Verset tanulok a gyerekemmel. Hatodikos. A Reményhez címűt. Neki nem mond semmit Csokonai Vitéz Mihály neve, minden felmondás kezdetén a fejét vakarja, hogy pontosan felidézze. Már jól megy, pontosan emlékszik például az archaizmusokra, bár időnként még a bájoló lágy trillák helyett daloló citerákat mond. Nyilván groteszk, ahogyan tizenkét évesen, gyönyörűen hangsúlyozva (az én gyerekem!!!) örökre lemond a szerelemről, virtuóz megszemélyesítésekkel és mesteri ellentétezésekkel rezignációba vonul a négy versszak felmondásának idejére. Szakmai ártalomként lelkesen magyarázom neki a vers szerkezetét, hogyan kapcsolódik össze a gondolatmenetben az évszakok és az idősíkok váltakozása, illetve a természeti képek a lélekállapot bemutatásával, majd a szerelemről való lemondással. Legyint, nem kell magyarázni, pontosan érti, hogy a harmadik versszak hogyan vonja vissza az első kettőben megteremtett nyájas boldogság nyugalmát. Amikor ahhoz a szakaszhoz érünk a negyedik versszakban, hogy „Fáradt lelkem égbe, / Testem főldbe vágy”, rám néz, és azt mondja, hogy ebbe mindig beleborzong. Ugyanazt a félelmet érzi, folytatja, mint amikor a Mátrix című filmben a macska kétszer is keresztülmegy Neo látóterében. Mert hogy nem vagy ura annak, ami veled történik, folytatja.
Egy időben lelkes fórumozó voltam anyaidentitásomban, még a közösségi oldalak előtti időkben, ott és akkor örökre kiéltem a vitaéhségemet abban a vonatkozásban, hogy mi való a gyerekeknek, melyik életkort miként védjük a nem megfelelő médiatartalmaktól. Most biztosan kapnék a Mátrix miatt, s hosszasan (és eredmény nélkül) magyaráznom kellene, miért is volt nagy élmény számára, ráadásul közösen nézve, végigbeszélgetve a film. Ha pedig azt kezdeném el fejtegetni egy netes agorán, hogy a gyerek mindezt Csokonai versével kapcsolta össze, sőt, ennek okán képesek voltunk kibeszélni félelmeket életről és halálról, végképp menthetetlen szerepbe kerülnék. Persze, még így sem vagyok biztos abban, hogy a virtuális világok populárfilozófiája életkorának megfelelő-e, abban meg végképp nem, hogy a boldogtalan szerelem diskurzusát már ilyen fiatalon el kellene sajátítani.
Alig várom, hogy újra verset kelljen tanulnia.
Borítókép: Nicolas Poussin, Árkádiai pásztorok, 1837–38, olaj, vászon, 87 x 120 cm.
