Úgy tűnik, idén jött el az idő, amikor a Sziget már elsősorban nem fesztiválként, hanem ideológiai gyűjtőhelyként funkcionál. Az „Island of Freedom”, „Love Revolution” és hasonló szlogenek nagyon jól hangzanak, csak épp körülbelül 1970 óta az égvilágon semmi tartalmat nem hordoznak.
Ringo Starr 2017-es albuma jut eszembe, amely a Give More Love címet viseli. A szabadság, a szeretet, a béke, az elfogadás, az empátia mind-mind olyan kifejezések, amelyekbe a posztmodernben bármit bele lehet magyarázni. Nem érzem magam sem szabadnak, sem szeretettnek, sem békésnek, amikor Kendrick Lamar koncertje alatt magamat összehúzva, kijutási lehetőség nélkül őrlődöm a percről percre agresszívabb és tahóbb tömegben.
Ezek a hívószavak korlátozások nélküli aberrációt szülnek.
Hadd legyek szabad nem elviselni, ha azt kell néznem, ahogy a nulladik napon délután fél öt körül egy srác már alsónadrágban kukás konténereket erőszakol. Mégis, a jó marketing elhiteti, hogy itt és most aztán megvalósul, amiről még Woodstockban is csak álmodtak. Ebből a szempontból jár a csillagos ötös.
A 2018-as Szigettel kapcsolatban utólag Kendrick Lamar 40 perces késése lesz a fő beszédtéma, pont úgy, ahogy Rihannára gondolva is jó ideig hitetlenkedett még a nép. Épp ezért nem akarok túl sok szót pazarolni rá.
Inkább a pozitív csalódásokról beszélek, ugyanis van egypár.
A grime az EDM egy talán itthon kevésbé ismert műfaja, amely a 2000-es évek közepén élte első, majd az elmúlt években második fénykorát. Ez a dél-angol származású hip-hop és drum’n bass keverék első hallásra éppen az, ami miatt a jó ízlésű emberek igen nagy hányada messziről elkerüli a könnyűzenei fesztiválokat.
Stormzy azonban – a grime egyik legmeghatározóbb alakja – meglepően minőségi műsort adott.
Igaz persze, hogy aki egy dalát hallotta, az hallotta mindet – lásd Big Shaq grime-paródiája Man’s Not Hot címen –, de a szövegek többé-kevésbé erősek voltak, az egész produkció pedig kimondottan szórakoztatott a dél-londoni akcentussal együtt. Leginkább mint nulladik napos fellépés állta meg a helyét: egy kis átmozgatás, a napszúrás első hulláma és egy-egy összeröhögés a többiekkel a legviccesebb mondatokon. Kevesebbet vártam.
Kendrick Lamar viszont igazán szégyellhetné magát.
Nem tartom magam a rapzene rajongójának, sem szakértőjének, mégis kedvelem az albumait, mert magas fokú koncepciózus megalkotottság jellemzi azokat. Azonban Pulitzer-díj ide, Grammy oda, ez most vállalhatatlan volt. Ha nem lett volna másfél órája a stábnak megfelelő technikai hátteret alkotni a koncerthez, akkor elfogadnám az erre történő hivatkozást, így azonban csak ront a helyzeten. Ha pedig másfél helyett egyórás koncertet ad, akkor az a minimum, hogy szívét-lelkét beleteszi és teljes intenzitással éli meg a több tízezer ember szórakoztatását. A valóságban ezzel ellentétben az történt, hogy egyáltalán nem zavartatta magát. Kiállt a színpadra, flegmán előadta, amit elő kellett – a refréneket általában lespórolva, mondván, azt majd intézi a közönség –, és viszlát. A szövegei ettől függetlenül persze még mindig erősek, de ilyen esetekben jogos a kérdés, hogy miért nem hallgattam meg otthon a stúdiófelvételt?
