Beépülők, lázadók, bosszúállók

Magyarország legrangosabb filmfesztiválja az utolsó hétvégéjén is tartogatott meglepetéseket. Láttuk a színészként indult Paul Dano coming of age-filmjét, ott lehettünk a szovjet értelmiség hetvenes évekbeli házibulijain, Nicolas Cage beleőrült a gyászba, majd véres bosszút állt, sőt, az ISIS toborzási módszereibe is betekintést nyerhettünk a mustra egyik legjobb alkotásának köszönhetően.

Vadon

Paul Dano (Swiss Army Man, Fogságban, Vérző olaj) rendezői bemutatkozása egy coming of age-story, mely egy család szétesését mutatja be a hatvanas évek Amerikájában. Az eseményeket a tizenéves Joe (Ed Oxenbould) szemszögéből mutatja be a film, a Vadon tétje így az, hogy a fiú hogyan tudja kezelni a családi közegben hirtelen beálló változásokat. A kívülálló, folyton bolyongó apa, Jerry (Jake Gyllenhaal) tűzoltóként vállal új munkát a Montana környékén tomboló hatalmas erdőtüzet megfékezendő, ám a férfi távollétében Joe anyja, Jeanette (Carey Mulligan) a helyi nagyvállalkozó Warren Miller (Bill Camp) karjaiban vigasztalódik.

A Vadon legerősebb pontjai a színészi alakítások és az izgalmas szimbolika.

Mulligan és Gyllenhaal kiválóan működnek együtt a fiatal színésszel, aki Joe figuráját szép lassan juttatja el a naiv, kiszolgáltatott gyermekből a cselekvő, a családot összetartani kívánó felnőttig. A hősökre nehezedő dilemmák átélhetők, a figurák megfelelően árnyaltak, Dano nem foglal állást sem az anya, sem az apa oldalán. A vadvilág és az emberi természet motívumai pedig szép lassan összemosódnak, Joe számára az egykor idilli családi közeg válik vadonná, ahol meg kell tanulnia túlélni. A Vadon egy figyelemre méltó, stílusos rendezői bemutatkozás, melynek meglepően hatásos zárójelenetét biztosan sokat fogjuk még emlegetni.

Dovlatov

Alekszej German a ’70-es évek szovjet értelmiségének köreibe kalauzolja a türelmesebb nézőket: a Dovlatov két órája az orosz irodalomról és kultúráról folytatott pergő párbeszédekből, extrém hosszú, lassú pásztázásokkal tarkított beállításokból (teljesen megérdemelten kapta a film az idei Berlinálén a legjobb művészi teljesítményért járó Ezüst Medvét) és jókora adag moralizálásból áll. A megtörtént eseményeken alapuló történet a címszereplő szépíró és újságíró Szergej Dovlatov (Milan Marić) művészi útkeresését állítja középpontba, ezen keresztül teszi fel German a kérdést:

Vajon mit tehet egy fiatal, ambiciózus értelmiségi egy olyan politikai rendszerben, amelynek nem kifejezetten érdeke a szabad gondolatok propagálása, terjesztése?

A jórészt a ’70-es évek művészösszejövetelein játszódó filmben fontos szerep jut a későbbi Nobel-díjas Joszif Brodszkij (Artur Beszcsasztnij) kálváriájának is, sőt, akár úgy tűnhet, hogy ő az igazi főszereplő, hiszen a címszereplő meglepően sokat hivatkozik rá. Így aztán a Dovlatov kiáltványként, sőt politikai parabolaként is működik, ennek megfelelően szoros rokonságot ápol Kirill Szerebrennyikov legutóbbi, Nyár című zenés filmjével, mely ugyanerről a problémakörről vet fel kérdéseket a ’80-as évek underground zenei szcénáját illetően. Egymás után kifejezetten jó lehet megnézni ezt a két filmet, izgalmas lenne itthon szervezni hozzájuk egy duplavetítést.

