A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya egy velejéig posztmodern játék, melyben Nicolas Cage századik szerepében azt csinálja, melyhez igazán ért: túlzásokkal teletűzdelve alakítja saját magát, ezzel emlékeztetve a nézőt pályafutásának csúcs- és mélypontjaira.
A filmtörténet a szovjet montázsiskola óta termeli ki az önmagára reflektáló alkotásokat: Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel című alapművével olyan korszak kezdődött, melyben a médium már nemcsak eszközként, hanem önmagára utaló, önmagát tematizáló témaként funkcionál.
Azóta a filmes önreflexió számos szinten értelmezhető,
legyen az a néző közvetlen megszólítása (Annie Hall), intertextualitás (Marvel-filmek), intermedialitás (Shrek), film a filmkészítés folyamatáról (Trópusi vihar), vagy a rendezésről (8½), akár magáról a színészről. Ha Nicolas Cage legújabb filmjét kellene elhelyeznünk ebben a rendszerben, akkor mind a filmkészítés (ebben az esetben forgatókönyvírás/filmkészítés) folyamata, mind a színész pályájára való reflexió csoportjába beleillik, sőt nem rest utalni más filmekre, kulturális helyiértéktől függetlenül. Ilyen értelemben
A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya egy antológia, melyben leereszkedünk Nicolas Cage tudatába.
Azért, hogy képesek legyünk megérteni karrierjét, őt mint magánembert, filmhez fűződő elitista viszonyát, és végső soron azt a népszerű mémet, melynek következményeként nem találunk olyan háztartásban előforduló tárgyat (a teljesség igénye nélkül: párna, pulóver, póló, dzseki, bögre), aminek ne lenne egy Nicolas Cage-esített verziója.
Így történt, hogy Tom Gormican felvetette Nicolas Cage-nek, hogy játssza el saját magát (plusz egy alteregóját is) egy filmben, melyre a jutalomjáték kifejezés is kevés (igaz, először Cage elutasította, végül a rendező által küldött levél változtatta meg álláspontját).
Nick Cage (Nicolas Cage) pályafutása végéhez közeleg:
szeretne még egy nagy filmben szerepelni, viszont a rendező (David Gordon Green) elutasítja, minek hatására bejelenti visszavonulását. Adósságai miatt elvállal egy születésnapi haknit (egymillió dollárért), ahol megismeri legnagyobb rajongóját, Javit (Pedro Pascal). Akiről kiderül, hogy egy végtelenül befolyásos bűnszervezet vezetője, és a katalán választások manipulálása céljából elrabolja az egyik elnökjelölt lányát, Mariát (Katrin Vankova). Cage innentől kettős szerepbe kerül: egyszerre igyekszik minél jobb forgatókönyvet írni Javival, miközben nyomoz az eltűnt lány után.
Már a faék egyszerűségű szinopszisból is érzékelhető, hogy A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya nem történetével igyekszik megszólítani a közönségét, annak ellenére sem, hogy a rendező az akcióvígjáték műfaja mellett drámai szállal is szolgál. Ilyen szempontból akár egy laza keretes szerkezetet is felfedezhetünk a forgatókönyvben:
a két főszereplő LSD-vel átitatott kalandjait fogja közre a hajdan sikeres színészi karrier és a magánéleti válság bemutatása,
végül annak feloldása zárja a bő száz perces játékidőt. Cage exfeleségével és lányával (mely fikció, hiszen Cage-nek a valóságban két fia van) ápolt viszonya a szokásos sztárperszónából adódó klisés problémaköröket vázolja fel: nincs ideje a családjára, csak ő lehet a középpontban, csak az ő véleménye és ízlése releváns. Ugyanígy hasztalannak bizonyul, ha bármely közeli hozzátartozója kritika alá vonja működését: Cage mindenre megtalálja a megfelelő kifogást, mellyel felmenti magát az önvizsgálat alól.
A film azonban ezt az érvényes üzenetet is a posztmodern idézőjelek közé szorítja:
nem igazán lehet komolyan venni a Cage-család kálváriáját, mivel a kivitelezés szintjén inkább egy B-film erőltetett szerelmi szálára hasonlít. Okkal, hiszen ez a szegmens is (ahogy gyakorlatilag az összes többi) inkább paródia, mintsem a kérdés komoly kitárgyalása.
