A húgommal és József Attilával
A húgommal járunk látogatóban
egy hatalmas termetű nőnél,
az asszony csomagol, nem tudjuk, miért,
nem tudjuk, költözni szándékozik-e,
vagy kikapcsolódni néhány hétre,
néhány hónapra, évekre talán,
és ezért rendelt bennünket magához
az éjszaka közepén. Húgomon
bármikor kitörhet betegségének egyik vagy másik
fázisa, telefon nincs a lakásban,
a faluban minden lélek alszik,
s úgy érzem, én is ki vagyok alva. Vagy égve.
Anyámra gondolok, és cigarettára gyújtok,
parazsával tüzet adok a húgomnak is.
Ő persze már nem él, nem képzelem
az ellenkezőjét, s ahogy a lélekvándorlásban,
úgy a feltámadásban sem hiszek.
Azt hiszem, az egész faluban egy szikrányi élet
sincsen. Ebben a hatalmas termetű nőben
viszont terjeszkedni látszik, sőt kitörni,
kitüremkedni belőle, ki az éjszaka vad
sötétjébe, mint valami futónövényzet,
mely magán kívül még száz- meg százféle lénynek
nyújt megélhetési lehetőséget. Ha
erre gondolok, sajnálkozik a lelkem,
amiért nem hiszek a vándorló
képességében, mint ahogy magamban sem hiszek,
szemben a húgommal, aki feltétlenül hitt
bármiben, bárkiben. Nagy hitélet folyt itt
egykor a faluban, hányszor lehettem szem-
tanúja a népes körmenetnek a gesztenyefákkal
övezett Nagytemplom körül a kora esti
moziba menet. De ki beszél ma ebben
a házban hitről? Azt hiszem, senki.
A moziban sem megy semmi, nincs élet
a moziban sem, nem bőgnek a mozi mögötti
gazdasági udvaron a marhák, és a templom
körül sincs semmi élet, csupán a nő
csomagjai dagadnak és gyűlnek egyre,
a betegségei gyanánt, majd úgy hajnaltájt
besomfordál egy narancsszőrű kutya
vagy hasonlóan méretes macska a neon
világítású nappaliba, húgomat és a nőt
békén hagyja, csak engem dönt le ültő
helyemből a csikkektől zsúfolt padlóra,
hogy játsszak vele. Gondoskodjak róla.
Rendben, morgom majdnem némán, ismerlek
jól, te jómadár, te vagy hát az a híres
József Attila, mondom a macskának, akit
az imént jómadárnak tituláltam, mert nekem
mindig el kell valahogy vetnem a sulykot.
Halott húgom beletemetkezve
a füstbe csak hallgat, mint mindig, ha
depresszió hatalmasodott el rajta, hogy
meggyőződjék róla, tényleg belebújt, sőt
végleg beleköltözött a Sátán. Azázel
soha, mindig csak a Sátán. De sokat romlott
az éjszaka az én lelkiismeretem is. Itt
ez az állat József Attila, és nem tudom megítélni,
kutya-e vagy macska – miután a jómadár
titulusáról letettem. Reggelre pedig,
félek, megfeledkezem róla, mert a napvilág
a fontos kérdéseket folyvást összemossa
bennem a jelentéktelenekkel. Megfeledkezem
a hatalmas termetű nőről is, akinél
utoljára járunk a húgommal, segíteni őt
a környezetváltoztatásban, fel, fel, fel-
tápászkodom óvatosan a hideg padlóról,
hogy kisétáljak József Attilával a no-,
a novemberi szürkületbe, ki a sziklához
a határba, keresztülvágva vele az egykori
szovjet lőtéren, és akkor a ködben rá-
ismerek lassan a valódi állatra, a szürke
kosra, akit előfordult néha, hogy disznónak
néztem. A sziklához érkezve elsötétül a szőre,
amit József Attilára nézve jellemzőnek
és találónak érzek. És ott a lelkére kötöm,
hogy bent a faluban ne lássam őt többet,
a kihaltban még kevésbé, mint az élőben.
Aztán egész nap mégis a tekintete ég
előttem, üszkösödik, de a szégyen csak nem bír
kimúlni belőle. Fejemben érzem a belem.
Úgy kell nekem. Hatalmas termetű nő.
Mit képzelek? Mi dolgom lehetne nekem
egy hatalmas termetű nővel, akit az én
halott kis húgommal éppen költöztetek?
Borítófotó: Matey István
