Hány szexrabszolga halhatott meg tíz év alatt a Nyíregyháza utcában? És vajon volt olyan lány, aki megmenekült? 2010 óta a köztudatban van Amszterdam piros lámpás negyedének „kirakati” problémája és a magyar cigány lányok kegyetlen sorsa. Budapestre 2018. február 28-án jutott el Szilágyi Eszter Anna A Nyíregyháza utca című szövegéből készült előadás Novák Eszter rendezésében.
Az Ódry Színpadon debütált Novák Eszter és Selmeczi György negyedéves zenés-színművész osztályának értelmezésében egy történet Hollandiából, ahol a prostitúció legális és elfogadott megélhetést biztosít, csak nem a magyar nyomortelepekről érkező lányoknak. A szöveg 2017 júniusában a POSZT-on, a Nyílt Fórumon került bemutatásra Mezei Kinga rendezésében, de a színházi közegben történő ősbemutatót az SZFE jegyzi. Hollandia legborzasztóbb utcájaként definiálják azt a kicsi közt (Molensteeg), ahol a magyar lányok „rontják” a boltot, hiszen ott néznek ki a nők legrosszabbul, és ott kérnek a legkevesebbet bármiért. Perspektíva nélküli zombiszerű szexrobotok – rabszolgasorban. De lelkük is van és egyéni történetük, csak arra kevesen kíváncsiak: jelen esetben négy lány, Eszter-Luna (Ladányi Júlia), Aranka-Libertin (Litauszky Lilla), Csilla-Lola (Bori Réka) és Gyöngyi-Lulu (Nagy Bakonyi Boglárka) jövőkép nélküli meséjét ismerhetjük meg a színpadon. Eszter, a debil, akit gyermekkora óta abuzálnak, Arankát eladta a családja, Csilla szerelmes a stricijébe, Gyöngyit a pénz motiválja.
Dekoratívak, kicsit provokatívan erotikus a színpadi antréjuk, ezáltal válik majd fájdalmassá az elhasználódásuk folyamata. A téma nem friss, hiszen a médiában 2010-ben kavart egy kis port a Hollandiában prostituáltként dolgozó tizenkilenc éves lány meggyilkolásának híre. Ez hirtelen rádöbbentette a hatóságokat, hogy az uniós csatlakozás kitárta a lábakat és a lehetőségeket a magyar prostitúció és bűnözés számára egyaránt. Adekvát kérdéseket kellene megválaszolnia a társadalomnak, hogy befogadható legyen az előadás. Mi lehet a motivációjuk ezeknek a lányoknak? Hogyan csúszik ki az irányítás a kezükből? Miért nem védi őket meg senki? Hol van a rendőrség? Milyen jövőképük lehet?
A történet és egy interjú szerint a legtöbb lány 18 és 23 év közötti, cigány származású és Nyíregyháza környékéről érkezik embercsempész-hálózat áldozataként. Akinek már van gyereke, az zsarolhatóvá válik, hiszen ez az egyetlen emberi (érzelmi) kötelékük. Ez a típus Lulu karakterében jelenik meg, Nagy Bakonyi Boglárka szívfájdítóan megható alakítása hiteles sírássá fokozódik monológjában. A megcsonkított anyai ösztönből fogadkozik ismeretlen gyermekének, hogyan fogja kárpótolni az elvesztegetett évekért. De esélytelen a változtatás: a folyamatos megfigyelés és agresszív kontroll miatt emberi minőségüket elvesztve darabárukká válnak – egyentetoválásuk és a munkaneveik (Luna, Lola, Lulu és Libertin) is ezt bizonyítják. Semmit nem tudnak a lehetőségeikről, a jogaikról, csak a feladatot verik beléjük: „mit hogy köll e / baszni more / szopni ahogy a / csillag megyen / az égen”. Tudatlanságuk miatt ők a legolcsóbbak, legkihasználhatóbbak és a legveszélyeztetettebbek; a perverzek céltáblái.
A rasszista ügyfélkör szemében a cigányok már nem is nők, nem is emberek, hanem állatok, akiket bármire lehet használni. Ütlegelés, kínzás, fojtogatás, bármi, hiszen soha senkivel szemben nem tesznek feljelentést. És a pánik gombot sem használ(hat)ják, ha nem akarnak retorziót. Szembetűnő egy aprócska távolságtartás a színésznők és a karakterek között, hiszen pszichésen megterhelő a szövegszínház, ergo ez lehet a koncepció része is. Az előadás a világ legalját, a pokol nyolcadik körét mutatja meg, amelybe színészként sem lehet önfeledten beleoldódni napról napra. Érthetetlen mozzanat van fókuszban: a tény, nem használnak óvszert, hiszen így többet kereshetnek rajtuk a stricik. Eredmények: fertőzések, terhességek, út a pusztulás felé. Lulu tárgyilagos haldoklása ismét szívszorító, ahogy a fizikai állapotukat írja le: „Heló most elég szarul vagyunk mindig mindent elkapunk a szájpadlás belövell a homlok lüktet a fül szaggat a nyelv hámlik és garatunk éget hörgőink letapadnak a bőr húzódik töredezni kezd, vedlésre kész…” – komplett kurtizán kórkép: védtelen és világtalan vaginaként vergődnek valahol a világban.
