Kedvelem Dumpf Endrét, ezt az okoskodó, fontoskodó, bár csak virtuálisan létező költőt, Parti Nagy Lajos teremtményét, annak ellenére, hogy bosszantó mértékben megdolgoztat. Felkelti az érdeklődést maga iránt (ki ez az alak, miért olyan ismerős?), de csak óvatosan csepegteti az infókat, titokzatoskodik, idézetekkel brillíroz, a nyelvet kénye-kedve szerint használja, s ha közelebb akarok kerülni hozzá, kétszer-háromszor is át kell olvasgatnom kötetét, a Létbüfét.
Pedig a Parti Nagy Lajos, és ezen belül a Dumpf-versek jeles kritikusa, Radnóti Sándor eltanácsol ettől az olvasattól (Élet és Irodalom, 2017/50.). Ő úgy látja, Dumpf nem karakter, nem személyiség, csupán médium (a magyar lírai hagyomány bravúros közvetítője) és egy invenciózus költő, Parti Nagy Lajos nyelvi-poétikai kreativitásának megvalósulási terepe.
Dumpf Endre első verseiben, a 2003-as Grafitnesz Őszológiai gyakorlataiban még magam is arra figyeltem, miféle vershelyekre játszik rá Parti Nagy: mit idéz, s hogyan keretezi át, helyezi ironikus vagy blaszfémikus perspektívába az elégiairodalom szépséges verssorait, képeit, ritmusait és rímeit. Ám már akkor úgy éreztem, hogy a szépség társítása a rúttal, az alantassal nagyon is konkrét valóságra vonatkoztatható. De hogy annak melyik tartományára, azt csak a Létbüfé hatodfélszáz (544) verse világította meg. És itt nem Dumpf Endre konkrét életkörülményeire gondolok, a jellegzetesen magyar kórházra vagy inkább elfekvőre (esetleg sárgaházra), melyben az öregedő vagy öreg agglegény, a magyar Alfred Prufrock egyhangú napjait tölti. Nem a versek konkrét színtereiből, sokkal inkább Dumpf életvezetéséből, viselkedéséből, vélekedéseiből (mit vesz észre a világból, a környezetében élők életéből) következtethetünk vonatkoztatási csoportjára, szociológiai hátterére.
Dumpfot életstratégiája a középosztály peremén egyensúlyozókhoz, az éppen leszakadni készülőkhöz köti. Azokhoz tartozik, akikkel nemigen számol senki, akiket meg se látnak: „nemhogy / doktor Hidegh / de a macska / se vesz észre” (215.). Nem oszt, és nem szoroz: „még nulla se / vagy origó / egy kisebb / negatív szám / hogy kilegyen / a létszám” (215.). Jelentéktelen, de szívós. Igyekszik életben maradni, és igényli, görcsösen várja, hogy respektálják: „ne nézzen úgy rám / nézzen szépen” – írja egy helyütt (55.), s másutt, hogy a rá vetett pillantás ne legyen lemondó. Ezért aztán fontoskodik. Túlzásokba esik, játszik, verseket idéz és okoskodik. Mert Dumpf Endre kórházi beutalt épp az iránta tanúsított közönytől és a jelentéktelenség érzésétől szenved a legjobban. Versei talán épp azért íródnak, hogy főszereplővé léphessen elő – a saját életében.
Vizsgálódásom szerint az új kötet, a Létbüfé a világosabb mondatszerkezetek, a drámaibb hatások, az érzelmesebb, vallomásos hang és a laikus bölcselkedés felé mozdult el a grafitneszi dumpfiádákhoz képest, miközben annak 187 verséből vagy másfél százat átvett. Közülük azok a versek, amelyek módosításra kerültek, jól illusztrálják a fent jelzett tendenciákat. Van vers, ami filozófiai többlethez jutott (pl. a „már odafönn a szorgos ősz kaszálgat” a 24. oldalon Platón-utalással, az „élet huss” kezdetű Hegel-utalással gazdagodott), van, ami konkrétabbá vagy érzelmileg telítettebbé, esetleg drámaibbá vált, s szinte minden megújult szöveg érthetőbb lett. „Az élet huss és gyorsan elbüfé” kezdetű szonett például jóval drámaibb az új változatban. A két variáció összevetéséből látható, hogy az időhatározószók beiktatása a vers első felében konkrét és véges időkeretbe helyezi a dumpfi boldogságot, a büfézést, s figyelmeztet e boldogság törékeny voltára is (carpe diem). A szonett két záró terzinája pedig a „folytonos incselgés” megokolása révén („ez már talán a végső kín csele”) s a groteszk tejberizshasonlat dacára a halál dermedtségét jövendöli. Az eredeti variánsban csupán Dumpf Endre kórtermi fogságáról volt szó. A módosításoktól felerősödik „az élet huss” eredeti jelentése is (az élet elrepül), mely a korábbi változatban kissé elhalványodott, hisz az „élet” oly sok tartalommal feltöltődött a szövegösszefüggésben (büfésné, élvezet, szabadság, szerelem).
