Guillermo del Toro régóta szerette volna elkészíteni a szürreális motívumokkal teli noirtörténet, a Rémálmok sikátora filmadaptációját, ám még csak mostanra sikerült neki. De vajon milyen lett maga a film?
A film noir egy izgalmas jelensége a filmtörténetnek, hiszen régóta folyik arról vita, hogy ez műfaj, stílus vagy egy nagyon határozott korszak, a második világháború utáni késő negyvenes és ötvenes évek Amerikájának a filmes lenyomata, azaz korstílus-e. Az elemzők mindenesetre abban egyetértenek, hogy ezek a jellemzően bűnügyi történetek a Kettős kárigénytől A postás mindig kétszer csengeten és a Magányos helyenen át A gonosz érintéséig nagyon erősen kötődnek a negyvenes–ötvenes évekhez, amikor is a társadalmi nemi szerepek jelentősen átalakultak, valamint az Egyesült Államokban és máshol is eluralkodott a paranoia a hidegháborús helyzet következtében.
A férfihősök sokszor antihősökké, részben vagy egészben kontrollvesztetté válnak,
sőt elbuknak, míg a nők, kiváltképp a hőst aktivizáló femme fatale-ok talpraesettek, erősek és dörzsöltek, de a férfivel együtt szemben találják magukat egy nagyobb, fenyegető erővel, ami irányít a háttérből. Persze a hetvenes évek más miatt volt termékeny táptalaja a noirnak, a Kínai negyed, az Éjszakai lépések vagy a Sötét utcák, amelyeket neo-noirokként emlegetnek, mind a vietnámi háborúval kapcsolatos belpolitikai botrányok, illetve a Watergate-ügy termékei. Korunkhoz is passzol ez a filmtípus, hiszen a tradicionális nemi szerepek még képlékenyebbekké váltak, illetve a paranoia és a bizonytalanság érzése is ismerős tapasztalatok a 21. század embere számára.
Ezért is állhat közel a nézőhöz Guillermo del Toro új filmje, a Rémálmok sikátora, ami
stílusát és atmoszféráját tekintve nagyon erős, cselekményével és karaktereivel viszont már vannak gondok.
A Rémálmok sikátora William Lindsay Gresham 1946-ban megjelent regényének feldolgozása, ami szürreális, karneváli hangulatával emelkedett ki a ponyvairodalom alkotásai közül. A film cselekménye 1939-ban kezdődik, amikor is Stanton Carlisle (Bradley Cooper) szó szerint felégeti maga mögött múltját és egy vándorcirkuszhoz csatlakozik. Itt segít a vezetőnek, Clemnek (Willem Dafoe) olykor igen piszkos ügyekben. A társulatnál találkozik Mollyval (Rooney Mara), a magasfeszültséggel mutatványozó naivával, aki megtetszik neki, ugyanakkor meglátja benne az (üzlet)társat is.
Miután az ő hibájából meghal az egyik mutatványos, Pete, akitől eltanult pár trükköt a kódolt élőszavas és jelbeszédes kommunikációról, Stanton kereket old a nővel. Vele csinál karriert a Buffalo nevű New York állambeli városban: Stan gondolatolvasónak, médiumnak adja ki magát, Molly pedig ebben segít neki a közönség előtt, a laikusok számára észrevehetetlen jelbeszéddel. Ám az egyik előadás alkalmával a Dr. Lilith Ritter (Cate Blanchett) nevű pszichológusnő majdnem lebuktatja őket. Stant szabályosan megbabonázza Lilith, aki a város elitjét jól ismeri, analízise révén titkaikkal is tisztában van, így a pszichológus potenciális aranybánya. Csakhogy a férfi nem is sejti, milyen veszélyes ügyfelekkel hozza őt össze a rajta is átlátó femme fatale.
William Lindsay Gresham regényéből már korában is készült adaptáció: A sarlatánt 1947-ben mutatták be Tyron Powerrel és Coleen Grayjel a főszerepekben. Ez konvencionálisabb feldolgozás Guillermo del Toro művénél, a film noir stílusjegyei nem túl markánsak benne.
Del Toro Rémálmok sikátorának erőssége éppen a megvalósítása, ami el is várható
az Ördöggerinc és A faun labirintusa, illetve az Oscar-díjas A víz érintése és a Hellboy-filmek alkotójától. A rendező sem törekedett a klasszikus noirokban alkalmazott expresszionista stílusra (például erős fény-árnyék kontrasztok használatára), de a hosszúra nyúlt, szürreáliába hajló cirkuszi epizód és a későbbiekben a jellemzően éjszakai, téli-havas jelenetek igen komor, nyomasztó atmoszférát biztosítanak. Formai szempontból a legerősebb egyértelműen a karneváli bevezető, ez áll legközelebb Guillermo del Toro művészetéhez.