Stilisztikailag izgalmas ötvözet az előadás szövege: minden érzékszervre ható nyelvezete (az argó obszcenitása és a nyers naturalizmus) teremti meg a pokol legalját, ahonnan már nincs visszaút. Ezek komplementereként azonban jól érvényesülnek a kanonizált irodalmi szövegekből kiemelt sorok, mondatok, parafrázisok. Így lesz a szöveg szövete dekadensen művészi, hisz Ady, Pilinszky, Shakespeare, Verdi Majkával és a gettó szlengjével találkozik. Intertextualitása misztikuma piedesztálra pozicionálja a verbalitást. Tényleges dialógus a szereplők között releváns módon mégsem jelenik meg, a kommunikáció, a szereplők sorsa, maga a történet a brechti songok apró monológjainak pillanatképeiből, villanásaiból rajzolódik ki. Egy dramaturgiailag inadekvát jelenet a férfiak „véleménye” a kurvázásról: a jelenet hatása mégsem mutat túl azon a tényen, hogy még inkább feminista lesz az ember lánya a „fiúk” szövege után.
És ekkor deus ex machinaként – Túró Rudival – érkezik meg a világ rendjét helyreállítani vágyó segítő szervezetek kosztümös angyalkája (Mentes Júlia) barátnőivel, akik a kényelmes nagypolgári jótékonykodást megunva tettre készek – már amennyi munkára a pályázati pénz elég. Megjelenésük hatást ugyan nem tud kifejteni a lányok helyzetére, ellenben hátborzongató ellenpontját adja az előbbi világnak. Jól szituált anyukák ők, akik felháborodnak a gyerekközpontú óvoda nevelési stratégiáján, amelyben az ölelés mint a bizalom, a szeretet és a kölcsönös elfogadás eszköze jelenik meg. Sikít az irónia a színpadról: a gondos szülői attitűd jelenete, a „bugyiszabály” megtanítása közvetlenül a „bugyitlanított” lányok élvezeti tárgyakká minősített léte mellett. Kegyetlen igazságtalansággal élezi ki jelenünk kasztrendszerének létezését: két külön világban élünk, akinek van bugyiszabálya és akinek bugyija sincs. A segítő ellenpont Mariska M (Józsa Bettina), aki a prostitúció szakszervezetét hirdetve még jobban kizsákmányolja a lányokat, akik már a katatónia áldozatai, és közömbösen elfogadják, hogy nekik ennyi az élet. Valódi kapcsolataik nincsenek, mert rabszolgák, és persze a nyelvtudásuk is hiányzik hozzá. A rémisztő, hogy a magyartudásuk és a szövegértési kompetenciájuk is gyenge. Egy primer világ börtönébe rekedt, szenvedésekkel teli léttöredék a sorsuk, és nincs lehetőség a változ(tat)ásra.
Az előadás vibráló kérdése: mit lehet megtenni egy másik emberrel anélkül, hogy a személyiségi jogai sérülnének? Egyáltalán egy prostituáltnak van személyiségi joga, vagy csupán hasított nyílásokkal rendelkező, lélegző, testnedvnyelő vegetáló lényként tartják számon? Megrázó és sokkoló történet happy end nélkül. Nyolc lány játssza végig az összes szerepet. Rengeteg gyors öltözés, lelki mélyrepülések és a fizikai jelenlét (kúszás-mászás), valamint az operai énektudás hangigénye összetett feladatai mellett is létrejön a csoda: megszületnek a gyomorszorító pillanatok.
Remek arányérzékkel dolgozik a rendezés, játszik a nézőtér marionettzsinórjaival: nem hagy sokáig fájni, mert pillanatok alatt vált az esendő kisember, a családjáért (gyerekéért) dolgozó anya és a boldogtalan nő karakterei között. A kurtizánság kortalanságának édes-bús pillanatait a Zingarella (Traviata cigány kórus) énekének klasszikus melódiáival lágyítja tovább, hiszen a Traviata története a köznép fejében nem egyenértékű a prostitúció egyik fajtájával. A súlyos témát a zene mellett a jelmezek és a díszlet könnyedsége színpadiasítja: Pajor Patrícia és Herman Anett munkája könnyen variálható és ízlésesen szexi öltözékeket álmodott a lányokra. A kirakat megoldása is a funkcionális minimumra törekszik: a zsinórpadlásról lelógatott plexi falak és a bárszékek gusztusos köretei a tálalt élőhúsnak.
Sikerre ítélt előadás. Bármennyire lerágott csontként aposztrofálják a prostitúció kérdését, ez még mindig az aktuális valóság. Éva lányai és a legősibb mesterség problematikája kortalan. Kultdarab szaga van, merülésre felkészülni, egy, két, há’ és…
Szilágyi Eszter Anna: A Nyíregyháza utca. Rendezte: Novák Eszter. Játsszák: Bori Réka, Czvikker Lilla, Józsa Bettina, Ladányi Júlia, Litauszky Lilla, Mentes Júlia, Nagy Bakonyi Boglárka, Széles Flóra. Ódry Színpad, Budapest, 2018. február 23.
A fotókat Szkárossy Zsuzsa készítette.