„az élet huss és gyorsan elbüfé
veres körmével föl-le dobrokol
mindjárt jön érte a rókalelkű férj
e hágómén nagyseggű motrokon
de addig enged sorban állani
szempillantásnyit alája nézni néki
kávégépénél inhalálani
az élvezeteket fenékig
míg él az ember folyton incseleg
ez már talán a végső kín csele
mielőtt majd kihűlök
rám szegezik a pizsamámat
s mint egy tál tejberizsa máma
déltől egy tömbben ülök.” (Létbüfé, 49.)
„az élet huss és gyorsan elbüfé
veres körmével föl-le dobrokol
mert jön érte a rókalelkű férj
e hágómén nagyseggű motrokon
de néha enged sorban állani
kissé alája nézni néki
kávégépénél inhalálani
az élvezeteket fenékig
míg él az ember folyton incseleg
az osztályon bár csöppet sincs meleg
hajszál híján kihűltem
rám csomózták a pizsamámat
és mint a tejberizsa máma
déltől egy tömbben ültem” (Grafitnesz, 144.)
A Létbüfében az érzelmek és a társas viszonyok mentén egy teljesebb figura rajzolódik ki, mint a Grafitneszben. Egy bátortalan, ügyetlen és élhetetlen alak számol be a napjairól, betegtársairól, a lassan elkövetkező végről és sok-sok gyarlóságáról. A világirodalomban talán csak egy költő akad, Villon, aki Parti Nagy költőteremtményéhez hasonló őszinteséggel szolgáltatja ki magát erkölcsi ítéletünknek. (Vele Dumpf is rokonságot érezhet, hisz álmában az egyik nővérke Villonnak szólítja: „maga kis Villon / szívem kakastaréja / nekem ne ríjon”, 19.) Nagy különbség kettőjük között, hogy Villon tart az isteni büntetéstől, így szánja-bánja bűneit, míg Parti Nagy jámbor létbüfése nem. Ő – Karinthy Frigyes nyomán – úgy találja, éppenséggel annak köszönheti az Úr jóindulatát, hogy nem vetélkedhet az Istennel: „Isten nem tűr tökéletességet / engem nagyon szeret / megtart mint ágykeret / kívül-belül” (8.). S bizony igaz, hogy ő bűnös lélek, s a főbűnök legtöbbjében elmarasztalható.
Mert például mi is vonzza annyira a kórház büféjébe? A bujaság vagy a torkosság? Ha kritikus önjellemzéseire gondolunk, a „pizsamás bús daráló” (60.) „diszkrét örökös” szájmozgására („csak rágni rágni mint a nyúl / répát ropit vagy avarillat”, 51.), akkor egyértelmű, hogy chipsért, kekszért, kóláért, jó cukorért és jó csokiért folyik a zarándoklat. Más lesz a következtetés, ha a büfés néni vagy a nővérkék bájairól olvasunk, a hozzájuk intézett vallomásokat ízlelgetjük („lelkem ősszes / melegsége / büfémédes / harmatocskám / kis pohára”, 50.), vagy attól hüledezünk, milyen ajánlattal lepné meg a büfésnőt (persze csak ábrándjaiban): „hordsz-e melltartót büfés néni / mert nekem itt a két kezem / tiszta selyem meg lehet nézni” (69.). Vagy ott van a harag és az irigység, amely szegény Dumpfot elfogja, ha meglátja a férjeket, netán tanúja lesz, micsoda előnyöket élvez a protekciós betegtárs, P. bácsi madártej osztásakor vagy a büfésnő blúzlevételekor. A kevélységet, az első főbűnt mint költő éli meg. Úgy érzi, poétaként neki közvetlen kapcsolata van az éggel, így mégsem lehet akárki. Büszke a költői teljesítményére is, hite szerint kiválóan rímel, és képes megörökíteni az idő múlását: „egy csak egy vagyok én / aki regisztrálom / amint egy perc általkattan / elmúlt háromnegyed három” (53.). Annak ellenére hivalkodik ilyesmivel, hogy nála aztán tényleg „tömblekvár”–ban áll az idő (12.), nemcsak „állni látszék”.
