A JAK-tábor harmadik napját éreztem eddig a leggazdagabbnak, és ennek nem pusztán a programszervezés az oka, hanem valamiféle egységes összhang kialakulása. Az ittlét rutinná vált, a napok sajátos ritmusával mozog együtt mindenki, és ez egy különösen fókuszált állapotot, ráhangolódást eredményez. Valahogy minden még termékenyebbé vált mostanra.
Visy Beatrix szemináriumán komoly elméleti munka folyik.
A szoros olvasás gyakorlatával vizsgáltunk meg szövegeket, többek között Darabos Enikő friss kritikáját. Nagyon finom árnyalatok között tettünk különbségeket, stilisztikai döntések hatásáról beszéltünk, valamint kritikusi gesztusokat bontottunk ki egy-egy bekezdés alapján. Nagyon hasznos volt, hogy Pataky Adrienn megosztotta velünk publikálásra szánt, de még sosem korrektúrázott, készülő félben lévő kritikáját, amelyet Paul Celan Voltak éjszakák című kötetéről írt, amelynek az az érdekessége, hogy román nyelven született versek magyar fordításait tartalmazza, így a kritikust is sajátos helyzet elé állítja, amennyiben például szükségszerűen magyaráznia kell a kontextust, a nyelv miatt ki kell térnie biográfiai kommentárokra, valamint értékelnie kell a fordítói munkát is.
Ebéd közben Bodrogi Csongorral a francia filozófus Emmanuel Lévinas egyik munkájáról, a Teljesség és végtelenről kezdtünk el diskurálni teljes átéléssel, ami abszolút élményszerű volt számomra, mert a hétköznapok ritkán olyan ideálisak, hogy filozófiáról beszélgethetünk ebédszünetben. Itt ez is természetesen adódik.
Délután ellátogattam a társművészeti workshopra, amit Ádám Anna képzőművész vezet.
A foglalkozás témája, hogy miként lehet a nyelvet objektummá alakítani, hogyan fogalmazódnak meg térben a szövegek. A résztvevők az első alkalommal kertverseket írtak, amelyeket most agyagból kertszobrokká kellett alakítaniuk, de úgy, hogy az objekt semmiképpen se pusztán illusztráció legyen, hanem a szöveg absztrakt kifejeződése. Ehhez előzőleg elméleti bevezetőt is kaptak kertépítészetből, amiből ihletet lehetett meríteni. Amikor az egyéni szobrok elkészültek, összeillesztették őket egy hatalmas közösségi kertté bizonyos kulcsfogalmak alapján, mint amilyen a kezdet, a vég vagy a szabályok.
Meg kellett találni a kontinuitást a különböző részek között, egy konstrukciót kialakítva.
Ennek kapcsán olyan kérdések is felvetődtek, hogy milyen nemű legyen a kert, vagy honnan hová tartson. Az elmélyült munka közben olyan mondatok szűrődtek ki, mint: „erőszakoljuk meg az alkotói tervet, aztán menjünk a pusztulásba”, aminek ott és akkor valóban volt értelme. Amikor a kiskertek egésszé váltak, mindenkinek egy szubjektív térképet kellett készítenie róla valamilyen formában. Lehetett ez rajz vagy szöveg, a lényeg egy lenyomat, kvázi jegyzet létrehozása volt az összképről, ami alapján később lehetséges a navigáció, ugyanis a performansz művészet kapcsán mindig felmerül a kérdés, hogyan lehetséges úgy archiválni, hogy utána esetleg ismét aktiválni lehessen. Utána nagyon érdekes volt megbeszélni azt, hogy az emberek hogyan fogalmazzák meg egymás szobrait, milyen asszociációkat vált ki a másik munkája.
Ezt követően mindenki felolvasta a saját versét, és ezt egybevetették a látvánnyal, elkezdődött egy közös értelmezés.
Seres Lili Hanna például a hajnali kertről írt egy egészen bravúros és meglehetősen sűrű verset, ami az egyedüllét, a ráeszmélés, valamint a kiteljesedés tapasztalatával foglalkozott a „pacsirtizmus” fantáziafogalmán keresztül. Fodor András a franciakert tízparancsolatáról írt egy humorosabb hangvételű szöveget, és arról számolt be, hogy a fordítási mechanizmus számára problémát okozott, nem tudta a nyelvi jelentést 3D-s reprezentációként megjeleníteni. A csoport tagjai általában úgy élték meg, hogy ez az átfordítási művelet egyáltalán nem könnyű, de mégis jó volt így dolgozni.
Este egy Orbán Jolán által kiválóan vezetett beszélgetés vette kezdetét, a fiatal magyar költészet trendjeivel kapcsolatban Kiss Georgina, Herczeg Ákos, Molnár Illés, illetve Branczeiz Anna részvételével. A témát először onnan közelítették meg, hogy a kritikusok hogyan viszonyulnak a fiatal költők friss köteteihez, és egyetértettek abban, hogy az irodalomkritika jelenleg nagyon koncepciózus.
A szövegeken erős koncepciót kérnek számon, tehát valójában a szerzők nem is verseket, sokkal inkább köteteket írnak.
A kortárs költészetet általában véve a szabad verses forma és az újkomolyság jellemzi, fontos téma a traumatizáltság, a személyes múlt feldolgozása, valamint gyakran előtérbe kerül a saját mitológia kiépítése. Ez a paradigma a ’80-as évek végétől áll fenn, és talán mostanra kevésbé hat újszerűen, és átadja a helyét újabb megszólalásmódoknak. Ferencz Mónikát, Borda Rékát és Horváth Veronikát említették példaként azokra a költőkre, akik egyelőre még hangsúlyosan az említett irányt képviselik, és Szeles Juditot, valamint Hegedűs Gyöngyit emelték ki mint olyanokat, akik nem akarnak belefésülődni a divatosnak számító áramlatokba. Szó esett a Telep Csoportról, talán részben az ő hatásuk, hogy a fiatal költők nagyon merész, határozott hanggal lépnek be az irodalmi térbe, pontosan tudván azt, hogy milyen helyet szeretnének ott elfoglalni.
Irodalmárok vagy irodalomhoz nagyon közel állók vagyunk itt mind, mégis, az ember valahogy elkezd máshogy tekinteni az itt zajló eseményekre.
Mert még jobban bevonódik, és valahogy egészként látja maga előtt azt, amit a hétköznapok töredékessé tehetnek. Nem célom a pátoszos zárlat, de őszintén úgy érzem, hogy irodalom (vagy egyáltalán művészet) nélkül egészen értelmetlen volna az élet. Ez a közeg végtelenül inspiráló, remélem, hogy ez a lendület, amit itt kaptam, még sokáig kitart majd.
JAK-tábor, 3. nap, Szigligeti Alkotóház, 2018. augusztus 31.
A fotókat Garam Gergő készítette.