Furcsábbnál furcsább előadók és díszletek jellemzik ezt a szekvenciát. Élén a közönség előtt csirke nyakába harapó, vadembert játszó lecsúszott férfivel, Clem horrorfilmekbe illő magzat- és kisbaba-preparátumaival, valamint a klausztrofób, labirintusszerű, nézők által is látogatható „rémálomdíszlettel”, ami a címbeli sikátort is szimbolizálja. Ez utóbbi azért is szimbolikus, mert a „vadember” (valójában egy utcáról toborzott, éhbérért foglalkoztatott részeges hajléktalan) ide szökik, ide üldözi őt Stan, aki azzal férkőzik a bizalmába, hogy nem fogja bántani. Ám ha önvédelemből is, végül mégis kénytelen, és Clemnek úgy kell rászólnia az antihősre, nehogy megölje a férfit. A nyitójelenet után tehát még egy lépést tesz a lidércnyomás felé, ami rá vár.
Habár eddig főleg a cirkuszi-karneváli jelenetsor miatt dicsértük a filmet, a Rémálmok sikátorának ez az egyik legproblémásabb része
a cselekmény szempontjából. Del Toro műve stáblistával együtt két és fél órára rúg, ami pont fél órával több, mint az 1947-es A sarlatán játékideje. Az 1947-es feldolgozás bizonyítja, hogy ezt a történetet valamivel kevesebb, mint két óra alatt el lehet mesélni. A Rémálmok sikátora esetében viszont érződik, hogy a mexikói rendező valójában a karneváli szekvencia miatt szeretett bele a regénybe, és nem is nagyon tudott megálljt parancsolni magának, amikor ezt filmre vitte. Ez a rész nagyjából egy teljes órát tesz ki a játékidőből, és bár önmagukban tényleg érdekesek a különböző mutatványok, valamint érthető módon szükséges volt bemutatni, hol, hogyan sajátítja el Stan ezeket a trükköket, mégis inkább vontatott a cirkuszi epizód. Manapság persze nagy érték, ha egy filmkészítő meri lassan, higgadtan kibontakoztatni történetét, és nem is a lassú tempóval van a gond, hanem azzal, hogy ez a lassúság nem értékes lassúság.
A nézőben felmerülhet, hogy mit tesz hozzá egy-egy elnyújtott vásári mutatvány vagy látványosság a cselekményhez,
Stan karakterfejlődéséhez. Ehhez képest a férfi drámája szempontjából amúgy szimbolikus, üvegben konzervált csecsemőtetemeknél is feleslegesen időzik el olyan hosszan a rendező. A tempó attól még maradhatott volna a komor noirhoz illően komótosabb, hogy az alkotó feszesebbre veszi a cselekményt.
A karakterrajzokkal is vannak gondok.
Alapvetően mindegyik figurát sikerült több dimenziós embernek ábrázolni, nincsenek jók vagy rosszak, csak jobbak és rosszabbak.
Guillermo del Toro műve nem hódol be a fősodorban is erős populista trendeknek, nem arra megy ki benne a játék, hogy az osztálykülönbségek szerint mentse fel a feltörekvő Stant az elit bűnös tagjaival szemben. Stannek megvan a maga sötét múltja, apakomplexusa, amit sajnos közel sem tudott kellő mélységben kifejteni del Toro ahhoz, hogy végig érződjön a személyes szál szoros kapcsolata a fő történettel. Az világos, hogy az antihőst kezdettől a bizonyítási vágy hajtja, hogy ő többre vigye, mint részeges és bántalmazó apja. Ugyanakkor ezt mégis csak félreértelmezi, hiszen nem anyagilag, hanem morális értelemben kellett volna szülője fölé nőnie. Az ő bűnbeesésének éppen ez a lényege, hogy mások átverésével, manipulálásával kíván pénzt szerezni és sikert elérni. A klasszikus gengszterfilmek vagy A postás mindig kétszer csenget tanmeséi is arról szólnak, hogy a tisztességtelen felemelkedést csúfos bukás követi, mivel a mások által elkövetett bűnök megszaporítják a bosszúszomjas ellenségeket.
Kár, hogy egyrészt ezzel a történettel és karakterdrámával nem sikerült jól összefésülni a cselekmény nagy részében háttérbe szoruló apa-fiú konfliktust, ami elvileg Stan cselekvését motiválja. Másrészt néhány, ó-Hollywood műveihez képest merészebb, explicitebb jelenete ellenére a Rémálmok sikátora többek között tanmesejellege miatt hat elavultnak.
Minden film noirban ott lebeg persze a „végzet pallosa” a főhősök feje fölött,
a görög tragédiákhoz hasonlóan már előre tudjuk, hogy legalább erkölcsi értelemben bukni fog a főszereplő. Ám éppen a neo-noirok bizonyították, hogy ettől még nem kell feltétlenül kiszámíthatónak lennie egy-egy noirnak, a Kínai negyed vagy kortárs példák közül a Jake Gyllenhaallal a főszerepben készült Éjjeli féreg a végzetszerűségük ellenére is okoznak bőven meglepetéseket.
