A Sziget Fesztivál felén már túl vagyunk, mindenkin érződik a folyamatos bulizás jótékony hatása. A csillám mellett a por a második legnépszerűbb testékszer, de még ez sem tudja megfékezni a szigetlakókat és a hangulatot. Arról nem is beszélve, hogy két hatalmas név várt ránk szombaton és vasárnap a nagyszínpadon.
Nehéz megragadni, hogy pontosan mi is teszi ilyen különlegessé és vonzóvá a Szigetet, annak ellenére, hogy minden második kanyarban szembejön velünk egy molinó, ami a békét, a szeretet és az elfogadást hirdeti. Tényleg egy igazi anomália, különösen Magyarország jelenlegi társadalmi és politikai atmoszférájában. Sehol máshol nem fonja be egy izraeli tanárnő a hajad, miközben ausztrál és francia srácok beerpongoznak, és atlantai trap üvölt a hangfalakból.
A nyugat nagykövetsége a Sziget mind mentalitás, mind a popkultúra szempontjából.
Az A38 Mastercard színpad talán az idei fesztivál legjobb helyszíne, amit nevezhettek volna indie zenei sátornak is, mert elképesztően erős fellépőket hoztak a zsáner minden szegletéből. Szombaton fél hétkor lépett színpadra az Everything Everything, akik kellőképp megalapozták a hangulatot az estéhez. A fedett cirkuszi sátor alatt megbúvó színpad nagyon jól imitálja a klubkoncertek hangulatát, és hangosítás terén is itt voltak a legtisztábbak és legélvezhetőbbek a fellépések.
A nagyszínpadon fellépő Bastille-jal egyidőben robbant az Európa Színpadra a balkáni trap „reklámarca”, Tommy Cash.
Napjaink zenei kultúrájának bipolaritását elég jól reprezentálta ez a két fellépő. Bastille hozta azt, amit elvárhatunk egy ilyen kaliberű zenekartól: standard, meglepetések nélküli koncert volt az övék. Tommy is hozta a formáját, nem habozott sokat: mihelyst a rezidens lemezlovasa felhergelte a hullámzó tömeget, egyből az emberek közé vetette magát. Volt lehetősége mindenkinek lealacsonyodni a trap szférába, vagy élvezni egy popbanda mainstream varázsát.
Este fél tizenegykor végre színpadra lépett a fő attrakció, a brit folkrock banda, a Mumford & Sons.
Egy időben én is nagy rajongója voltam a zenekarnak, különösen a pályafutásuk elején, amikor szinte mindent elsöpört az indie-folk láz, és mindenki a Little Lionmant követelte a házibulikban. Azonban azóta sokat kopott mind a zsáner, mind pedig a Mumford népszerűsége, és amikor a banda megpróbálta maga mögött hagyni bendzsóit a Wilder Mind lemezzel, egy erősen középszerű rockkorongot sikerült összehozniuk. Azonban sosem a stúdióalbumaikról, hanem az élő fellépéseikről voltak híresek, és most kiderült, miért.
A multiinstrumentalista Marcus Mumford látványos megmozdulásokat hajtott végre a dobszerkója, a gitárjai és a billentyűk között.
Az amúgy is sok tagból álló banda így még nagyobbnak tűnt, ahogy körbezenélték a színpadot, a közönség pedig torkaszakadtából énekelte az olyan klasszikusokat, mint a The Cave vagy az I will wait. Ennek ellenére sokszor éreztem azt, hogy unom, amit hallok, hogy minden egybefolyik, és amikor a nagybőgőt basszusgitárra váltották, érződött, hogy a folkos köntös mögött nem rejtőzik semmi különleges.
A popdívák gyakran zsákbamacskát jelentenek a fesztiválokon.
Sosem lehet tudni, hogy mit is kapunk a jelenleg legnépszerűbb női előadótól. Hogy pofátlanul kihasználja a nevét és egy haknit tol a közönség arcába, mint Rihanna, vagy egy teljesen jó, viszont felejthető szettet játszik, mint Ellie Guilding. Az is mindig kérdéses, hogy az aktuális fiatal szupersztár erős-e valójában a színpadon, vagy csak a stúdióban, szakemberek segítségével tud énekelni. Ezekre a kérdésekre és dilemmákra adott választ az Egyesült Királyság legsikeresebb exportcikke, Dua Lipa. Az énekesnő pillanatok alatt meghódította magának a toplisták csúcsát, debütáló albuma pedig már rég platina. Amellett, hogy ez volt az első magyarországi koncertje, ez volt az első, igazi headliner fellépése is.
Elég sok teher nyomhatta a fiatal sztár vállát, de egyértelműen megugrotta az elé tornyosuló akadályokat. A Gorillaz hatalmas bulija után Dua Lipa koncertje volt a legjobb és legélvezhetőbb. Szinte megállás nélkül, elképesztő tisztasággal és beleéléssel énekelte el slágereit, amiket a zsongó közönséggel együtt kiabáltam és táncoltam végig. Eddig is így gondoltam, de most már biztos vagyok benne, hogy az IDGAF a 2010-es évek egyik, ha nem a legjobb slágere, amit nehezen tud majd felülmúlni a közeljövőben a díva, élőben pedig a legnagyobb rockhimnuszok intenzitásával vetekszik a szám.
Szexi, karizmatikus és grandiózus, mindent megkaptunk, ami egy ilyen kaliberű sztártól elvárható.
Egy másik fenegyerek is fellépett aznap este a fesztiválon: az A38 színpadán Desiigner hozta el a mumble rap és a future low-fi hangzását. Két éve került a mainstreambe a fiatal előadó, és gyorsan nevet szerzett a rapjátszmában. Kíváncsi voltam, hogy mire képes élőben egy ilyen kaliberű rapper, ha a technika ördöge nem áll az útjába.
Sajnos Kendrick fellépéséhez hasonlóan itt sem volt az igazi a hangosítás, az amúgy is motyogó sztárból így még kevesebbet lehetett érteni. Amit azonban érthetőségből kispóroltak, azt energiában kárpótolták. Desiigner tombolt a színpadon, a közönség szinte széttépte, amint elkezdte a szettjét.
Talán ebben rejlik a Sziget varázsa: kaput nyit olyan stílusok képviselőinek, akiket valószínűleg sosem láthatnánk élőben, pláne nem egy helyen.
Még két nap van hátra az idei fesztiválból, ahol egy klasszis dj, Kygo és az indierock hullám megindítója, az Arctic Monkeys fognak fellépni. Öveket becsatolni!
Sziget Fesztivál, 3. és 4. nap, Budapest, 2018. augusztus 11-12.
A borítófotót Mudra László készítette.
