Április 6-án nyitotta meg kapuit a XII. DESZKA Fesztivál Debrecenben. A teátrumi kavalkád iránt érdeklődőnek kilenc nap állt rendelkezésére, hogy kedve szerint szemezgessen a változatos programsorozatból. Az idei seregszemlére huszonöt kortárs magyar drámát színre vivő produkció kapott meghívást. A válogatás a korábbi évek gyakorlatát követve idén is kiterjedt a teljes Kárpát-medencére. Közel kétszáz előadás közül szelektált a Csokonai Színház három munkatársa, Mispál Attila, Adorján Beáta és Gemza Melinda, ezáltal az érdeklődők három romániai, egy szerbiai, egy szlovákiai, egy lengyel, tizenkét vidéki és hét fővárosi bemutató közül választhattak.
A fesztivál struktúrája azonos volt a korábbi évek gyakorlatával. A DESZKA hagyományává vált Gördeszka programjának keretében délelőttönként kilenc gyermek- és ifjúsági előadás volt látható. Majd a fesztivál „házi bölcsei”, Árkosi Árpád, Dobák Lívia, Gimesi Dóra, Tasnádi István és Zalán Tibor a szakmai értékelő beszélgetések során osztották meg tapasztalataikat a látott produkciókról, az előadások alkotói pedig a színrevitelek alakulástörténetébe avatták be a jelenlevőket. A fesztivál nyitó- és zárónapján, a Színházi Dramaturgok Céhének rendezvényén, a Nyílt Fórum drámafejlesztési programján nyolc részvevő prezentálta formálódó kortárs drámáját felolvasószínház keretében. A fesztivál idei díszvendége Háy János volt. A fesztiválprogramon három olyan előadást láthatott a nagyérdemű, melynek színpadi szövegét az ő művei inspirálták.
Az idei DESZKA idegen nyelvű előadása Lengyelországból, Poznańból érkezett Debrecenbe. A nagyérdemű a Nowy Theatre előadásában láthatta Visky András Pornó című drámáját. A produkció azért is tűnhetett különösen érdekesnek, mert a tavalyi fesztiválprogramban láthattuk már a szatmárnémeti társulat katartikus erejű színrevitelét Albert Csilla előadásában. És itt jutunk el egy igen jelentős dilemmához. Mennyiben íródik rá az előzőleg látott előadás emléke a mostanira? Kikerülhető-e a párhuzamba állítás mechanizmusa? Sajnos e kritika írója ezt nem tudta elkerülni. Már a fesztiválprogram tanulmányozása során is azért választottam a Pornó idei előadását, mert rögtön eszembe ötlött Albert Csilla lenyűgöző játéka, és kíváncsi voltam a lengyel színrevitelre, talán titkon remélve a hasonló színvonalt, ám ezáltal a lengyel előadás egy már kialakult elvárásrenddel találta szemben magát, mely nem vált javára.
A két színrevitel bizonyos szempontból ellentéte egymásnak. Míg a szatmárnémeti társulat minimális díszlettel, kreatív kelléktárral, szuggesztív képekkel, kifinomult, könnyed játékkal tárja elénk 1989 Romániájában a „nem félni tilos” létállapotát, az intim, akarattalan, erőszakos fájdalom testét, addig a lengyel előadás túlzottan erős, domináns, hangos, zajos. Edyta Łukaszewska játéka rendkívül dinamikus, intenzív, provokatív, ám emiatt talán túlzottan elnyomja a történések letaglózó voltát, nem engedi fellélegezni, megnyugodni a nézőt, majd újra kétségek közé ejteni. Az előadás kezdetétől a végéig, nyolcvan percen keresztül magas fokon izzik a színpadi energia, ám épp ezért az állandóságért veszít tétjéből.