A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya az elejétől a végéig feltételes módban csinál viccet az akciófilm zsáneréből, a hollywoodi színészek látszólagos fényűző, felhőtlen életmódjából, a sznobizmusból, a filmes közhelyekből, továbbá magából Nicolas Cage-ből és korábbi filmjeiből.
Ám mindez egyértelműen akkor működik a legjobban, amikor Javi és Cage, vagy Cage és Cage van a színen.
Ahogy az Ál/Arcban vagy az Adaptációban, Nicolas Cage itt is két szerepet játszik egyszerre, mivel időről időre megjelenik egy fiatalabb, még karrierje legszebb napjait élő Nicky Cage (küllemre kiköpött Sailor Ripley a Veszett a világból), aki tanácsokkal látja el a fokozódó krízisből kiutat kereső színészt.
Nem ez az egyetlen szempont, mely alapján párhuzam vonható az Adaptáció és A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya között: előbbiben szintén filmeseket (Charlie Kaufman forgatókönyvírót és fiktív ikertestvérét, Donald Kaufmant) alakít, akik szintén aktuális alkotói válságukból keresik a kiutat.
Az önreflexió több szinten értelmezhető, hiszen Nicolas Cage pályafutása a valóságban is meglehetősen hullámzó:
az utóbbi években egyaránt láthattuk független művészfilmekben (Disznó; Mandy: A bosszú kultusza) és kétes minőségű műfaji filmekben (Túszjátszma; Szellemlovas-széria; A bátrak háborúja; Jiu Jitsu). Egy biztos: kevés színész rendelkezik olyan színes portfólióval, mint Cage, melyre erősen reflektál A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya is. Végső soron már csak azért is érdemes megtekinteni legújabb projektjét, mert Cage mer és tud is önmagán nevetni. Mivel Nick Cage-et alakítja, így színészi játékban teret nyerhet a túlzó method acting, továbbá szabadon hasznosíthatja újra a régebbi filmjeinek ikonikus mozzanatait.
A szórakoztató posztmodern poénkodás mellett Tom Gormican nagyfokú alázattal és tisztelettel nyúl Cage életművéhez:
rengeteg utalással idézi fel karrierjének kiemelkedő alkotásait (Ál/Arc; Las Vegas, végállomás), megidéz filmtörténeti klasszikusokat (Dr. Caligari), és még a Paul King által rendezett Paddington 2 is elfoglalja méltó helyét Javi toplistáján – közvetlenül az Ál/Arc és a Dr. Caligari után.
A film legnagyobb erénye mégis az, hogy egy pillanatra sem veszi komolyan magát: nem több és nem is kevesebb egy könnyed akcióvígjátéknál, mely azok számára is ideális nyár eleji időtöltés lehet, akik nincsenek tisztában Nicolas Cage munkásságával. Megrögzött Cage-fanoknak pedig egyenesen kötelező. Hollywood egyik legismertebb színésze nemcsak a neki járó tiszteletet, hanem
diverz életművének és furcsa személyiségének kritikáját, és az ezzel járó számvetés lehetőségét kapja meg.
Erre pedig vélhetően kevés művész adná áldását, nem hogy még el is játssza annak főszerepét. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya üdítően önreflexív őrület, mely kiválóan ötvözi a jellem- és helyzetkomikumot, miközben méltó módon idézi meg az elmúlt évtizedek egyik legmeghatározóbb színészének pályafutását. Gondosan ügyelve arra, hogy végig tökéletes egyensúlyt tartson a hódolat és kritika mezsgyéi között.
A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya (The Unbearable Weight of Massive Talent), 2022. Rendezte: Tom Gormican. Írta: Tom Gormican, Kevin Etten. Szereplők: Nicolas Cage, Pedro Pascal, Tiffany Haddish, Sharon Horgan, Paco León, Neil Patrick Harris, Lily Mo Sheen, Alessandra Mastronardi, Jacob Scipio, Katrin Vankova. Forgalmazó: Freeman Film.
A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya a Magyar Filmadatbázison.
