CCCLI.
Eleinte még bejárkáltam a bölcsészkarra
meg a teológiára, aztán kimaradoztam
a sajátomról is, alig olvastam,
hitem megrendült, és emésztett,
hogy ahova igyekszem, az egyre távolabb van.
CCCLII.
Az előadást megzavarni nem akaródzott,
a rántottás zsömle jó volt a büfében,
a szünetet előbbre hozták,
találkoztam valakivel, vagy csak elszámoltam magam,
és óráim sorra lekéstem.
CCCLIII.
Az „ef-lapokat” nézegettem a könyvtárban,
vagy az evolúciós festményt, ha az volt,
egymásból előmászó-kibomló állatok,
az egyetemkertben lopakodó macskát,
a fára rebbenő feketerigót.
CCCLIV.
Többedik órámat mulasztottam egy nap,
és föladtam. Az utcákat jártam,
hosszasan tanulmányoztam a homlokzatokat,
vagy a reggeli robot után visszahúzódtam szobámba,
és felöltözve csak úgy elhevertem az ágyon.
CCCLV.
Látva, hogy csak döglök odahaza,
szállásadóm megkért erre-arra,
nem lehetett és nem is tudtam volna nemet mondani,
így amíg az egyik oldalon leráztam a terhelést,
a másikon megnőtt, mint egy mérleg.
CCCLVI.
Legkésőbb addigra már kényszeres voltam,
azon viccelődtek ritka látogatóim,
hogy ha elmozdítanak egy könyvet a helyéről,
észreveszem-e, hogy már nem ott van,
én meg fejből fölmondtam a sorrendjüket.
CCCLVII.
Akkoriban már megfordultam elmeorvosnál,
a gyógyszereket kiváltottam, de nem szedtem,
csak ötletszerűen kaptam be egyet-egyet,
és a következő alkalommal kapcsolatunk megszakadt,
mert őrjítőnek éreztem a folyosón várni.
CCCLVIII.
Nem szedtem, de mindig magammal hordtam,
mint valami útlevelet a túlvilágra,
ott csörögtek a térképésztáskámban,
aztán egyszer mégis be egy marékkal,
bár meghalni akkor nem akartam.
CCCLIX.
Az egyik zöld, a másik narancssárgás,
elszórakoztam sorrenddel, ritmussal,
kólával, és az menthetett meg, hogy a végén
már untam, és a maradék pár szemet eldobtam,
vagy egymás hatását oltották volna ki?
CCCLX.
Akkor próbatételnek tartottam,
ma szimpla, kicsinyes zsarolásnak,
azt hittem, csak felhívom, és jön is,
és a többit már intézik helyettem,
de letette, és nekem kellett mennem.
CCCLXI.
Az ablakon át szöktem szobámból,
és az éjszakain úgy remegtem,
hogy a néni, aki mellettem ült,
azt hitte, hogy le akarok szállni.
A város túlsó felén laktak, messze.
CCCLXII.
Az éjjel hiába szólt a csengő asztalomon.
Akár náluk, mert nem engedtek be,
üldögéltem a lépcsőházban, most mi lesz,
valami lecsapta az órájukat. „Na még ez is!
Biztos azt fogják hinni, hogy én tettem.”
CCCLXIII.
Így történt, és az anyja megfenyegetett,
hogy rendőrt hívnak. „Akkor itt
nincs már semmi keresnivalóm.”
Teljesen világos volt már, amikor
megkértem valakit, hogy tartson bakot.
CCCLXIV.
Kulcsot ugyanis nem vittem magammal,
föl se merült bennem, hogy szükségem lehet rá.
Csengőszóra érkeztem, mint az angyal,
segítettem fordulni, váltottunk pár szót,
aztán az ágyamra ereszkedtem.
CCCLXV.
Állítólag a bejárónő, aki pont aznap jött,
porszívózott mellettem, keltegetett,
kiabált, rázott, majd szinte könyörgött,
hogy hívjanak orvost, olyan mélyen,
furcsán aludtam, de nem voltam bejelentve.
CCCLXVI.
Napközben egyszer megébredtem.
Éppen akkor telefonált volt kedvesem,
hát mégis aggódott. De kicsit megorrolt,
mert azt adtam tudtára szinte önkívületben,
hogy nagyon kell vizelnem. S aztán késő este.
Borítófotó: Wikimedia
