A Debrecenben élő irodalmár és egyetemi oktató tanulmány-, esszé- és recenziógyűjteménye „angyalos” kiadványainak harmadik kötete, s így együtt, ha nem születik több, egy sokoldalúan gondolkodó tollforgató trilógiájaként kap helyet a magyar művelődés- és irodalomtörténetben. A Könyvek angyalai öt fejezetbe tagolt hetven dolgozata újra Vitéz ismert kutatási területeire kalauzol.
Szöveg és kép kapcsolatát oktatja is, a vizuális kultúrát megnyitóiban, írásaiban népszerűsíti.
S mivel költőként közel áll hozzá a haiku versforma, most annak reneszánszáról ugyancsak értekezik. A szerző pályája elején újságíróként dolgozott, s már akkor kialakult az érdeklődése több olyan jelentős magyar író munkássága iránt, akik szépíróként újságot is írtak, s ez a kétféle tevékenység esetükben kölcsönösen inspiratívnak bizonyult. A Protestáns hősök fejezetbe Vitéz tíz magyar írót válogatott, ezek az írások egy kivételével (Sütő András) a fenti címen jelentek meg először 2016-ban. A legtöbb írást a Könyvek között foglalja magába.
A harmincegy recenzió nagyrészt kortárs magyar írók műveit ismerteti, bírálja.
Ebben a részben tanulmány-, novellás-, interjú- és publicisztikai kötetekről, regényekről, kézikönyvekről, monográfiákról olvashatunk, mindig az egészre kiterjedően, mondhatni madártávlatból, a vizsgált mű esszenciájára koncentrálva. A több mint négyszáz oldalas munka Függelékkel zárul, itt Vitéz két kötetének bírálata olvasható, valamint egy vele készült interjú.
A trilógia tematikája kötetről kötetre bővült, búvópatakként bukkantak fel újabb témák.
Az Angyalkapuk és szövegjáratok 2014-ben, az Angyalok a labirintusban 2016 elején jelent meg, és most kézbe vehetjük a harmadik (befejező?) részt, a Könyvek angyalait. Mindhárom könyv borítóját a Debrecenben felnőtt Aknay János egy-egy angyalos festménye díszíti.
Az angyal az Isten és az emberek között közvetítő szellemi lény, láthatatlan, ám az istenség látható vagy hallható médiuma is.
Vitéz gyakran foglalkozik velük, különösen az annunciata képtípusával és a Szentendrén alkotó Aknay János életművének angyalvonulatával, ilyenkor a szakralitásra fókuszálás és a transzcendens érték keresése motiválja. Már az első fejezet első tanulmánya komoly mentális állóképességet igényel: Umberto Eco (1932–2016) kultikus regényét, A rózsa nevét alapos szemiotikai, nyelv- és irodalomelméleti elemzéssel világítja át, elsősorban a szavakkal elmesélt látvány (ekphraszisz) gazdagságát emelve ki.
Az ikonotextus mint alakzat gyakori vizsgálódási „tárgya” Vitéz Ferencnek.
A jelekben lappangó jelentések (Olvasni a világot), a látvány látomássá alakítása („Az írott kő néma beszéde”), a kódexek furcsa illusztrációi remek ürügyül szolgáltak a szerzeteseknek, hogy felfedjék „az ocsmány képek mögött lappangó titkokat” (19.). A főhős, Vilmos az igaz és valódi összefüggéséről mondja, „az igazság sosem az, ami épp annak látszik”, tehát „a világot szemiotikai problémaként lehet értelmezni” (20.) – állapítja meg Vitéz. A könyvtár/szellemi útvesztő pusztulása nem a megismerést, hanem a felismerést hivatott szolgálni – szögezi le a szerző –, mert a pusztulás látványa azt jelzi, hogy a régi tudás és az új nem lehet meg egymás nélkül, valamint csak az maradandó, ami látható is.
Vitéz egy másik olasz regényt, a posztmodern próza egyik remekét is nagyító alá helyezte. A szerző a nyitott mű kritériumait vizsgálja Italo Calvino (1923–1985) Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényén keresztül. Ez a kultikus mű az olvasásról szól, a befogadás és értelmezés önironikus vizsgálata. Vitéz, ha figyelmesen olvassuk, Calvino posztmodern metafikciójában jó idegenvezetőnek bizonyul. Fontos megállapítása: a regény nem kimondottan a nyitott mű problematikájának modellje, hanem a posztmodern másik vizsgálódására, az eredeti és a hamisítvány kérdésére fókuszál.
A haiku műfaja a reneszánszát éli.
