Vakfolt
A szemhéj összerándul,
a pillák önkéntelenül összecsapódnak.
Ilyenkor egy testen túli térben
zöldre vált a lámpa, elindul a villamos.
A utolsó kocsiban ülnek az árvák,
elöl a nincstelenek, köztük pedig
minden kényszerképzet a szépségről.
Tisztaság
Messzire gurul a fény.
A tárgyak elszenderednek,
az árnyékok visszakotródnak vackaikra.
Alszik az emberi test, csak a szív dobogása van ébren.
A tettek vályogfala
szétmállik a felejtésben.
Az omladék átszűrődik az idegeken,
az elme megnyugszik.
Reggel madárdal freccsen a kézre.
Tintafolt a bőrön.
Család
Apám szekrény.
Vállán poros könyvekkel egyensúlyoz,
Bordáiba zakók, öltönyök csimpaszkodnak,
Gyomrában feszes ruhastóc.
Anyám lámpa.
Hajszálai szinuszhullámokként sodródnak.
Meleg fénnyel tölti fel a szobát –
kiszorítja a félelmet.
Öcsém ágy.
Memóriahabos matracot markol.
Emlékszik az álmok szagára,
elrejti a lombos könny-
és nyálfoltokat az ébredés elől.
Tükör vagyok.
Szögletes szememben nincs valódi kép,
fázik bennem a szoba.
Interpretáció
Dallamos családban nőttem fel.
Már a köldökzsinóron anyám testének
litániáját hallgattam, gyerekként pedig
testvérré fogadtam egy begóniát,
a villanydróton hárfázó gesztenyefát
és az állatok rezesbandáját.
Azóta ritmussá fogytak a nappalok,
a vérem egyre hangosabban folyik,
meg sem hallani ebben a földrészeket
vajúdó kakofóniában.
Borítófotó: Huffpost
