ördög suttog a fülünkbe. Molnár Ferenc mindig aktuális vígjátékából meg is tudjuk, miért van így.
Az ördög az utóbbi években nem először kerül színre a Karinthyban. Az első változat rendezője és főszereplője, Balikó Tamás fájdalmasan korai halála miatt a színház levette műsoráról a darabot. Három esztendei, tragikusan kényszerű szünet után a novemberi bemutató részben új szereposztással és felfrissített rendezéssel hozta vissza a nagy sikerű előadást. Balikó Tamás eredeti rendezését életben tartva, a darabot Szabó P. Szilveszter felújításában láthatjuk újra színpadon. Szép példáját adja annak, hogyan lehet folytatni a megfoghatatlant. Minden felhatalmazása és eszköze megvan erre, hiszen ő játszotta és most is ő játssza Jánost, a szenvedélyes, ám a nők által kissé elkényeztetett festőt, akinek régi szerelme a férjéhez még hűséges, bár egyáltalán nem reménytelen esetnek tűnő Jolán.
Szabó P. Szilveszter dinamikusan viszi végig a vágyait fegyelmezetten elnyomó, ám szerelmét titkolni mégsem képes piktor vívódását. Játéka azért izgalmas, mert mindvégig igyekszik úriember maradni, de a lovagiasság mögött szüntelenül érezzük az ösztönök csillapíthatatlan működését. Több nagyszerű pillanata mellett legnagyobb erővel akkor mutatkozik meg az őt kínzó, hosszú ideje lappangó belső feszültség, amikor látszólag közömbös megállapításait közli a kezdődő havazásról: „Hű… hogy esik a hó”. A társadalmi szokásrend parancsa és az egyéniség kiélésének szabadsága közötti tudatos hullámzás érvényesül rendezői munkájában is, ahogyan szinte minden szereplő ebben a kettős kötöttségben vergődik.
Az előadás szenzációja Gubás Gabi, akit pályája kezdete óta alapos okkal lehet gyanúsítani azzal, hogy a szépségéből él. Erről a „születési hibáról” persze nem tehet, és természetesen, mint mindig, gyönyörű most is. Az első felvonás vetkőzési jelenetében bizony eláll a férfiak lélegzete. Aztán meg attól áll el, amit mond, és ahogyan mondja. Nem csupán játszik, hanem éli is a szerepet. Olyan életszerűen, meghitt közvetlenséggel beszél, hogy folyamatosan azt érezzük, mondatait nem a száztíz éves darabból kölcsönzi, hanem ott helyben, a reflektorok előtt fogalmazódnak meg, mint a mai asszony szavai. Ámulva nézzük, hogyan küzd szerelme kifejezéséért, elsősorban azért, hogy önmagának is bevallja, mit érez régóta János iránt. Gubás Gabi alakítása legnagyobb elődeihez mérhető, Varsányi Irén lehetett ilyen a darab ősbemutatóján.
Balázs Andrea, bár nem a hagyományos modell-alkat, a vígjáték keretein belül időnként megrendítő pillanatokat teremt Selyem Cinka önzetlen, romantikus figurájából, akiről a festő rendszerint az aktjait mintázza. A szerepet Molnár kissé cselédlányos érzelmességgel írta meg. Balázs Andrea jó érzékkel lép túl az érzelgősség csapdáin, és valódi emberi drámát alkot a kidobott modell köznapi mártíriumából, mellékszereplőből az előadás egyik emlékezetes karakterévé emelkedve.