A japán versforma 5-7-5 szótagos három sora látszólag alig igényel formai kötöttséget. Vitéz Ferenc Tizenhét szótag címen a versforma történetéről és népszerűségéről értekezik. Mesteri haikut írni ugyanolyan felkészültséget igényel, mint egy minőségi szonett. Az eredeti haiku nem szótagszámláló, hanem morákból áll, egy rövid szótag egy mora. Vitéz az ötsoros tankát és a hatsoros szedókát is megemlíti, majd a haiku hazai jelenléte kapcsán ismerteti a 2010-ben megjelent Ezer magyar haiku című kötetet. Sok szerzőtől idéz a versforma történetét illusztrálva. A haiku sajátosságairól is értekezik, többek közt arról, hogy igék helyett nominális szerkezetet használ. Takahama Kyoshi (1874–1959) szerint: „A haiku a főnevek költészete”. (E sorok írója megjegyzi, hogy az illékony haiku hangulatát a mai japán prózában is tetten érhetjük – gondoljunk csak a Nobel-díjas, Angliában élő Kazuo Ishiguro remekbe szabott regényére, A lebegő világ művészére, vagy Hiraide Takasi A macskavendég című kisregényére. Ezutóbbi metaforákban gazdag történet a japán lélek sajátos univerzumára és gondolkodásmódjára fókuszál. Egyébként a szerzőt a legjobb haikuírók közt tartják számon hazájában.)
A „koppenhágai Szókratészt” három írásban idézi Vitéz.
Az egyik Koncz Sándor (1913–1983) teológus, egyetemi tanár születésének századik évfordulójára született, aki Kierkegaard munkásságágának tudós szakértője volt, 1938-ban Kierkegaard és a világháború utáni teológia címen írt máig érvényes könyvet. Vitéz kitér a dán filozófus munkásságában szerepet játszó angyalokra, akik a hit genezisének szereplőivel együtt jelennek meg. Az angyalok kínálta „vertikális mozgás” egyébként az utókor jeles művészei számára bizonyult inspirálónak. Vitéz a filozófus születésének kétszázadik évfordulójára írt tanulmánya a gondolkodó három létstádiumában – esztétikai, etikai, vallási – igazítja el az olvasót.
A szorosan összefüggő fogalmakat átjárják Kierkegaard filozófiájának kulcsszavai is: a bűn, az én és a kétségbeesés.
A Szövegek és képek fejezet írásai az irodalom/írás és a vizualitás összefonódásának jegyében születtek. Több dolgozat foglalkozik a könyvjegyekkel, ami Vitéz egyik kedvenc területe. A kis- és alkalmi grafikák különböző fajtáiról, az Ex Libris tulajdonosjelölő státuszának ismérveiről (amelyek sokszor latin nyelvű kifejezések vagy jelmondatok is lehettek) olvashatunk az egyik tanulmányban. Ma már a nemes sokszorosító eljárásokat háttérbe szorította a számítógépes grafika, ami egyúttal demokratizálta a műfajt – világít rá a könyvjegy ma már egyszerűbb elkészítésére a szerző. Az intézményi könyvjegyekről és az intézményi kisgrafikai gyarapodásról szintén beszámol a tanulmány, s arra is kitér, hogy az egyházak, a Biblia, a szentek is gyakori témái a könyvjegyeknek. „A katolicizmus világával, tárgyi és személyi motívumkincsével gyakrabban találkozunk, mint protestáns jelképekkel.” (85.)
E fejezet több alanya kötődik Debrecenhez.
Így a cívisvárosban született Haranghy Jenő (1894–1951), Medgyessy Ferenc unokatestvére Ex Libriseiről is olvashatunk, amelyek zömmel 1924–1934 között készültek. Haranghy mintegy 200 könyvet illusztrált, és írt egy remek könyvet, A rajzolás iskoláját (1942), harminc évig tanított a Magyar Iparművészeti Iskolában, többek közt Reich Károly, Szántó Piroska és Amerigo Tot tanára volt. Ebben a fejezetben Gáborjáni Szabó Kálmán (1897–1955), a Debreceni Református Kollégium egykori tanárának fametszeteiről is értekezik a szerző, amelyek nagyvonalú, lényegre törő plaszticitással hatnak ránk. Józsa János (1936–2016) irodalmi illusztrációval sok sikert ért el. A legnagyobbat a Kurázsi mamáéval, amelyhez még Brecht özvegye is gratulált. A Lipcsében elért nemzetközi siker alig harminc évesen érte a grafikust. Vitéz Ferenc kismonográfiát is írt Józsa grafikáiról Az érzéki vonal (2008) címen. A Könyvek angyalaiban közölt írás ennek alapján készült.
A fejezet debreceni kapcsolatai Bényi Árpád (1931–2006) emlékezetével folytatódnak.
