Mindig izgalmas, amikor a könyvkiadás logikájának szeszélyei folytán előbb férhetünk hozzá magyarul egy-egy alkotó főművéhez, és csak később, már annak ismeretében tekinthetünk bele az előzményekbe.
Vajon csak ígéret szintjén villantják fel ezek a magnum opusban teljes fényükben csillámló erényeket, vagy már a korábbi művekben is nyilvánvalóan jelen vannak? Vajon az írói pálya korábbi állomásai is ugyanarra a tematikára koncentráltak-e afféle előtanulmány gyanánt, mint ami a főmű fókuszában áll, vagy a legfontosabbként számon tartott alkotás megírása a témaválasztást tekintve is új horizontokat nyitott?
Veronika Šikulová magyarul megjelent munkái kiváló alkalmat teremtenek az efféle vizsgálódásra. A szlovák írónő műveinek olvasásakor a hazai olvasó számára ugyanis elkerülhetetlenül Menettérti című regénye a viszonyítási pont, amely elsőként jelent meg magyarul a szerző munkái közül, és kitüntetett figyelmet élvezett a szomszéd népek kortárs irodalma iránt érdeklődők körében – elsősorban azért, mert ez az a mű, amelyik magas irodalmi kvalitásokkal, a nyelvet igen nagy találékonysággal idomítva a témához, átírta a szlovák-magyar együttélés tematikáját a huszadik századból a huszonegyedikbe.
Šikulová munkáiban ugyanis – az írónő hátterének ismeretében nem meglepő módon – teljes természetességgel szövik a magyar szavakat a szlovák szövegbe a szereplők, akik Modrán, Szencen, Pozsonyban vagy Cseklészen is éppúgy otthon érzik magukat. Pontosabban ezen helyek némelyikén mindig kissé otthonabbul, mint másutt – és éppen ezek a különbségek teszik lehetővé azt, hogy Šikulová tényleges családi környezete szinte kiapadhatatlan (legalábbis az eddigi életmű tanúsága alapján még mindig bő hozamú) témaforrásként szolgáljon. Amikor ugyanis Šikulová a saját családjáról ír, az egyúttal mindig az echte szlovák, illetve echte magyar végpontjai között húzódó szegmens különféle pontjain elhelyezhező identitásváltozatok tárháza is egyben.
Az, hogy Šikulová kiszakítja a territórium védelmének ösztönétől hajtott férfilátásmód által meghatározott, huszadik századi hagyományból a szlovák-magyar viszony toposzát, és egy jellegzetesen női, integratív látásmód következetes használatával megteremti a téma huszonegyedik századi irodalmát, már önmagában is figyelemre méltó volna mint attitűd és törekvés. Azonban Veronika Šikulová irodalmában az ambíció mellől a minőségi eredmény sem hiányzik, ennek pedig az a záloga, hogy az írónő létrehozta azt a rá jellemző, egyedi nyelvet, amelyet írásainak tárgya megkövetel.
Ha valaki a tartalomjegyzéknél kezdi az ismerkedést a szerző Tulipánból paprika című novelláskötetével, akkor szép számmal talál olyan címeket, amelyek önállóan gyakorlatilag értelmezhetetlenek, és csak az alattuk olvasható novella tölti meg őket tartalommal. Enélkül nem derülne ki, hogy a Tarachtarachbrslana egy fiktív világnyelven előadott vers egyik részlete, hogy a Plaveliš egy, a családi legendáriumban kitüntetett szereppel bíró borfajta, vagy hogy a Sürrrrrrr cím – így, hét „r”-rel – a kaszálásra utal. Adekvát nyelvi lelemények tarkítják a szöveget, afféle útjelzőkként jelezve azt, hogy itt bizony azon a vidéken járunk, ahol a magyar és a szlovák nyelv egymással folyamatosan kölcsönhatásban van – és ez nem csekély kihívást jelent a műfordító számára sem.
Az eleddig három Šikulová-kötet magyar változatát jegyző Mészáros Tünde párját ritkító képességeiről tanúskodik, hogy a nüanszokat is érzékletesen adja vissza a fordításban – például azzal, hogy amikor a szereplők a szlovák szövegben magyar nyelvű megszólítsokat használnak, akkor ezeket az eredeti szlovák helyesírását meghagyva szerepelteti, így a könyvben, főképp a dél-szlovákiában játszódó fejezetekben Nad’mamákat, Cyrilbáčikat és Šaňókat diskuráltat egymással, miközben a cukrásszal krémšnittet, laszkonkit, habrolnit és dobosszeletet árultat, ráadásul a közmondásszerű fordulatok ízességét és leleményességét is teljes természetességgel adja vissza, amikor például úgy fogalmaz, hogy az elbeszélő „hallgat, mint süket disznó a búzában”.
Egyetlen vonással rajzolt házikó – így volna lefordítható a kötetcím eredetije. S bár a magyar változat címeként választott Tulipánból paprika is kifejező – feltéve, hogy az olvasó ismeri ezt a papírhajtogatós gyermekjátékot, amely során az egymás elemeiből építkező ábrák által kirajzolódó összkép éppoly dinamikusan változik, mint ahogyan Šikulová építi fel az egymást követő mikrojelenetekből magánmitológiáját –, azonban a szlovák eredetiben benne rejlik az arra való utalás is, hogy itt bizony, még ha átvitt értelemben is, de egy tető alatt játszódik a cselekmény. A kötet első felét alkotó Szomorkása ciklus darabjai ugyanis afféle skiccekként fókuszálnak egy-egy családi eseményre, figurára vagy a privát legendáriumban kitüntetett szerephez jutó motívumra, és mindezekből hasonlóképpen áll össze egy szövevényes, részletes, történelemről-társadalomról egyaránt sokat eláruló magánmitológia, mint ahogyan a kortárs magyar prózában Ferdinandy György rövidprózái állnak össze egy, a továbbírás lehetőségét minduntalan nyitva hagyó, töredékes családregénnyé. Éppen emiatt kínálnak érdekes összeolvasási lehetőséget a Tulipánból paprika novellái a szlovák eredetiben két évvel később megjelent, Menettérti című regénnyel – izgalmas szellemi kaland ráismerni azokra a motívumokra, szereplőkre, eseményekre és szófordulatokra, amelyek megteremtik az átjárást a két mű között.
Ám nem csak a tematikus és motívumbeli átfedések engednek arra következtetni, hogy a Tulipánból paprika novellái Šikulová pályáján a Menettérti című nagyregény megírására való rákészülést jelentették. Ezeknek az egy vonással rajzolt történeteknek ugyanis leginkább akkor olyan jó a húzásuk, mint a szakszerűen felrakott kéményeké, amikor a szerző a családtörténet otthonos régióiban kalandozik – a második, Felbeszélés című ciklus szövegei ugyanis, a Szomorkása darabjaival összevetve, olykor széttartóként, esetleges szerkezetűként hatnak.
Veronika Šikulová Tulipánból paprika című novelláskötete azonban ezeket a helyenkénti minőségbeli egyenetlenségeket is feledteti nyelvének elevenségével – mintha a szerző egyszerűen képtelen volna unalmas mondatot írni, persze ez Mészáros Tünde kiváló fordításának érdeme is –, valamint azzal, ahogyan a szlovák-magyar együttélés témájához nyúl. Remélhetőleg a L’Harmattan Kiadó figyelme a szerző iránt megmarad, és sorra vehetjük kézbe majd magyarul is Šikulová egyelőre csak eredetiben hozzáférhető munkáit is.
Veronika Šikulová: Tulipánból paprika, fordította Mészáros Tünde, L’Harmattan, Budapest, 2017.
