A sebek, amik vagyunk

Luca Guadagnino ismét darázsfészekbe nyúlt, ezúttal a férfibarátság témáját boncolgatja egy tizenhét éves fiú és egy felnőtt férfi különleges kapcsolatán keresztül.

Az ember hajlamos gyorsan levonni a következtetést, ha egy történet napfényben fuldokló mediterrán tájakon játszódik. A helyszín általában az édenkertet jelképezi, ahol az élet nemcsak gyönyörű, de gondtalan, egyenesen tökéletes. Pontosan ettől a látszattól szenved a film kamasz főszereplője, Elio, akit bár szerető és megértő szülők vesznek körül, az éppen megélt életszakasz miatt mégsem találja a helyét, és a szexuális identitását is keresi. Apja művészettörténet-professzor, aki nyaranta meghív egy doktoranduszt a család lombardiai villájába, ahol az illető teljes ellátás és forró vendégszeretet mellett dolgozhat a témáján. Elio eleinte idegenkedve fogadja Olivert, aki épp az ellentéte, és egyben minden, ami a fiú szeretne lenni: barátságos természetű, sikeres férfi, mindenki keresi a társaságát, a nők bálványa, és már kiforrott egyéniség, tehát önmaga. Majd egy ponton túl, miután elégszer megkerülték a forró kását, Elio és Oliver között rövid szerelmi és szexuális viszony alakul ki, voltaképpen itt kezdődik a valódi történet, és ér meglehetősen gyors véget, alig néhány nap leforgása alatt.

Az időhúzással, az idő sűrítésével való játék a rendező korábbi filmjéből lehet ismerős, a Vakító napfényben esetén még körülményesebben indul be a történet, több mint másfél órán keresztül gyűlnek a szikrák a nagy robbanáshoz. Ebben Marianne Lane, az egykori rocksztár egy hangszálműtét után lábadozik lampedusai nyaralójukban férje, Paul társaságában, amikor két vendégük érkezik, Henry, Marianne volt férje és producere, valamint a tizenhét éves Pen, Henry állítólagos lánya. Hosszas előkészületet követően bekövetkezik a tragédia, amit a helyi rendőrség nem vizsgál ki rendesen, így a nyomok kihűlnek, és a felelősségre vonás elmaradásának aktusa a filmnek is véget vet. A történet szempontjából az utolsó harminc perc lényeges, előtte a túlszexualizált Pen önismétlései és Marianne beszédképtelensége nehezíti a cselekmény alakulását, hiszen az egyik folyton megakasztja azt, a másik pedig egy idő után nem tesz hozzá semmit. Marianne megbirkózna a féltékenységgel és az előtörő régi érzelmekkel, azonban Henry nem tudja őt elengedni, visszaköveteli a nőt Paultól, mintha annak idején egy hirtelen ötlettől vezérelve bizonyos időre átengedte volna neki (valójában ez is történt), és ez az idő Henry számítása szerint most telt le.

Zárj össze néhány nyugtalan lelket a mediterrán időtlenségben, akár ez is lehet Guadagnino mottója, és az egészet spékeld meg egy mindent szétrobbantó érzékiséggel, ami nem egyenlő a meztelenséggel, sokkal inkább az emberi természet alkotóelemének, a tetszeni vágyásnak a felturbózott változata, megmutatni magunkat szó szoros és átvitt értelemben is.

Amiben a Szólíts a neveden többet nyújt a Vakító napfényben hasonlóan komplex történeténél, az az identitás, a „magamutogatás”, a magam megmutatása mellett a moralizálás penetráns jelenléte. Nem lenne kötelező állást foglalni arról, mit jelent az erkölcs szempontjából, ha egy harmincéves férfi elcsábít egy tizenhét éves fiút, és a néző mégis megkapja az esszenciális magyarázatot egy ütős utolsó előtti jelenetben, amikor Elio és az apja gondolatot cserélnek a történtekről. A szülők hozzáállása fiuk identitásához főhajtás a humánum előtt. A rendező kihagyhatta volna az erkölcs „kötelező” köreit akkor is, ha a film a hasonló című regény adaptációja, mindez simán belefért volna a korábbi koncepcióba, amit a Vakító napfényben képviselt. De ha így tesz, akkor semmi többet nem kaptunk volna, mint szép és érzéki jelenetekből álló szimpla szerelmesfilmet, amihez a lelki válság is hozzátartozik, legfőképp a csalódás mint a romantika elmaradhatatlan kelléke.

A film végéről tekintve vissza az elejére, egy ógörög mintára visszavezethető férfibarátság kibontakozását látjuk. Oliver nem rohanja el az érzéseivel Eliót, aki az első pillanattól kezdve tetszik neki, sőt, rövid idő elteltével éppen az zavarja a fiút, amit a vázlatfüzetébe is feljegyez, hogy azt hiszi, Oliver nem szereti őt, az elkényeztetett egykét, a szabad szellemű leendő zeneművészt, akit eddig családja és környezete csak dicsért és körülrajongott. Elio ideje nagy részében azon töpreng, hogy ennek mi lehet az oka, és rá kell jönnie, hogyha elzárkózik az ismerkedés elől, ha továbbra sem vállalja fel egyre erősödő érzéseit, akkor tulajdonképpen egy identitás nélküli személyként lépi át a felnőttkor küszöbét. Amellett, hogy nem tekinthetünk el a fiút részben felzaklató és lelkileg megsebző szexuális érintkezés ilyetén vonatkozásától, az érzékletes színészi játéknak köszönhetően szemtanúi lehetünk annak, hogy részben ilyen lehetett az ókori görögöknél az erasztész és eromenosz közötti kapcsolat.

Guadagnino filmje rávilágít arra is, hogy a beteljesült szerelmi kapcsolat nem minden esetben jelenti az identitással való egyezést. Elio elfogadja ugyan a francia lány, Marzia közeledését, tehát megpróbálkozik heteroszexuálisként viselkedni, de ez a kapcsolat mégsem válik számára meghatározóvá, inkább csak egy játék az érzékiséggel. Ám később megrázó a fiú számára, szinte revelációként hat, hogy amíg ő férfiszerelme elutazását és várhatóan végső eltávolodását próbálja meg feldolgozni, addig a lány miatta szenved szerelmi bánatban.

A kritikák egyöntetűen dicsérik az olasz rendező harmadik nagyjátékfilmjét, többnyire szerelmes- vagy melegfilmnek nevezik, ami könnyed stílusban, egyedi hangon beszél a szerelem megunhatatlan tárgyáról. Ám a Szólíts a neveden ennél sokkal komplexebb alkotás, így elnyerheti azok tetszését is, akik a szórakozás ígérete mellett az olasz rendező gondolatkísérletére kíváncsiak, s az identitás születésére.

Szólíts a neveden (Call Me by Your Name), 2017. Rendezte: Luca Guadagnino. Írta: André Aciman regényéből James Ivory. Szereplők: Timothée Chalamet, Michael Stuhlbarg, Armie Hammer, Amira Casar, Esther Garrel. Forgalmazó: InterCom.