Az ellentmondásosan, inkább önvédelemből szemtelen Elza látszólag nagyvilági, de belül szorongó dámáját a felújításban is Balázsovits Edit játssza, csakhogy e sorok írója – és talán ez is a színház varázsához tartozik – azt az előadást látta, amelyben Kékkovács Mara vállalta a szerepet. A beugrásnak indult fellépésből kettős szereposztás lett. Kékkovács Mara, nem hiába vérbeli színésznő, az első néhány mondat után magára találva elragadóan (ha operettről lenne szó, mondhatnám: parádésan) felmutatta Elza kisasszony kissé hisztériás, valójában csak gyöngédségre áhítozó lényét. Schlanger András kapta a férj kissé hálátlan szerepét. Feladata azért nehéz, mert eleve nem túl rokonszenves alakot kell életre keltenie, másrészt a dúsgazdag, ámde érzelmileg szegényes férfi sémáját nem könnyű eredeti színekkel megtölteni. De Schlanger Andrásnak még azt is elhisszük, hogy kétszeres hátránnyal megbélyegezve – férj is, milliomos is – mégiscsak lehet emberi vonásokat találni egyéniségében. Néhány mozdulattal, különös hangsúllyal megvillantja, hogy nem csupán az örökké gyanakvó, mégis lóvá tehető „marha férj” típusát jeleníti meg. Kétségtelen, hogy elsősorban a pénz érdekli, de nem közömbös számára felesége jó híre sem.
A szerzői elképzelés szerint az ördög 35-38 éves, karcsú, csinos, fekete ember. A fejében valami kevés van a klasszikus Mefisztó-maszkból, az arcbőre sötét, a haja ékbe font, a szemöldöke kissé ferde. Ilyesféle lehetett Balikó Tamás, ám egészen más karakter a címszerepet újabban játszó Földes Tamás. Öltözéke valóban a legtökéletesebb elegancia, modora is sima, megvesztegető, noha időnként már-már tenyérbe mászó, alkata viszont merő ellentéte Molnár látomásának. Ki hinné, hogy ettől (is) lesz kivételes és kiemelkedően jó? Nem is mindig lehet eldönteni, valós személyként létezik, vagy bűnös gondolatainknak, a bennünk élő vágynak kivetülése, szimbóluma csupán. Voltaképpen mindegy, így is, úgy is felbukkan, és követeli a magáét, az ő igazának megvalósítását. De még csak nem is erőszakos, legalábbis nyíltan nem. Sokkal inkább a maffiózók túlzottan udvarias modorát fedezzük fel viselkedésében, páratlanul éles logikájában és a kényesebb helyzetek némi zsarolással járó megoldásában. Mosolyogva, ábrándos szemekkel bírja házasságtörésre az asszonyt, és ösztökéli álmai beteljesítésére a festőt. Valójában arra veszi rá őket, amire mindig is vágytak.
Földes Tamás hihetetlen elánnal, eleganciával és emelkedettséggel végigbeszéli, végigkormányozza a darabot, szinte játékmesteri minőségben irányítja az eseményeket. A tudatalatti elfojthatatlan jelenlétét testesíti meg fölényes szakmai tudással, miközben látványosan élvezi is kitüntetett szerepét. Virtuozitása lenyűgöző, alighanem Molnár is gratulálna hozzá. Az ördög félelmetes és ugyanakkor vonzó figurája örök talány marad. Nem él az, aki lemond vágyairól, aki nem kockáztat, és nem tesz meg mindent a boldogság eléréséért. De tudunk-e mit kezdeni azzal, ha elszabadult ösztöneink átveszik az uralmat életünk felett?
A Karinthy Színház évek óta rendszeresen műsorra tűzi Molnár Ferenc vígjátékait. Azzal a rendezői és művészeti vezetői koncepcióval, hogy a jó darabokat nem kell megmásítani, kifordítani, aktualizálni, hanem egyszerűen elég csak eljátszani, ahogyan szerzőjük annak idején megírta. Valamiféle időszerűség magában a darabválasztásban van, s a jó előadásban a néző felismeri, mi az, ami éppen neki, éppen hozzá szól. Mint ahogyan Az ördög esetében is.
Molnár Ferenc: Az ördög. Rendezte: Balikó Tamás rendezése nyomán: Szabó P. Szilveszter. Játsszák: Földes Tamás, Gubás Gabi, Szabó P. Szilveszter, Balázs Andrea, Schlanger András, Kékkovács Mara, Németh Gábor. Karinthy Színház, Budapest, 2017. december 25.
A fotókat Nagy István Dániel készítette.