A vérbeli kolorista lendületesen felvitt foltokból építette fel képeit négy-öt tiszta színből és árnyalataiból. Élete végén a figurálisból az absztrakt felé haladt, csak töredékében érzékelhető művein a való világ, inkább a gesztusfestészettel mutatnak rokonságot művei. Az 56-os forradalom utáni megtorlás áldozata még sokáig érezte ennek hátrányait, ami egész életére rányomta a bélyegét. „Az átélt borzalom elmondhatatlan – ezért lett nonfiguratív” (108.) – világít rá Bényi felfogására a kötet szerzője. A főiskolai-egyetemi oktató, festő sok tanítványa lett hivatásos képzőművész. Rendkívül művelt ember volt, Vitéz idézi is szellemi elődeit, akikről Bényi szeretettel és tárgyilagosan ír az Ecset és stafeláj (1998) című remek könyvében: Giotto, Kondor Béla, Matisse, Topor András (akivel évekig szomszédok voltak a nagyerdei művésztelepen), Van Gogh, Uccello és mások munkásságán keresztül mutatta be a sík és tér között zajló lelkigyakorlatokat, amelyek a „formaértékek reinkarnációjához” vezetnek.
Az ember mindig vágyott magasabb szintű lényekre, hogy eligazítsák földi útján.
Ezt az Isten és az ember között közvetítő angyalokban találta meg. Isten követe és a művészet kapcsolata az ősi időkre vezethető vissza – angyalok, arkangyalok, szeráfok már a mítoszokban feltűnnek, a középkortól pedig a festészetben is láthatóvá válnak ezek a szellemi lények. Ebben a tanulmánygyűjteményben Aknay János munkásságáról az utóbbi időben megjelent jelentősebb írásokról emlékezik meg a debreceni egyetemi oktató.
Az egyik tanulmány tárgyát minden idők egyik legjelentősebb rajzművészének genezisértelmezései adják.
„Élete és munkássága a zseni keresztútja volt” – írta róla Juhász Ferenc. Úgy hívják, hogy Szalay Lajos (1909–1995), akiről még Picasso is nagy tisztelettel beszélt. A debreceni MODEM-ben két éve láthattunk a mester Biblia-illusztrációi közül mintegy hetven darabot, tusrajzot, akvarellt, vegyes technikájú lapot. Vitéz írása ezeknek a legfontosabbaknak ítélt műveknek a bemutatására törekszik a bibliai és művészi genezis párhuzamának érzékeltetésével, illetve angyalrajzai sajátosságainak körülírásával. Szalay nagyformátumú sorozata, a Genezis 124 lapja tulajdonképpen bibliatörténeti kompiláció, emberi drámákkal, amelynek darabjai csak a könyv szerkesztése közben kerültek egymás mellé. Eredetileg vannak köztük milliomosnak, gyógyszergyárnak, újságnak készült tusrajzok, illusztrációk Kodály Zoltán, Illyés Gyula műveihez, az 56-os eseményekhez. Az angyalok vizuális művészetben betöltött szerepéről, történetéről, a hozzájuk fűzhető elméletekről Vitéz gazdag leírást ad. A világot teológiai értekezésnek is felfogó Szalay ótestamentumi angyalairól megállapítja, hogy megnyújtott, enyhén torzított formáik csak fokozzák expresszivitásukat.
Olyanok, mint a balladák vagy tragédiák dalban elbeszélve.
Az Irodalom és újságírás fejezetében Vitéz Ferenc olyan jeles hazai szépírókat idéz meg, akik az újságírásban is maradandót alkottak. Kosztolányiról, a magyar nyelv elkötelezett művészéről, aki „parnasszista szépségimádóból moralista szépségvédő lett” (157.), valamint Ady és Krúdy debreceni kapcsolatairól, munkásságáról hiánypótló tanulmányokat közöl, Móra publicisztikájának pedig etikáját helyezi nagyító alá. Radnóti publicisztikájában kalauzol el az Egy humanista értékrend nyomában, míg Bródy Sándorról írt tanulmányában az újságíró-író a kettősség természetéről, az író bohém karakteréről, Bródy művészeti vonzalmáról, a Nyugathoz fűződő ellentmondásos viszonyáról, s végül a személyisége formálta újszerű stílusáról kapunk képet.
Most sem mondhatok mást, mint az Angyalok a labirintusban tanulmányairól, esszéiről: Vitéz Ferenc „trilógiájának” zárókötetén átrágni magunkat ugyancsak nehéz feladat: agytornát és utánaolvasást igényel.
Vitéz Ferenc: Könyvek angyalai, Néző●Pont, Debrecen, 2017.
A borítókép Aknay János Angyalai üdvözlet című festménye.
