Szent Antal tüze
Sokat töprengtem, hogy voltaképpen mi is ment végbe bennem, amikor von Malchin báró a park felé haladván a falu főutcáján beavatott megdöbbentő terveibe. Úgy rémlik, hogy miután elváltunk, először teljességgel a hallottak hatása alatt voltam; roppant erős akaratot éreztem a szavai mögött, és úgy hiszem, már akkor megsejtettem, hogy ezt az akaratot valaminő valóságos, ám számomra ismeretlen erők vagy képességek táplálják. A báró egyetlen pillanatig sem tette rám fantaszta benyomását, ellenkezőleg: valamilyen veszély forrását sejtettem benne, olyan veszélyét, amely egyaránt fenyegetett engem és azt a világot, amelyben eddig éltem. Ezt a nyugtalanságérzést azután részben elnyomták a kételyek és ilyen-olyan belső ellenállások, s egy ideig a legkülönfélébb zavaros, abszurd és egymásnak ellentmondó képzetek és gondolatok nyüzsögtek a fejemben – világosan éreztem, hogy lázas vagyok.
Az elhatározás, amelyre jutottam, kísérlet volt arra, hogy megszabaduljak ezektől a gondolatoktól. Miközben szórakozottan keresgéltem a hőmérőt – reszkettem a hidegtől, noha be volt fűtve a kandallóba –, hirtelen eszembe jutottak a falusi tanító szavai, amelyeket a Morwedébe való megérkezésem másnapján mondott. Hallottam magamban, amint így szól: „Ön túlságosan hiszékeny. Ha tudni akarja valakiről itt a faluban az igazságot, jöjjön csak hozzám.”
Nem is bírtam tovább a szobában; föl kellett keresnem, hogy beszéljek vele. Az utcán tudakozódtam, hogy merre lakik. Egy kislány megmutatta a házat. Kerek köpenyben, fején a zöld nemezkalapjával jött elém a lépcsőn.
– Hát itt van a doktor! – kiáltotta igencsak harsányan. – Kerüljön csak beljebb, mélyen tisztelt uram, kerüljön csak beljebb! Már két napja várom, hogy meglátogasson. Nem, egyáltalán nem tart föl. Vasárnap van, úgy osztom be az időmet, ahogyan jólesik. Dagobert, vendégünk jött!
Kezemet megragadva magával húzott egy szobába, amelyben spiritusz és átnedvesedett lódenszövet szaga terjengett. Az asztalon mindenféle algák, zuzmók és mohák között egy herbárium feküdt kinyitva. A heverő alól egy szarvasbogár formájú öntöttvas csizmahúzó kandikált ki. A komódon két sorba rendezve spiritusszal teli üvegek álltak, bennük a környék ehető és mérges gombáival. Egy növendéksün agyagtányérból tejet nyalogatott.
– Ő Dagobert – mondta a tanító. – Felejthetetlen elődjének kimúlása óta az egyetlen barátom. Tüskés kis fickó, de csak alaposabban kell ismerni, s máris másmilyennek látja az ember. Hasonlítunk egymásra Dagobert és én, nem igaz?
Szabaddá tett számomra egy karosszéket, amelyet eredetileg egy ültetőfa, egy csipesz, egy darab újságpapírba göngyölt kolbász és egy ruhakefe foglalt el, és hellyel kínált.
– Újdonságokat tapasztalt, nemde? – kérdezte. – Valószínűleg némi fejtörést okoznak önnek a főméltóságú vendégek, akik szerény falunkat megtisztelték – eltaláltam? Közöttük volt esetleg félhivatalos küldetésben a Quai de Orsay egy bizalmi embere? Netán azért jött, hogy a Jagellók egy leszármazottjával találkozzék, aki lengyel trónigényét kívánja érvényesíteni? Vagy egy kövér, nem éppen ápolt külsejű levantei volt, a bizánci császári dinasztia egyenesági leszármazottja? Bizony, tisztelt uram, ez mind létezik; miért is ne létezne? Négy hónapja volt itt valaki, aki nem kimondottan császárnak nézett ki, sokkal inkább valami keleti pénzváltónak. Most valaki más járt itt? Nem VII. Alexiosz? Nos, ettől akár tán még az igazi Alexiosz is lehet, elvégre Bizáncban több császári család volt: a Komnénoszok, az Angeloszok…
– Mondja, az Isten szerelmére; mit jelentsen mindez? – kérdeztem közbe.
Nagyítójával egy mohanövény fölé hajolt, s hozzálátott, hogy egy kis késsel és egy tűvel szabaddá tegye a spórákat.
– Elhiszem, hogy az ön számára mindez elkerülhetetlenül zavaros némiképpen – mondta anélkül, hogy fölnézett volna a munkájából. – De ha az ember egy kissé a dolgok mögé néz… Induljon ki abból a föltételezésből, hogy egy bizonyos valaki azelőtt igencsak mozgalmas életet élt, talán (hangsúlyozom, talán) megvoltak a maga hajlamai és szenvedélyei is, minek folytán óhatatlanul kapcsolatba került mindenféle emberrel, s ezek most sorban feltünedeznek, és pénzt követelnek a hallgatásukért. Külsejükre nézve némelyeket gentlemannek tarthatnánk – ezek többnyire titkos emisszáriusok, államférfiak és politikusok –, de jönnek kétes egzisztenciák is, akikkel az embernek tulajdonképpen nem szabadna együtt mutatkoznia, tehát a hívatlan vendégek házigazdája kiszivárogtatja, hogy látogatói császárok és királyok leszármazottai, akik most szükséget szenvednek. Fontos tanácskozásokra, titkos konferenciákra kerül sor: ez mindenesetre sokkal jobban és jelentőségteljesebben hangzik, mintha valakinek egyszerűen be kéne vallania, hogy kétes egzisztenciák tartják a markukban, akik szekérszám hordják el a pénzt a házból.