Szabad-e színpadra állítani valós személyeket? Többek között ezt a dilemmát boncolgatta Pintér Béla Ascher Tamás Háromszéken című drámája a budapesti Katona József Színház előadásában. A színpadon Pintér Béla, aki Tegerdy Áron, Dankó István, aki Pintér Béla, Keresztes Tamás, aki Ascher Tamás, Fekete Ernő, aki Máté Gábor, és Bezerédi Zoltán, aki valóban Bezerédi Zoltán. Vagy mégsem? Valós személyek fikciói, paródiái a színpadon és fikciós szereplők, mint a valóság másai. Finoman billeg a mérleg a jelenetekben, a realitás elmismásolása jelentős játékteret ad a rendezésnek, történetvezetésnek, ugyanakkor morális gátakat is feszeget. Elviekben nem dokumentumdrámát látunk, a valós személyek neveivel játszó színészek mégis a magánélet pellengérre állított jeleneteit prezentálják.
Kíméletlen vádak illetik az önmaguk(?) karikatúrájává vált szereplőket. Ha a hitelesség nem jogos elvárás, miért szükségeltetik a valós névhasználat? A versbe szedett színpadi szólamokat a humor, az önirónia hatja át, miközben olyan jelentős kérdéseket feszeget, mint a színházi viszonyrendszerek önmagát felemésztő hierarchiája, a színésznői lét kiszolgáltatottságai. Érdemes kiemelni Keresztes Tamás bravúros játékát, ahogy Ascher Tamás figuráját teremti meg a színpadon. A paródiába forduló utánzás részletgazdagsága, a mimika mímelésének pontossága olyan üdítő jelenés a színpadon, hogy gyakorta el is lopja a nézői figyelmet. Ha olykor botlik is a dramaturgia, a remek színészi játék, a töprengésre buzdító tartalom tompítja. A kezdetben könnyed, színháztörténeti utalásokkal, folklór elemekkel tűzdelt történetszál végül megdöbbentő tragédiába torkollik. Nincs hagyományos értelemben vett zárlat, szembesítés, lehetőség a feleszmélésre, a tragédia döbbenete kifeszítve ragad az atmoszférában.
Aki volt olyan kitartó, hogy jelenlétével és idejével áldozott a szerda este nagyszínpados előadásának, az a DESZKA egyik legkiemelkedőbb alkotásának lehetett tanúja. A színpadon a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának színésze, Hatházi András nyűgözte le monodrámájával a közönséget. A műfaj maga eléggé rizikós, két végletes pólussal dominál, vagy a fellegekbe emel, vagy a mélybe ránt. Szerencsénkre Hatházi színpadi játéka, energiája, a rendezés szellemes, humoros, kreatív eszközhasználata izgalmas, tanulságos élménnyel jutalmazta a nézőt. Már az előadás címe (Tizenöt próbálkozás a színészetre) is beszédes, a színészi mesterség problémakörének tizenöt variánsát járjuk körül (jelenlét, együttlét, közelkép, lámpaláz, a szerep, hommage, légzés, szerénység, kitüntetés, kapj el, ha tudsz, bohóckodás, szabadság, meztelen igazság, monológ, az utolsó jelenet), megtéve mindezt az utat Hamlet szerepén keresztül. Külön elismerést érdemel, hogy a rendező, Tom Dugdale, valamint Hatházi közösen alkották a színpadi szöveget, melyben elementáris színházi dilemmákat boncolnak. Mitől színész a színész? Jelenlét kell, megfigyelés, felfedezés? Hogyan kovácsol közösséget a nézőkkel egyetlen gyermekdal mantrázása? Hogy felfalja-e a színház önmagát? Ezekről a kérdésekről mi, nézők hajlamosak vagyunk elfeledkezni, mert egy olajozottan működő előadás jótékonyan elfedi ezeket a természetesség látszatával.
Hangsúlyozom, az imént jegyzett gondolatok csak szubjektív vélemények egy színházi fesztiválról, ám az idei válogatás talán némiképp erőtlenebbre sikerült, mint az előző években. A korábbi fesztiválprogramokhoz képest lényegesen kevesebb olyan színpadi momentum kavarog még a gondolatokban, amiről napok, hetek után is érdemes hosszasan töprengeni. Vannak, akadnak, ám a katarzis magasságába csupán elvétve emel némelyik. Talán jövőre… Addig is maradnak a korábbi emlékek, mint a tavalyi DESZKA Mercedes Benz dallamának dúdolása.
XII. DESZKA – Kortárs Magyar Drámák Fesztiválja, Debrecen, 2018. április 6-14.
A borítóképet Czinzel László készítette.
