Akinek a Hullamosó a kocsmája, rossz ember nem lehet! Mándy Iván tagadta, hogy halálfélelme lett volna. Azt híresztelte magáról, hogy életfélelme van. Azután a Darling presszó is előjött. S a kulcsfigura: presszós nő. S ott ül Kaló Flórián, Vidor Miklós, Rába György, Lator László és Domokos Mátyás.
Negyedik után kimarad a gimnáziumból, nincs érettségije. Szimpatikus ürge. Az apja ott hagyja őket, az anyjával él, átmeneti szállodákban. Ezért hiányzott az ő rokonszenves személyiségéből mindenfajta felfuvalkodás, lenézés.
Létszemlélete, világképe az volt, amit csinált.
Focimeccsre, kávéházakba és moziba járt. Élt. Hidegen hagyta a közvélemény. A pletykák. Bár munkaanyagként felhasználta a hülyeséget.
Azt mondják: Mándy Krúdy Gyula és Gelléri Andor Endre folytatója. Szerintem az említettek és Mándy: ég és föld. Akkor inkább Kosztolányi és Karinthy Frigyes. De inkább egyik sem és mind: mégis. Nagyon nehezen lehet körülírni. Valamelyest Ottlik utólag benne van viszont Mándyban. Meg Esterházy Péter eleganciája, intellektuális finomsága (és iróniája). Persze Darvasi László előképe mindenképp. Van benne Szvoren Edina is egy csipetnyi. Grecsó és Kiss Ottó meg tanultak tőle.
Mozdíthatatlan irodalmi bútor.
Ha bekukkantok naponként abba a különös illatú szobába, amit irodalomként definiál a szellemvilág, Ő a vitrines szekrény. Hozzá képest helyezkedik el a csillár, az asztal s a francia ágy. A falióra és a hegedűtok. A cserépkályha és a könyvespolc.
Első novelláját Schöpflin Aladár közölte a Tükörben. Majd első könyve 1943-ban jelent meg, a Csőszház, 1944-ben Az enyedi diák, 1948-ban A franciakulcs. Két fontos könyve, A huszonegyedik utca és a Vendégek a palackban, 1949-ben. Utána nagy csönd. Majd 1955-ben Egy festő ifjúsága című könyvével jelentkezik újra. A Fabulya feleségeivel aratta első átütő sikerét, amely 1959-ben, a Magvető Könyvkiadónál látott napvilágot.
Azt mondták róla, hogy elszakadt a realitástól és az abszurd-szürreális világok krónikása lett. Éppen, hogy nem.
Maga a valóság vált morbiddá és anomáliákkal telivé, így nem volt más választása, mint hogy hitelesen rögzítse, hogy mindenki megőrült. Ha még élne és lenne kedve dolgozni, bizonyára ezt tenné ma is.
„Néhány sor az ötvenes évekből. Jegyzetek. Addig soha nem jegyzeteltem le semmit. Maga a novella a jegyzet. Azok a kusza, vázlatos novellák. Vagy: ahogy egy kritikus írta: M. I. a regénye helyett a jegyzeteit küldte a nyomdába. De akkor már régen nem küldtem semmit sehova. Akkor, azokban az években, csak ez a notesz fogadta be írásaimat. Ha mégis le akartam kaparni valamit abból, amit láttam, hallottam, álmodtam. Egy arcot, egy mozdulatot, egy házfalat. Mindezt gyorsan, észveszejtő sebességgel. Hiszen talán ez az utolsó lehetőség.” (Szürke notesz)
Később sokan kérdezték tőle, hogy: Írtál-e az asztalfióknak az ötvenes években? Hol vannak a kéziratok?
– A szekrény tetején egy vulkánfíber bőröndben. – De húsz éven át soha nem mutatta meg senkinek, hogy mi van, egyáltalán: van-e valami ebben a legendás bőröndben.
1970-ben aztán kinyílt a bőrönd, s megjelentek az Előadók, társszerzők novellái. Ötvenes évekbeli hétköznapi sorsának, a „pálya szélére” szorított irodalmároknak a sivár életanyagából, a nyers matériát megnemesítve remekműveket formált. Domokos Mátyás jellemezte úgy, hogy a minimal art volt rá a legjellemzőbb. Kihagyott minden fölösleges részletet, leírást. De mégis, a legapróbb lényegi momentumokat is felfedezte.
