Újabb történelmi regénnyel jelentkezett Daniel Kehlmann, Tyll című kötete az idei könyvhétre jelent meg Fodor Zsuzsa fordításában a Magvetőnél. A regény legalábbis annyira történelmi, amennyire az volt az író számára a világsikert jelentő A világ fölmérése is.
Ez utóbbihoz vett egy világhírű matematikust, Carl Friedrich Gausst, illetve egy nem kisebb ismertségnek örvendő természettudóst, Alexander von Humboldtot, és olyan biográfiát körített köréjük, melyet a kehlmanni poézis kedvelői fikciós játékként, kritikusai pedig „hamisításként” aposztrofáltak.
Hasonlóképp járt el legújabb regényében is, csak ezúttal a rettentő harmincéves háború eseményeihez nyúlt vissza.
E megfogalmazás viszont hamis olvasói elvárásokat kelthet, így némi kiegészítésre van szükség: a szövegben a háború nagy csatajeleneteire, „enumerációra” nem igazán kell számítani – a Zusmarhausen című fejezetet leszámítva, mely (címéből adódóan) a vesztfáliai békét közvetlenül megelőző, utolsó nagy összeütközésről tudósít, másodkézből. A látott és átélt borzalmakat sajátos módon egy bizonyos Martin von Wolkenstein gróf írja le a naplójába, a valóságot olykor megmásítva.
De megmásításról és fikcióról kicsit később.
A harmincéves háború csak a keretet biztosítja: szó esik a Protestáns Unióról, a prágai defenesztrációról, a Téli királyként emlegetett V. Frigyesről és feleségéről, „Lizről” (ő ugye Elizabeth, a lefejezett Stuart Mária unokája), de olyan, talán kevésbé ismert történelmi személyekről is, mint például a polihisztor Athanasius Kircher vagy a jezsuita boszorkányüldöző Oswald Tesimond.
Eddig látszólag tartja magát a lista a történelmi hűséghez, de ebbe a közegbe illeszti be Kehlmann Tyll Ulenspiegelt.
Innen már sejthető, hogy nem egy konvencionális történelmi narratíva lesz ez. Tyll (vagy sztenderd német átiratban: Till Euelenspiegel) neve mögött ugyanis feltételezhetően a 14. században élt tréfacsináló bújik meg – innen is a „történelmi regény” féloldalassága: a korának görbe tükröt mutató Euelenspiegel számos, a német mesekincs sokak által ismert darabjának központi figurája, akit előszeretettel ábrázoltak és ábrázolnak mind a mai napig udvari bolond sapkában. De ikonográfiájához éppúgy hozzátartozik a nevében is szereplő bagoly (Eule) és tükör (Spiegel). A regénybeli Tyll apja boszorkánypere után útnak indul, vásári mutatványosnak áll, majd pedig a Téli királyhoz szegődik udvari bolondnak – mindez a harmincéves háború történelmi panorámája előtt.
A Kehlmanntól megszokott fikciós játékot azok a filológiai-történészi pontossággal megalkotott narratívába ágyazódó jelenetek teszik igazán érzékelhetővé, melyek a nagy háború mögött meghúzódó privát történések, beszélgetések fiktív és abszurd látleletét adják. Ennek fényében Kehlmann például mesterien tárja az olvasó elé, ahogy a Téli király, Frigyes – pedig ekkor már nem is király – azon bánkódik, hogy hallgatott feleségére, Lizre, és elfogadta a háború kitöréséhez jelentékenyen hozzájáruló cseh koronát, s figyelmen kívül hagyta I. Jakab angol király (Liznek csak „a papa”) tanácsát. Egyébként úgy tűnik, az író Frigyes alakjában sikeresen megtalálta azt, amit kereshetett: Kehlmann előszeretettel nyúl regényeiben komoly válságban lévő, de egyébként groteszk, kisszerű alakokhoz. Gondoljunk az F című regényében fellépő apára, Arthurra, a kontár íróra és három fiára: a hit ajándékát még el nem nyert papra, a csőd szélén álló üzletemberre és egy nagy tehetséggel megáldott, de ismeretlen festőre.
Hasonló, szánalmas figurát találni a Hírnév egyik-másik történetében is. Jól illik tehát a sorba Frigyes, aki a Lizzel való eljegyzése előtt a hajókiránduláson tengeri betegségtől szenved, és egyébként is „kissé beteges […], hajlamos a gyomorpanaszokra és a fülfájásra.” (212.) Ahogy a politikában, úgy az ágyban sem igazán képes teljesíteni a Téli király, amiről több szöveghely is tanúskodik: „amikor [Frigyes] hirtelen megragadta, Liz azt hitte, Frigyes megbolondult, és mivel egy fejjel alacsonyabb volt Liznél, lerázta magáról […]. Frigyes újra próbálkozott. […] Frigyes kihúzta magát és újra próbálkozott. És mivel Liz észrevette, hogy ő az erősebb, nem kiáltott segítségért, hanem csak lefogta csuklóját. Frigyes nem tudta kiszabadítani magát. Lihegve rángatta a kezét, Liz lihegve fogta […]. Frigyesnek kicsordultak a könnyei. És ahogy később a hintóban is, Liz azt suttogta: – Jól van, jól, nincs semmi baj! – és az ágy szélére leülve megsimogatta Frigyes fejét.” (223–224.)
A Téli királyné sem mondható szerencsésebbnek.
