Emlékeznek még a fényképalbumokban a képeket elválasztó-védő finom pókhálót mintázó, leheletvékony papírra? A pókpapírra, amely megakadályozza, hogy az albumban, egymással szemben található fotók összeragadjanak. Nagyapáméknál sok ilyen hatalmas, lapozgatós fényképgyűjtemény volt. És jól emlékszem a fekete lapok között susogó papírhártyára is.
Rőhrig Eszter Vízhomok című novelláskötetét már régóta ismerem, a szövegeket a keletkezésüktől fogva. Könyvalakban azonban csak az idei könyvhéten tarthattam először a kezemben. A L’Harmattan kiadásában megjelent kötet egy novellafüzért tartalmaz: huszonnyolc szöveget.
Két alak képe sejlik ki a pókpapír mögül: Éváé, aki ír, és Ericé, aki pedig képzőművész.
A leképzett fényképek fekete-fehérek, a szövegek szövevényei pedig színesek. A vissza-visszatérő motívumok laza hálózatából kiemelkedik a kő (homok) és a víz képe. A borítót és a kötet végén található titokzatos nőalak fotóját Kohán Ferenc készítette, kiemelve pár értelmezési lehetőséget.
Képzeljük el, hogy a homokos tengerparton ülünk, és a habzó, lapos hullámokat nézzük, ahogy kicsapnak a homokra, azt befedik, el is sodornak belőle jócskán, majd visszahúzódnak, és ez a mozgás ütemesen – mint egy aktus – folytatódik órákon keresztül. Szinte semmi fenyegető nincs ebben a természeti jelenségben, de magában hordozza a dráma/tragédia lehetőségét.
A szövegek is ezt a természetes hullámzást követik, de nem minőségben.
Az egységes stílussal megformált mögöttinek a fenyegetése adja a novellák feszültségét. A gyerekkorból a serdülőkoron át, az érett, majd idős nő történetéig egy ívet alkotnak, és valami egyetemes nőiséget képviselnek. Az izgalmas helyszínek, például a Balaton, Budapest, Franciaország, Barcelona adják a hátterét Éva fejlődéstörténetének. De a helyszínek egyben szimbolikusak is, és szerves részei a drámának. A részletes környezetleírások élvezetesek, szorosan kapcsolódnak egy-egy történthez, és mind a lélekábrázolás elengedetlen kellékei.
A prózaíró Rőhrig Eszter a részletek leírásának és a finom szimbolikának a mestere.
Gazdag szókinccsel bontja ki mondanivalóját és vezet el minket a (női) lélek és a sorsok mélyére. Mondhatnám, a hínárosba. Oda, ahova kevesen merészkednek. Oda, ahol az emberre könnyen rácsavarodik a fojtogató növény. A szövegek kifutása legtöbbször elégikus, szimbolikus. Az élet igenlése mellett erősen jelen van az elmúlás iránti vágy.
A kötet végére elhelyezett meztelelen női torzó fotóját védi az a bizonyos leheletvékony pókpapír.
A fénykép maga egy karjait kifeszítő, magát teljesen feltáró, kiadó nőalak, akinek sem válltól felfelé, sem térdtől lefelé nem látszik a teste, mintegy torzó marad. A kép drámai megfeszülést és rettenthetetlen bátorságot tár elénk, amit diszkréten, csak sejtetőn takar a pókpapír. A műalkotás pszichológiáját is megidézi. És mind a szerző, illetve a szöveg nőalakjának kiszolgáltatottságát jelképezi.
Rőhrig Eszter első prózakötete most egy nyugat-svéd kisváros egyik manzárdlakásának a könyvespolcán van.
Mellette az összes többi könyvhéten beszerzett kötet. A tenger, a homok itt közönséges, mindennapi dolog. A tenger rendszerint folyamatosan nyaldossa a homokos fövenyt, mint a Rőhrig-könyv borítóján. Érdekes, hogy nekem a modern fizika jut erről az eszembe: a fény hullám is és részecske is. A könyv a hullámok sodrásának leképezése egy pillanatfelvételbe. Az alkotás és az olvasás pedig maga a fény.
Röhrig Eszter: Vízhomok, L’Harmattan, Budapest, 2018.