Ugyanakkor úgy tömörített, hogy az a legszerteágazóbb ábrázolást is felülmúlta.
„A férfi a köpeny övét csavargatta. Egészen szorosra húzta, majd kioldotta. Egy hangra várt. Egy reccsenésre. A székeket nézte, ahogy kissé előredőlve ráhajolnak az asztalra. Lassan, szinte mozdulatlanul ráborulnak. Tudják, hát persze hogy tudják!” (A bútorok)
Lator László írta róla: „Kezdettől fogva benne volt Mándy Iván prózájában, hozzátartozik az írói világához a rosszmájúság. Az, hogy egy figurát meglát és karikatúrát rajzol róla. A Fabulya feleségei ennek iskolapéldája, mindnyájunknak ismerős élő figurák regénybeli változatai jönnek-mennek benne. Rögtön, ahogy kezdődik az a felejthetetlen jelenet, hogy altatót kér, mert fél, szorong a regénybeli Mándy, ha ugyan Mándy, de gondolom, hogy legalább valamelyest igen, és akkor Fabulya azt válaszolja, hogy nem adok, legyenek élményeid. A kajánsága! Nagyon szerette Kálnoky Lacit, Rába Gyurka a tanúja, hogy talán mindenkinél jobban szerette, mégis, emlékszem, nekem többször is elmondta: megírom Lacit, megírom egyszer Lacit – nem írta meg.”
Gyakran jelenik meg formateremtőként Mándynál az álom is (Egy ember álma, 1971; Álom a színházról, 1977). Az 1960-as években az író új tájékozódását jelezték a Vera-novellák, középpontjukban egy fiatal lánnyal, a beatnemzedék jellegzetes képviselőjével (Mi van Verával?, 1970). Ezeket is nagyon lehet szeretni.
„Az 1970-es évek végétől figyelme a tárgyak, a dolgok felé fordult.”; „A modern nagyvárosi ember szorongását, magányát színezte tarkára.” – írták róla a tankönyvek. Egyik se teljesen valós állítás, de mindegyikben van igaz elem. Depressziós hőseinek groteszk, mégis ádáz küzdelme a valósággal Mándyt írásra inspirálta.
A léten inneni morált tematizálta kevés mondattal, annál több erudícióval és distanciával. És humorral.
A Csutak és a szürke ló és a Régi idők focija a kedvencem. Ha épített volna be citátumokat Hegelnek A szellem fenomenológiájából meg Nietzsche A morál genealógiájából, nem lepődtem volna meg. Értett a transzcendencia világához, bár nem volt semmilyen szekta híve.
A mosoda például alapmű sok ínyencséget kedvelő irodalmárnál, nálam is. „A víz sértődötten visszahúzódott. Az üres medence magára maradt. Akkor jelentek meg a kis kádak. Majd végül maga a nagy kád. Itt áll, és várja a lepedőket. Kórházi betegek elsárgult lepedőit, ragacsos ragály-lepedőket, tífusz-lepedőket, rabok durva daróclepedőit, halottak halott-lepedőit.” Persze ettől beugrik Tandori Dezső több címe. Élj, de maradj halott! Miért élnél örökké? A meghívás fennáll. Mind olyan Mándytól ihletettnek tűnik.
TD nélkül nem lehet Mándyt jól érteni.
A villamos, a Tribünök árnyéka, a Strandok, uszodák mind-mind utolérhetetlen textusok. Emlékszem, tizenhét évesen olvastam Mándytól a strandok világáról, és kedvem támadt a debreceni strandra, akkor Nagyerdei Gyógyfürdő, kimenni. Ki is sétáltam a Kálvin tértől egész a bejáratig, mert csak a belépőjegyre volt elég pénzem, és szerencsém volt.
Egy barátom meghívott lángosra és csatos üveges, kátrányízű, sárga bambira. Rögtön elújságoltam neki, milyen jó író ez a Mándy!
A kis forma nagymestere, írta róla Margócsy István és ez a legtöbb, amit mondhatunk. Darvasi László jegyzi meg a minden korszakban újjászületni kész műfajról: „A lét kamaradarabja, a lélek logikázása, az emberi arc vízre varrása”. (A fecsegő potyautas, 46.)
A novella mint hangszer kapott egy új lelket Mándy keze alatt. Amitől másképp szól száz éve az Írás. A grammatológiai hegedű.