Versvilágában állandósul az ősz, ez a (Kosztolányi szerint) jellegzetesen magyar évszak – a maga lesurranó esőivel, tar fáival, rőt avarjával, vadludaival, s mintha még a napok se telnének, leginkább alkonyul. Persze, lehet-e valós idő ott, ahol nincs valódi történés, cselekvés, választási lehetőség? Ha a szabadság annyi, hogy sorba lehet állni némi boldogságpótlékért? Cicit lesve, respektre vadászva. Parti Nagy lírai hőse időtlenül él az elmúlásban, se jövője, se múltja. Őt is úgy képzelhetjük el, mint Akakij Akakijevicset, akiről szerepjátszó írója, Gogol kijelenti: talán kopaszodó fővel jött a világra. Persze Dumpf Endre közel sem olyan elesett és szorongó, mint Akakij, de ettől még az élete lehet zárvány. A további következtetésektől azonban tartózkodnom kell, mert magamon érzem Dumpf gúnyos tekintetét. Ő az egyik „bölcseleti” versében nem kevés iróniával méláz arról, hogy a tények megtörténte fontos-e, vagy csak a megtörténésük, esetleg meg nem történésük jelentésképző szerepe: „nem aszerint számít / hogy a valóságban / az úgynevezettben vajon megtörtént-e / hogy a kiskanálról volt-e / avagy mégse / egy lecsöppenése / hanem mit jelentett / lecsöppente volna / és mit hogyha meg nem” (10.).
Dumpf Endre tehát elég esendő, de mivel humorral, iróniával vagy groteszk hangfekvésben vallja meg vétkeit, az olvasó szórakoztatónak s így megbocsáthatónak ítéli gyarlóságát. Meg aztán szeget üt az is a fejbe, hogy erényesként miféle örömből részesülne élményszegény világában. Talán csak a kifejezés boldogságából, amikor ilyen képsort alkot: „mint nescaféban kiskanál / ha megkoccantanál / az éled szépen hidegen / átütné forró üvegem / nem mondom lenne büntetés / Landang Irénke kiabálna / föltunkolná a vérem és / tenyérrel leszedálna” (118.). És Parti Nagy vershősének van még egy igen tiszteletre méltó vonása. Szolidáris a hasonló sorsúakkal. Megszólaltat egy Dumpf Margitkát valami „másik időből”, bár „semmiség, amit fölpanaszol” (151.). Viszolygással elegyes részvéttel szól két dohányzó vénlányról, és bizonygatja, ők is nők, nemcsak „műkörömködő” társaik (20.). Másutt a villoni hagyatékozás modorában int a jóság tiszteletére: „hassál oda én Istenem / ha hullik a szárnya ha nem / becsüljétek kellőképpen / a Szabóné Terit nékem / óne zsenánt / szemceruzás jóságával / letörli a verítékem /senkit se bánt” (117.).
Mohácsi Balázs a Műútban közölt Létbüfé-kritikájában nagy-nagy aggodalommal tette fel a kérdést, vajon Parti Nagy Lajos Dumpf-verseinek van-e tétje, vagy inkább tekintsük könyvét „játékos, céltalan-téttelen szövegtörmelék”-nek. Számomra egyértelmű a válasz: a Létbüfének szociális és antropológiai tétje is van. Parti Nagy Lajos Dumpf Endre által láthatóvá tette a számon kívül maradottak, az észrevehetetlenek népes tömegét, s finoman jelezte, előbb-utóbb itt találjuk mindannyian magunkat.
Parti Nagy Lajos: Létbüfé – Őszológiai gyakorlatok, Magvető, Budapest, 2017.
Borítófotó: A látogató