A gonosz természetrajza

A horror-antológiák népszerűsége töretlen, A gonosz természetrajza pedig egy kontinenseken átívelő kezdeményezés, melyben különféle népmesék és mitológiák történetei elevenednek meg.

A szkeccsfilm közel 2 órájában 8 rövid történet fért el, közülük azonban mindössze három említésre méltó próbálkozás akad.

A gonosz természetrajza rögtön az elején ellövi a puskapor nagy részét. Az első szkeccsben a Goodnight Mommy rendezőpárosa egy gótikus közegben játszódó leszbikus szerelmi történetbe ágyazza az osztrák mondakörből átemelt démoni lény legendáját. A Trud nemcsak borzongató, de a másság kérdéséről is tud mondani valamit a maga tíz percében. Ezt követően a török Can Evrenol táncol a nézők idegein, aki az Al Karisi nevű démon történetét helyezte mai közegbe: egy szerény körülmények között élő várandós fiatal lány ágyhoz kötött, beszédre képtelen anyját ápolja, miközben a baba érkezésére készül. Szép lassan azonban hatalmába keríti a házat Al Karisi, a csecsemőrabló démon, aki átveszi az irányítást a magatehetetlen idős nő felett. A harmadik, említésre érdemes fejezetre egészen a film végéig kell várni. Peter Strickland egy magyar népmesét választott saját szkeccséhez, melynek hangulata a német expresszionizmushoz közelít. A történet egy testvérpár körül bonyolódik, akik egy nő kegyeiért küzdenek, ám bűnbe esésüknek végzetes következményei lesznek, végül pedig szó szerint papucsférjekként végzik. Az említetteken kívül a többi szkeccs (van közöttük indiai, lengyel, német és amerikai is) inkább semmilyen, felesleges vagy bántóan suta, így A gonosz természetrajza éjjeli vetítése borzongás helyett inkább ásítást váltott ki a jelenlévőkből.

Profil

Timur Bekmambetov megannyi fércmunka után (Ben Hur, Abraham Lincoln, a vámpírvadász, Wanted) úgy tűnik, megtalálta azt a filmnyelvet, amellyel újszerűt és igazán minőségit tud alkotni. Az Unfriended, valamint a jelenleg is a mozikban futó Keresés című filmeket még producerként jegyezte, a szintén teljes egészében az online térben játszódó Profilnál pedig már a rendezői székben is ő ült.

A film szombati ismétlésére is koppanásig megtelt a Csodamalom Bábszínház nagyterme.

Ehhez hasonló hype talán csak A bűnös körül alakult ki idén a CineFest közönségének körében. A megtörtént eseményeken alapuló sztori főhőse egy brit újságírónő, Amy (Valene Kane) aki egy kamu Facebook-profilt létrehozva megpróbál beépülni az ISIS-be, és megtudni, hogyan szervezik be az iszlamista terrorszervezetbe a nyugat-európai nőket. Bekmambetov ügyesen adagolja a feszültséget, miközben látjuk Amyt Facetime-olni a vőlegényével, Skype-on vitatkozni a főszerkesztővel, illetve, és ez alkotja a film gerincét, végigkövetjük, ahogy az iszlamista toborzó, Bilel (Shazad Latif) és az inkognitóban nyomozó újságírónő, pontosabban az ő online alteregója, Melody között különös kapcsolat alakul ki. A Profil, bár a játékidő során mindvégig a főszereplő laptopjának képernyőjét látjuk, egy fordulatokkal és jól megírt karakterekkel teli, feszült és hatásos thriller, amely hitelesen ábrázolja a terrorista sejtek működését és képes releváns kérdéseket feltenni a közösségi média természetét illetően is.

Mandy

Az idei CineFest egyik sötét lova volt Panos Cosmatos kőkemény agyrúgása. Elsőre egy Ash vs Evil Dead-szerű, parodisztikus, akciódús gore-filmélménynek tűnt az egész, de a Mandy jóval több egy stílusos guilty pleasure darálásnál. Cosmatos a szülei elvesztése miatt érzett gyászból építette fel ezt ez elképesztő vizuális világgal megtámogatott kísérleti mozit.

