Hasonlóan elődjéhez, a legújabb Jurassic World is egy semmitmondó blöff. A történet a tömeges fajkihalás témájával és az ember természettel szembeni felelősségével van kibélelve, ennek ellenére Bayona filmje fájdalmasan félreérti Spielberg (és Michael Crichton) eredetijét, így annak pusztán horrorisztikus formajegyeit éleszti újra.
Nyilván az első Jurassic Parkból sem a hosszú expozícióra és a karakterek – gyerekként dögunalmas, egyébként lebilincselő – elméleti fejtegetéseire emlékszik az ember, mégis ez a narratív tőkesúly kellett ahhoz, hogy a produkció ne merevedjen kizárólag filmtechnikai mérföldkővé (mint teszem azt, az Avatar).
Spielberg dinókalandja mesteri feszültséggel elegyítette a felfedezés naiv, gyermeki perspektíváját a káoszelméletből és a géntechnológiából táplálkozó szkepticizmussal.
Leszámolt a tudomány azon pozitivista gondolatával, hogy az ember önzetlenül, tisztán, károkozás nélkül képes információt kinyerni a természetből, hogy mindezt valami nemes cél szolgálatába állítsa. John Hammond monológja a bolhacirkuszról pontosan megvilágította a Jurassic Park – a baudrillard-i szimulákrum – lényegét, vagyis azt, hogy nem a valóság, hanem annak illúziója érdekel minket. Az öt évvel későbbi folytatás mindezt a természetet kizsákmányoló vadkapitalista szemszögből fogalmazta újra, ettől kezdve viszont a franchise földbe állt.
Bayona filmje az Elveszett világ narratíváján élősködik. A néhai Jurassic World dinópopulációját a sziget vulkánja a kihalás szélére sodorja, így az előző epizód hősei zsoldosokkal és egy haldokló mecénással megtámogatva mentőexpedíciót szerveznek. A zsoldosok főnöke azonban el akarja árverezni az állatokat, hogy azokat kőgazdag orosz és egyéb rossz arcú figurák fegyverként (hogyan is másképp?) hasznosítsák. A fő konfliktust és hőseink motivációját megalapozó állatjogi és természetvédelmi kérdéskört hamar elfelejti a forgatókönyv. Ez nem is akkora baj, mivel a dinóholokauszt nagyszabású jeleneteit Bayona dramaturgiai képtelenségeket halmozva, tökéletes érzelmi analfabétaként vezényli le. A riadt őslényekhez hasonlóan a film írói (Colin Trevorrow és Derek Conolly) is belerohannak a szakadékba, amiből csak egy műfajváltással tudnak úgy-ahogy kijönni.
A katasztrófafilmek apokaliptikus díszleteit feszültségtől megfosztott szörnyhorror váltja.
Bayona (Árvaház, Szólít a szörny) többször bizonyította, hogy jól bánik a suspense-zel, de eszköztára ezúttal a lehető legátlátszóbb jumpscare-eket pufogtatja, miközben Trevorrow és Conolly az idióta és dögunalmas Indoraptorral fárasztanak. A szépreményű spanyol rendező munkája legalább erős érv amellett, hogy Spielberg mennyivel jobban dirigál horrort és mennyivel jobban érti a Jurassic Parkban ennek alapját képező fenséges fogalmát.
Mind a Bukott birodalom úgynevezett gondolatisága, mind pedig stiláris megoldásai és a hatásmechanizmusai szempontjából ordító távolságra van attól a tisztelettől, ahogy az 1993-as alapmű viszonyult saját őshüllőihez. A Jurassic World és annak folytatása pontosan azoknak az ingerküszöbéhez van igazítva, akiket könnyebb puszta látványossággal és rémisztgetéssel lenyűgözni, mint az ismeretlennel és kiszámíthatatlannal elvarázsolni.
Valahogy úgy, ahogy annak idején Alan Grant egy Velociraptor-karmot használt pedagógiai célra.
A Jurassic Park soha sem csak a sipítozó kergetőzésről és a frontális megmutatásról szólt. Spielberg lényei még szemérmesen rejtőzködtek a látogatók elől, míg Trevorrow és Bayona interpretációi nemtelen blockbusterek, amelyek legnagyobb tévedése, hogy elhiszik a saját alapjukat adó mítoszt. Számukra a ’93-as film ugyanolyan, mint Hammond számára a bolhacirkusz, illetve az első park. Ki is zsákmányolják.
Trevorrow rebootja/folytatása már magát a tömegszórakoztatást, a látvány valóságába vetett hitet állítja középpontba, így legalább szorult bele némi enyhítő önreflexió. A Bukott birodalom viszont csikorogva recitálja a szörnyfilmes paneleket, minden váratlanságot kiöl a szüzséből, a horrorhagyománynak ellentmondva rögtön felfedi az összes lapját.
Fű alatt az antropocén kor dilemmáját, a saját technológiai jelenléte miatt bűntudatot érző ember lelkiismeretét kapargatja szerencsétlenül.
Pár pillanatra még a klónozás morális mélységeibe is beleréved, hogy aztán megtalálja a nagy semmit. Ez lehetne az egyetlen bármiféle fordulattal szolgáló történetszál, ami kifejtve még vezetne is valahova, de Bayona esetlenül vezeti fel, így összességében egy hajánál odarángatott plot twist marad.
Chris Pratt és Bryce Dallas Howard évődését őrlángon hagyták, két bújócskázás és menekülés között tehát hiába várjuk az első részben többé-kevésbé működő screwball comedy-t. A mellékszereplők legalább felét nemes egyszerűséggel az Elveszett világból emelték át, a másik feléről szimplán megfeledkezik a forgatókönyv. Ian Malcolm (Jeff Goldblum) jelenléte erős fegyvertény lehetne, de mindössze az írók szócsöveként rágja szájba a tanulságot. Rövid beszéde hiába feszíti keretes szerkezetbe a filmet, ha annak állítása nem képes konzisztens gondolattá sűrűsödni. Malcolm és az egész franchise tételmondata (Az élet utat tör) az emberi cselekvéseken túlmutató és az azokat érvénytelenítő, pártatlan törvényszerűségekről, a be nem avatkozás politikájáról szól, miközben a Bukott birodalom egésze ennek ellenkezőjét sugallja, ezzel pedig gyönyörűen aláássa saját kiindulópontját, a felelősség kérdését.
Jurassic World: Bukott birodalom (Jurassic World: Fallen Kingdom), 2018. Rendezte: J. A. Bayona. Írta: Colin Trevorrow, Derek Connolly. Szereplők: Chris Pratt, Bryce Dallas Howard, Ted Levine, Toby Jones, Jeff Goldblum. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