Lévén, hogy birodalmi átokkal sújtották őket, és a hágai „királyi udvarukban”, tulajdonképpen egy házban élnek szerény körülmények között. De a Téli királynénak a téllel és a hólapátolással is meggyűlik a baja, minek következtében ír egykori udvarlójának, Braunschweigi Keresztélynek, „hogy megkérje, pour Dieu et pour elle kerítsen néhány embert, aki ellapátolja a havat.”
Ha az olvasó ismeri Kehlmann írói stíljét, tudhatja, ha akad is olyan szöveghely, mely hagyományos történelmi mesélésbe kezdene, az egyhamar valami groteszk jelenettel egészül ki. Ilyen a II. prágai defenesztrációra rájátszó jelenet is: „Olyan urak, akikről sosem hallott, felajánlották Frigyes választófejedelemnek a cseh koronát. Nem akarták már régi királyukat, aki perszonálunióban a császár is volt; azt akarták, hogy új uralkodójuk protestáns legyen. Döntésük megpecsételésképpen a prágai vár ablakából kihajították a császár régenseit. Csakhogy egy nagy halom szarba estek, így túlélték. A vár ablakai alatt mindig sok volt a szar, mert nap mint nap oda ürítették ki az éjjeliedényeket. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy a jezsuiták országszerte azt prédikálták, hogy egy angyal elkapta a régenseket és szelíden letette őket a földre.” (227.)
Az elbeszélés fiktivizál, ez lehet valahol a kehlmanni poézis lényege.
Ezzel játszik folyamatosan az író új regényében, mely játék kicsinyítő tükrei több helyen is megtalálhatók a szövegben. A már idősödő Pirmin halála, aki mellett Tyll és fogadott húga, Nele ki kívánják tanulni a vásári komédiázás mesterségét, háromszor beszélődik el a regényben, három különböző módon. Egyszer Tyll, egyszer Nele, egyszer pedig a narrátor tolmácsolásában. De a már említett Martin von Wolkenstein gróf is sajátosan örökíti meg naplójában az andechsi kolostorban bujkáló Tyll felkeresését. Egyes részeket már jó előre megírt, másokat pedig, mondjuk úgy, kölcsönzött: a zusmarhauseni csata borzalmainak leírását Grimmelshausen Simplicissimusából veszi át. „Nem igazán stimmelt, mert ott a wittstocki csatáról volt szó, de ez senkit sem zavart, soha senki nem kérdezett rá. Amit azonban a kövér gróf nem tudhatott, az az volt, hogy jóllehet Grimmelshausen maga is részt vett a wittstocki csatában, de ő sem tudta leírni, ezért a mondatokat egy Martin Opitz által fordított angol regényből lopta, melynek szerzője viszont soha életében nem látott csatát.” (196.) Hasonló csavarral lesz a narrálás következtében Tyll hamisan boszorkányperbe fogott, kivallatott és kivégzett apjából, Clausból Tyll társulatának vásári előadásában már rettegett boszorkány.
Találó a fülszöveg, miszerint „az olvasó csak kapkodja a fejét a kalandok végeláthatatlan tükörjátékában, ahol elmosódik a határ fantázia és realitás között, mígnem átveszi az irányítást a mese áradása”. Igazi mágikus realista alkotás lett ez, ami köztudottan közel áll Kehlmann írói munkásságához. Találkozni a történelmi kontextus közepette varázsigékkel, ráolvasással, valós vagy valósnak vélt szellemekkel, lidércekkel, mint például a Hideggel, mely az öreg fűz közelében tanyázik, ahová állapotos édesanyák, ha jót akarnak gyermeküknek, ne is menjenek. De jellegzetesen mesei elemek is gondoskodnak az olvasó elbizonytalanításáról, kizökkentéséről: a beszélő szamár, ami egy helyen mintha tényleg beszélne, és nem a hasbeszélő Tyll műve lenne, de a német mesekincsre játszik rá a lovas szekéren, a sötét erdőn keresztül lisztet szállító molnárné története is, akivel az úton valami baj történik, jelesül vajúdni kezd, így kénytelen magára hagyni legkisebb fiát, Tyllt a szekérrel és a szamárral.
Ilyen a művészet: torzít, de nem a hamisítás céljával.
Összezavar, nem ismer határokat, fölszabadít, egyszersmind kritizál és rámutat. Tyll itt nem mint valós történelmi személy jelenik meg, csupán névként, és ami ennél is fontosabb, e művészetfelfogás allegóriájaként. Ikonikus alakja a társadalom és a mindenkori hatalom felett áll, ennek térbeli kifejezője fő mutatványa, a magasban, a közönség feje fölött végzett kötéltánca is. Tyll e fölérendeltsége remekül jut kifejezésre a Téli királlyal és királynéval szembeni kritikus tréfálkozásai alkalmával is. A király ilyenkor nem tehet mást, mint nyel egy nagyot, és arra gondol, „a bolondnak éppen ez a feladata – olyasmiket mondani neki, amit senki más nem mer.” (207.) „A világ megadja neki [a királynak] a tiszteletet, de ez az egyvalaki bármit mondhat.” (244.) Azt hiszem, Kehlmann értelmezésében valami ilyesmi lehet a művészet, esetében az irodalom hatásköre. Ennek látlelete a Tyll is.
Daniel Kehlmann: Tyll, Magvető, fordította Fodor Zsuzsa, Budapest, 2018.
