Egykönyves szerzők, egyslágeres előadók, de vannak-e egyképes festők? Gondoltam, rákeresek, de sem magyarul, sem angolul nem találtam erre kifejezést. Pedig lenne rá jelöltem, egy svájci festő, Henry Fuseli, eredeti nevén Füssli. Nem arról van szó, hogy egész életében ezt az egy képet festette, de ez máig olyan elsöprő erejű, hogy más festménye – egyébként több mint kétszáz darab – még csak meg sem közelíti. Igazi slágerkép a horrorral és a természetfelettivel foglalkozóknak. Kiállításának évében (1782, London, Royal Academy) ötvenötezren voltak kíváncsiak rá. Azért az elég nagy szám.
Nem véletlen, hogy Sigmund Freudra és C. G. Jungra is hatott, utóbbi egy könyvében szerepelteti, előbbi egy reprodukciót tartott belőle a dolgozószobájában. Mary Shelley-t is megihlette, így írja le Victor Frankenstein feleségének halálát: „Ott hevert élettelenül, keresztben az ágyon, feje lelógott, sápadt és eltorzult arcvonásait félig eltakarta a haja. Akárhova nézek, ma is őt látom – vértelen karját, elernyedt testét, amint a gyilkos a nászágyára odadobta.”
Amikor először láttam a képet, kivert a víz. A fehér ruhás nő magatehetetlenül, csukott szemmel fekszik az ágyon, hasán ott gubbaszt a gonosz kis lidérc. Csak nézz, úgysem megyek el innen, nem fogsz tőlem szabadulni, mondta a tekintete.
Tizennyolc éves koromban a tetőtéri szobámban megerőszakolt egy szellem. Hallottam a lépteit, lassan jött fel a lépcsőn, leült mellém, az ágy besüppedt. A hátamon feküdtem, nem tudtam megmozdulni. Rám nehezedett. Nem volt arca, nem volt formája, csak sűrűsége. Távozásnál erősen megszorította a bal karomat. Abban az évben ez többször megismétlődött.
Egy balatoni nyaraláson elmeséltem a barátnőimnek. Reménykedtem, hogy ez valami megszokott dolog, hogy majd legyintenek, ó, nekünk minden héten három ilyen jön. Ehelyett megkértek, ne beszéljek róla. Még a legracionálisabb, a transzcendenciát minden szinten elutasító barátnőm is azt mondta, ez tényleg para. Valószínű, kedvezőbben fogadták volna, ha nem éjszaka, a kivilágítatlan út mellett sétálva mesélem, hanem napközben a strandon, de kinek van kedve fürdőruhában, lángossal a kezében szellemekről beszélni.
Pár hónappal később a már említett barátnőm, aki mellesleg biológusnak tanult az ELTÉ-n, felhívott, és elújságolta, hogy megvan a szellem. Illetve nincs szellem, ne aggódjak, az agyam szórakozik, úgynevezett alvási bénulás, alvási paralízis. REM-alvás, alacsony vérnyomás, egyesek még az UFO-észleléseket is ezzel magyarázzák. Rohantam haza, internet, akkor még órákat kellett várni, hogy bejöjjön egy oldal. Az első cikkben, amit megnyitottam, ott volt Füssli képe az izzó szemű fekete lóval és a gonosz démonnal, aki rátelepedett a halott nőre, és nem ereszti. Ha most ránézek a képre, már nem ezt látom. Az inbucus tévedett, meg lehet tőle szabadulni, nekem sikerült. Megtanultam bármilyen helyzetben elrepülni, nem tud már bántani. Az izzó szemű fekete ló a háttérben viszont még mindig ott van.
Borítókép: Henry Füssli, Rémálom, 1781, 101,6 x 126.7 cm, Detroit Institute of Arts, Detroit