A végeredmény pedig egy szuggesztív, kreatív képi megoldásokkal teli, elég depresszív trip lett, mely önmagában felér egy tudatmódosítással.

Red (Nicolas Cage) és barátnője Mandy (Andrea Riseborough) boldogan tengetik B-horror estekkel tarkított életüket egy idilli faházban, ám a nőre szemet vet egy különös szekta, akik természetfeletti erők segítségével el is rabolják a férfi életének párját. Red bosszút esküszik, és a szekta tagjait egytől egyig lemészárolja, a lehető legváltozatosabb módszerekkel. Nicolas Cage élete formájában játssza a főszerepet: a film közepén van egy hosszú beállítás, amelyben Cage alsónadrágban a WC-n ülve vedeli üvegből a vodkát, közben pedig érzelmek széles skáláját vonultatja fel: sír, hörög, üvölt. A Mandy tele van ilyen pillanatokkal: az éjfekete humor, az avantgárd filmes megoldások, a baljós hangulat, Jóhann Jóhannsson ütős filmzenéje, valamint a kifogástalan képi világ maradandó élménnyé állnak össze. Cosmatos filmje az egyik legjobb dolog, ami Nicolas Cage karrierjével, valamint a CineFest szombat éjjeli vetítésére összegyűlt közönségével megtörténhetett. Nálunk a Mandy rögtön DVD-n és BluRay-en jön ki október végén, de remélhetőleg ezt a filmet lesz még lehetőség mozivásznon is megnézni, úgy az igazi.

Csuklyások: BlacKkKlansman

A fesztivál zárófilmje volt Spike Lee Cannes-i Nagydíjas szatírája, mely sajnos túlságosan direkt és didaktikus ahhoz, hogy igazán hatásos alkotás váljon belőle. A Ku Klux Klánba beépülő fekete rendőr igaz története önmagában érdekes, és Lee nagyon ügyesen rejtett el olyan mondatokat a forgatókönyvben, melyek finoman érzékeltetik a párhuzamot a közelmúlt tragikus eseményei (feketék elleni erőszak, neonáci felvonulások az Államokban) és a filmben ábrázolt, a ’70-es években jelen lévő rasszizmus között.

A rendező azonban nem hagyja, hogy a néző magának vonja le a következtetéseket.

Ehelyett például teljes hosszában megmutat egy nagygyűlést, melyen a feketék jogaiért szónokol szenvedélyesen az egyik polgárjogi harcos, miközben a közönség arcait látjuk egymás mellé montírozva vágóképek formájában. Ráadásul a film végén sem maradhatunk magunkra, mivel Lee a zárómontázzsal a jelenbe kalauzol, hogy dokumentarista képek segítségével sulykolja, bizony azóta sem változott semmi.

A gond csak az, hogy az egyébként erős tézist ezek nélkül is meg tudná fogalmazni a film, csak mintha a rendező nem bízott volna eléggé a közönségében.

A Csuklyások: BlacKkKlansman ráadásul nem igazán tudja eldönteni, hogy moralizáló dráma, maró szatíra vagy szerzői buddy movie akar-e lenni, így sokszor kioltják egymást ezek az ellentétes törekvések. A film azért helyenként így is nagyon vicces, John David Washington és Adam Driver remekül működnek együtt a vásznon, a képi világ is fantasztikusan néz ki, az operatőri munkától a jelmezekig. Kár, hogy az első jelenet hatását (az Alec Baldwin által alakított Dr. Kennebrew Beauregard egy rasszista propagandavideó szövegét mondja fel) nem sikerül tovább vinni, így Spike Lee ezúttal nem tud semmi olyat mondani a feketék helyzetéről, amit eddig ne tudtunk volna.

15. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál, Miskolc, 2018. szeptember 22-23.