– Mondja csak, valóban igaz, amit itt elmesél nekem? – kérdeztem megütközve.
A tanító rám pillantott a szemüvege fölött.
– Nem – mondta. – Mindez puszta kitaláció hiszékeny embereknek, ön pedig nem ilyen. Tehát korántsem kell hinnie nekem. Azt sem, hogy a báró minden évben kénytelen eladni egy darab földet vagy egy erdőparcellát. Mindez csupán tréfa, mélyen tisztelt uram, pajkosság és kicsapongó jókedv. És ha jövő héten Alarich gót királynak egy leszármazottja állít be… – Látja, az én Dagobertem is ősrégi családból származik, az ősei már a harmadkorban honosak voltak nálunk, mindazonáltal ő nem fenyeget engem, nem akar tőlem semmit; csak egy kis tejre tart igényt, meg egy kis barátságra. Igaz, Dagobert?
Egy darabig a sünt figyelte, amely közben kiürítette a tejes tányért, s most épp egy darabka kolbászhéjat szimatolt a földön. Majd folytatta:
– Úgy, úgy… És nyilván erről a Federicóról is megvannak a maga feltételezései. Nos, ez megint egy másik fejezet. Hogy a báró úr törvénytelen fia, azt nyilván kitalálta már, doktor – a faluban mindenki tudja. Csak arról különböznek a vélemények, ki lehet az anyja. Némelyek azt állítják, a báró egy elhunyt nővérének a fia. Én a legkevésbé sem vagyok ezen a véleményen. Hanem a fiú jól feladja a leckét a bárónak! Koraérett és határtalanul szerelmes a kislányba, az Elsie-be. Érti már, miért kellett a bárónak eltávolítania a gyermeket a házból? Testvérszerelem! Csak azt tudnám, miként kaphatott lángra a fiúban! Igen, barátunknak, a bárónak is megvannak a maga gondjai.
S anélkül, hogy egy pillanatnyi időt is hagyott volna, hogy valamelyes rendet teremthessek abban, amit hallottam, folytatta:
– Aztán itt van ez az úgynevezett asszisztensnő! Ugyan ki ül fel ilyen mesének? A laboratórium természetesen ürügy csupán. De hogy a báró a paplakban helyezte el az ifjú hölgyet, az csak az igazán pikáns a dologban. Nagyon ravasz, el kell ismernem, úgyszólván túl rafinált. Hogy kinek hozta ide Berlinből, csak magának-e vagy ennek a különös barátjának, az orosz hercegnek is (akiről senki nem tudja, miért van itt tulajdonképpen), ezt most ne feszegessük. Lehet, hogy egyetértésben osztozkodnak; vannak olyan karakterek, akik semmit nem sajnálnak egymástól. Az is lehet, hogy a báró az, akit kijátszanak a háta mögött. Tény, hogy a tiszteletes úr mindkét szemét behunyja a házában zajló dolgok fölött.
Hogy mit mondott még a tanító, nem tudom már. Itt elmosódnak az emlékeim. Csak föltételezni tudom, hogy megőriztem a nyugalmamat, nem mutattam, mit élek át. Homályosan emlékszem, hogy valami vastag füzetet lapozhattam át, hogy mi volt benne, nem tudom; meglehet, hogy a tanító a verseit akarta elolvastatni velem. Valamikor egy mohák és zuzmók ábráit tartalmazó könyvet is tartott a kezében. Úgy rémlik, hogy azután velem együtt hagyta el a házat, és egy jó darabon elkísért, legalábbis látom magam előtt, ahogy az országúton búcsúzásképpen a nemezkalapjával integet, majd igen gyorsan elsiet a falu irányába, mintha hirtelen megijedt volna tőlem.
Ezután egy darabig minden bizonnyal magányosan bolyongtam összevissza a szabadban. Hogy az este a zsebemben talált kavicsokat mi célból vettem magamhoz, fogalmam sincs. Talán, hogy elriasszak egy kutyát, amely az országúton üldözőbe vett. Valahol elhagytam a kalapomat, és a halastó közelében a kabátomat is; másnap ott találta meg őket a fogadós leánya, aki kasos kocsiban a vasútállomásra hajtatott.
Hogy hogyan tértem vissza vékony rövidkabátomban a faluba, az teljesen kiesett az emlékezetemből. Csak attól a pillanattól fogva tiszták ismét az emlékeim, hogy ott állok a laboratóriumban.
A szomszéd szobából a nyitott ajtón Bibiche hangja hallatszott be.
− Mindjárt bejöhet! Ne forduljon meg! Milyen késő van tulajdonképpen, és hogy értsem ezt az egészet? És hogyhogy nem kopogunk?
Fordító: Tatár Sándor
(Leo Perutz Szent Antal tüze címe regénye a napokban jelenik meg a Gondolat Kiadó gondozásában.)
Borítófotó: Salzkammergood