Előzetesen a csütörtöki nap tűnt a legátlagosabbnak: a napot fémjelző Gorillaz egyedi ugyan, de ezen kívül túl sok erényük nincs. A prekoncepciók valamilyen szinten szükségesek, de ne lepődjünk meg, ha a teljes ellentétük bizonyosodik be. A pszichedelikus rockot neo-punkkal vegyítő Unknown Mortal Orchestra mintha azért jött volna létre, hogy az A38 sátorban lépjenek fel kora este.
Egyszerre zúzós, táncolható, dallamos, figyelemfelkeltő és szórakoztató.
Egészen a régi idők Szigetét idézte. A Multi-Love című dal olyannak hatott, mintha a Tame Impala az inspiráció egy új szintjét találta volna meg. Itt érdemes megjegyezni, hogy korántsem mindegy, milyen színpadon lép fel egy előadó. Ez a koncert a sátorban működött, kisebb térben, visszhangosan.
Nem töltötte volna be a nagyszínpadot, ahogy Bonobo fellépése sem tette.
Nem volt helyén abban a hatalmas térben a minimalistább megközelítésű IDM (Intelligent Dance Music). Még azt is el tudom képzelni, hogy az egész fesztivál legjobbja lehetett volna egy kisebb színpadon, így viszont kissé elveszettnek hatott. Amilyen kiváló album a Migration, Simon Green (azaz Bonobo) legutóbbi, 2017-es alkotása, még ezzel együtt is minden elemében élvezhető volt, és értem azt is, hogy a legnépszerűbb fellépőket a nagyszínpadra kell helyezni, úgyhogy az A38 színpad talán nem is lehetne reális elvárás.
Egyébként is bármilyen hiányérzet szomorított volna, Damon Albarnék túl zseniálisat alkottak ahhoz, hogy bármi kétség maradjon bennem afelől, hogy
az idei fesztivál két nap alatt túlszárnyalta az egész tavalyit.
Már helyben is próbáltam megfejteni, hogy mitől működött a Gorillaz show-ja ilyen hibátlanul, és igazság szerint egyelőre nem találok rá kielégítő választ. Igen, a klasszikusok, mint a Clint Eastwood, a Feel Good Inc., vagy a személyes kedvencem, az On Melancholy Hill tisztán szóltak, jó zenészekkel, remek ötlet volt háttérvokalistákat alkalmazni, a Blur egykori frontembere pedig jobb, mint valaha. A fő ok viszont talán az lehet, hogy egyszerűen kitűnő az idei albumuk, amelyről nyolc dalt is eljátszottak, így az adta az igen hosszú előadás gerincét. Nem volt szükség a közönségdegradáló „Let me hear your voice!”-ra és hasonló alávaló módszerekre, amelyek elterelik a figyelmet arról, hogy nem elég maga a produkció ahhoz, hogy előhozza az energiákat. Nem tudom, megtörténik-e a történelem során bármikor, hogy nem halljuk a „How are you tonight?”, „I can’t hear you”, „Make some noise” borzalmakat, de már megint kiderült, hogy ezek nem csak idegesítőek és primitívek, hanem fölöslegesek is.
Külön említést érdemel az XS Land.
A több százezer résztvevő jó alkalom arra, hogy felhívjuk a figyelmet egy-egy valóban fontos kezdeményezésre. A tulajdonképpeni kalandpark célja, hogy mozgássérültek, vakok, vagy siketek bőrébe bújva tapasztaljuk meg a sportolás számukra is elérhető módjait. Ilyen az ülő röplabda, a bekötött szemű focizás, valamint léghokizás, labirintusban látás nélkül tájékozódni pedig, mint kiderült, igen komoly kihívás. A jelnyelv olyan szavait is megtanulhatják az érdeklődők, amelyek a fesztiválon kerülhetnek elő, ezekkel a programokkal pedig valami talán tényleg megvalósulhat a társadalmi felelősségvállalásból, amelyet nagyon is propagál a Sziget. Ebben a kontextusban ez a célkitűzés jelentéssel is rendelkezik.
Sziget Fesztivál, 0. és 1. nap, Budapest, 2018. augusztus 8-9.
A Borítófotó forrása a Sziget Fesztivál Twitter-oldala.
