Szimpatikus szörnyek

Hogyan lehet a hidegháború időszakába helyezett történettel örök érvényű igazságokat elmesélni úgy, hogy a huszonegyedik század második évtizedében is élvezetes legyen? Guillermo del Toro tudja.

Összességében A víz érintése a mexikói rendező legszelídebb alkotása, de attól nem kell tartani, hogy a néző katarzis nélkül marad, csak kevesebb vér folyik, mint megszoktuk. Végy egy néma takarítónőt, fogd munkára egy szigorúan őrzött katonai bázis területén, lehetőleg ott, ahova éppen kísérletezésre beszállítottak egy dél-amerikai csodalényt. Tegyél hozzá egy orosz kémet, nevezd át Dimitrijről Bobnak, és egy hímsoviniszta főnököt, azt a tipikus mintacsaláddal rendelkező, Cadillac-kel furikázó macsót, akitől aztán semmi jót nem várhatsz. Mindehhez jöhet maga a kísérlet alanya, egy kétéltű teremtmény természetfölötti képességekkel, valamint a takarítónő mellé tegyünk egy segítőt, egy kiégett, ámde szeretetéhes homoszexuális grafikus éppen jó lesz.

Mindezek után jöhet a szerelem, no nem az a romantikus-édes fajta, amitől pusztán pillangók repkednek az ember gyomrában. Ide olyan érzés kell, ami alanyait önmagukból kifordítja, és a legbensőbb porcikájukig felkavarja. Amitől a jó még jobb és a rossz csak rosszabb lesz. Ennek mestere del Toro, legújabb tündérmeséje ezzel talál telibe. Ha van a fantasztikumnak filmes csimborasszója, akkor az ő. Ebben a történetben csupa gyökértelen embert sodor össze az élet. Eliza, a takarítónő gyermekkorát árvaházban töltötte, kiszolgáltatottságáról a nyakán viselt sérülések árulkodnak. Szomszédja és barátja Giles, a grafikus alkalmi munkákból él, miután hiába vágyakozik egyrészt stabil megélhetés után, másrészt partnerre, egyiket sem fújja be a szél az ablakon. A másik oldalon két, egymással homlokegyenest ellentétes természetű embert találunk: a kutatásvezető, Richard Strickland frusztrációját bárkin képes levezetni, míg Bob jószívű tudós (valójában orosz kém), aki talán túl is tolja karakterével a romantikát.

A kutatóbázisra érkező kétéltű azonnal magára vonja hőseink figyelmét. Eliza meglátja benne lelki társát, azt, aki nem pusztán fogyatékkal élő nőnek tekinti, és emiatt pátyolgatja vagy megalázza. A nő és a természetfölötti entitás között – ez itt del Toro univerzuma, ahol bármi megtörténhet – kibontakozik a szerelem. Kialakítanak egy közös nyelvet a jelbeszéd segítségével, és a bensőséges érintésekig is eljutnak. Strickland figyelme hamarosan megoszlik a kétéltű és Eliza között, és a maga szadista eszközeivel meg akarja kaparintani magának a nőt. Amíg az események során az egyik karakter sérüléseket szerez, addig a másik kiteljesedik, és élete legmegrázóbb, ugyanakkor leggyönyörűbb élményében részesül. Eliza kolléganőjének, Zeldának férjével való kapcsolata a realizmus felé tolja a filmet. Bár ez nem egy rendes mellékszál a történetben, hanem majdnem belesimul abba, jeleneteiknél érezni egy kis döccenőt. A film lezárása is eléggé elnyújtott, még egy dal, egy újabb tánc, ami Eliza és a kétéltű kapcsolatának ugyan rosszat nem tesz, de annyi pluszt sem ad hozzá.

A befejezéssel együtt a következtetés is szépen levonható: sérülések nélkül nem lehet megúszni egy kapcsolatot. Bármilyen szép homlokzatot épít magának az ember, a filmben megjelenő szimbólummal élve Sámson, vagyis énünk elementáris része, aki igazából vagyunk, végül visszanyeri az erejét és elpusztítja belőlünk és körülöttünk az összes hazugságot. Ehhez nem elég, ha az ember csak úgy éli a mindennapjait, rutinosan, kitaposott cipőjében, mert egy váratlan pillanatban megtörténik a csodával való rég várt találkozás – del Toro szerint ugyanis mintha az életet nem lehetne csoda nélkül megúszni. Nem biztos, hogy szép lesz vagy tökéletes, de a miénk, és személyre szabottan bennünket fog tetőtől talpig átalakítani.

Az író-rendező azok közé tartozik, akik néhány laza szkeccsel és persze a kitűnő karakterválasztással percek alatt bebizonyítják, hogy nem a szörnyek a félelmetesek, nézzenek ki bárhogy, hanem az emberi természet sötét oldala az, amitől igazán tartanunk kell. A másság negligálása, a nemek közötti egyenlőtlenségek kiéleződése, a testi fogyatékosság gúnyolása pontosan ennek a megnyilvánulása, ami sokszor annyira természetes, hogy észre sem vesszük, így nem lehet elégszer hangsúlyozni az ellenük való küzdelmet.

A faun labirintusához vagy del Toro A kór című sorozatához képest tehát A víz érintése szelíd és romantikus alkotás. Bárkit kiemelhetünk a főbb karakterek közül, hiszen téveszméik miatt, vagy csak mert így alakult az életük, egyformán elnyomottak: Sally Hawkins törékeny és elbűvölő néma hercegnője mellett Michael Shannon a rigid és lealázó antiherceg. Michael Stuhlbarg elképesztően érzékeny alakításával (akinek a szezonban ez a második remek filmje a Szólítsd a neveden után) egészen rokon Richard Jenkins naiv-álmodozó figurája. Doug Jones a hüllőember szerepében A faun labirintusából lehet ismerős.

A filmet keretes szerkezetbe helyezi a narráció, amit Giles, az illusztrátor a néma hercegnőről mesél. Akár egyenesen női filmnek is tarthatjuk A víz érintését. A két nemet tekintve a nők könnyebben mutatják ki és szívesebben is beszélnek a gyakran egész életüket elárasztó érzéseikről, ami a film vezérfonala és éltető ereje. Ez pedig a férfiak vezette és teremtette rideg, szinte katonai szabályokra épülő világot időről időre a feje tetejére fordítja, és kimossa belőle a szürke és a sötét árnyalatokat. A film látványvilága A faun labirintusával vetekszik, Dan Laustsen (Mimic – A júdás faj, Farkasok szövetsége, Démoni doboz) kameráját dicséri. Lenyűgöző, ahogy a tündérmese világa felépül a valós elemekből.

Ha érzünk is némi kiszámíthatóságot ebben a történetben, olyan ritka az ilyen, felnőttek számára készült zseniális alkotás, hogy egyszer-egyszer átengedhetjük magunkat az eredetiségének.

A víz érintése (The Shape of Water), 2017. Rendezte: Guillermo del Toro. Írta: Guillermo del Toro és Vanessa Taylor. Szereplők: Sally Hawkins, Doug Jones, Michael Shannon, Michael Stuhlbarg, Richard Jenkins, Octavia Spencer. Forgalmazó: Fórum Hungary.