A Rémálmok sikátorának viszont a nagyobb fordulatai is kiszámíthatóak,
Stan figurája pedig egyszerűen nem annyira izgalmas, hogy ezt a kiszámíthatóságot kompenzálja.
A férfit a cselekmény során háttérbe szoruló gyerekkori traumái jellemzik, amelyek Lilith elemzései révén csak néha-néha törnek a felszínre, valamint az, hogy immoralitása a legpimaszabb tettekre készteti őt. De ezeken kívül nem nagyon tudunk meg többet a lelkivilágáról, egy-két emberi megnyilvánulását (Mollyt talán nem csak egy eszköznek tekinti a siker felé vezető úton) leszámítva nem igazán lehet hozzá kötődni. A noirhősökkel persze alapvetően nehéz azonosulni bűneik miatt, ám még a zsáner vagy filmtípus klasszikusaiban (mint a Kettős kárigény vagy A postás mindig kétszer csenget) is empátia ébredhet a nézőben a valamilyen szinten bűnbánó gyilkosok iránt. Stan viszont a végsőkig kihasznál mindenkit, talán az utolsó pár jelenetben reflektál helyzetére egy-egy gesztusával. Bradley Coopernek viszont jól áll a szerep, nem rajta múlt, hogy egy igazán izgalmas karakter lesz-e az antihős vagy sem.
Cate Blanchett pedig ismét tökéletes femme fatale,
ha a kezdetben izgalmas és emberi Lilith a cselekmény végére típusfigurává válik is.
Persze az említett Éjjeli féreg is egy végtelenül immorális, változásra képtelen antihőst mutat be, aki Stannél sokkal nagyobb aljasságokra is képes a siker érdekében. Márpedig a Rémálmok sikátora nem kis mértékben a tipikus amerikai sikermítosz kritikája is, ekként pedig
sokkal jobban működik, mint nem túl eredeti morális tanmeseként.
Stan élete a klasszikus gengsztertörténeteket idézi, azaz majdnem a nulláról indul. „Alattvalóként” kezdi, végig ott kísérti a cirkuszi „vadember” mint rossz alternatíva, aki nem mellesleg lecsúszott apjára emlékezteti és motiválja, hogy ő többre vigye, ne süllyedjen le arra szintre. A kettéharapott csirkenyaknál neki nagyobb show-t kell produkálnia ahhoz, hogy valóban sztárrá váljon, és ne csak egy 15 perc hírnevet szerzett kisember maradjon. A sikermítosz azonban olyan természetű, hogy kettőn áll a vásár. Azaz nemcsak törtetésre és tisztességtelen dolgokra sarkallja az egyént, hanem a közönség oldaláról arra is, hogy a hazugságot, a szenzációhajhász átverést fenntartsa a rajongás és a hit révén.
A hit, hogy egy szemfényvesztő valóban médium, látja az elhunyt gyermek vagy szerető szellemét, akikkel kommunikálni tud. A kortárs média, amit az Éjjeli féreg is hevesen kritizált, hasonló ideológiával bír: a szenzáció fontosabb, mint az igazság. A naiv és manipulálható, valami miatt megkeseredett emberek érzelmein tökéletesen lehet élősködni olcsó trükkökkel és hamis ígéretekkel. Legyen szó egy mindent gyógyító, gyors fogyást, netán erőfeszítés nélkül kockahasat ígérő termékről vagy az ember elhunyt szeretteinek megidézéséről. A Rémálmok sikátora bár potenciálisan izgalmas neo-noir Guillermo del Torótól, de
iskolapéldája annak, hogy egy regényt nem szabad komoly vágások és kiegészítések nélkül adaptálni,
főleg, ha a főhős karaktere nincs kellőképp kidolgozva. A film minden ízében érződik persze, hogy ez del Toro nagy szerelemprojektje volt, de éppen ezért kellett volna különösen figyelnie arra, hogy elkerülje a „túlkapásokat”, valamint nem ártott volna érdekfeszítőbbé tenni a főhős karakterét. A film noir azonban manapság sajnos ritka, mint a fehér holló, úgyhogy mindent egybevetve, hibái ellenére is örömteli, hogy a Rémálmok sikátora elkészült.
Rémálmok sikátora (Nightmare Alley), 2021. Rendezte: Guillermo del Toro. Írta: Guillermo del Toro, Kim Morgan. Szereplők: Bradley Cooper, Rooney Mara, Cate Blanchett, Willem Dafoe, Toni Collette, Ron Perlman, David Strathairn, Richard Jenkins. Forgalmazó: Fórum Hungary.
A Rémálmok sikátora a Magyar Filmadatbázison.
