A holdutazás messze a hódító- és alkotóvágytól fűtött emberiség legdiadalmasabb pillanata, olyan összteljesítmény, amely mögött eltörpül az űrverseny minden rövidlátó politikai motivációja. Damien Chazelle mégis emberi léptékkel láttatja az emberfelettit, és giccsmentesen, pátosz nélkül tesz személyessé egy sokak által értelmetlennek tartott vállalkozást.
Yuval Noah Harari (Sapiens) írja, hogy a Holdra szállás olyan fajszinten elért csúcs, amibe az első követ pattintó Neander-völgyitől kezdve minden egyes ember beletett valamit. Az első ember viszont megfordítja a dolgot, és zsinórmértéknek szó szerint egyetlen embert használva méri meg a mindenkiben mélyen megbújó általános késztetést az (ön)felfedezésre. Szemben a korai űrhajózást feldolgozó filmekkel, mint például az Az igazak, az Apollo-13 vagy az orosz Gagarin,
Chazelle-t nem az idealizált hőstettek, a rekordok és a filmszerűen kalandos utazások, hanem a fejlődéssel, előrelépéssel együtt járó nyomasztó felelősség érdekli.
Chazelle filmjei alapvetően a veszteség felől fogják meg a sikert. A Whiplash mester-tanítvány kettőse egymást fizikailag és mentálisan nem kímélve hajszolták a tökéletes előadást, míg a Kaliforniai álomban karrier és szerelem feszült egymásnak.
Legújabb műve amellett, hogy emléket állít az amerikai űrhajózás pionírjainak és annak a bizonyos kis lépésnek, Neil Armstrong magánéleti drámáját helyezi fókuszba.
Az asztronauta rákban elhunyt kislányát gyászolja, Ryan Gosling pedig megingathatatlan tartással hozza a szűkszavú, nehezen elérhető, érzelmileg kopár, mégis tiszteletre méltó fickót. Noha figuráján keresztül áttételesen rálátunk a civilizációt jellemző ambíciókra, mégsem válik üres modellé, hanem élő, lélegző karakter marad. Nem kis segítségére van ebben az Armstrong feleségét alakító Claire Foy, aki határozott, számonkérő nyíltságával és józanságával igyekszik földön tartani a férjét.
A remek színészvezetés és a film viszonylag lassú, de végig feszült tempója pedig elejét veszi annak a fajta szentimentalizmusnak és melodrámának, ami miatt a Csillagok között nem lett tökéletes instant klasszikus.
Az első ember anélkül néz mélyre, hogy abból filozofikusnak szánt fennkölt locsogás lenne.
Ebből is látszik, hogy Chazelle mennyire tudatos és magabiztos rendező, hiszen a Kaliforniai álom színes, élénk műfaji bravúrja után ezúttal pont a visszafogottság miatt működik a film.
Josh Singer forgatókönyve mellőz mindenféle heroikus pózolást, ehelyett központi figuráját ugyanolyannak ábrázolja, mint annak úti célját, a hétköznapiságában misztikus Hold egyszerre nyugalmat árasztó és sivár lankáit. Chazelle így égi kísérőnket mozdulatlan, halott kődarabból metaforává nemesíti, és túllép azon a triviális törekvésen, hogy pusztán technikatörténeti fénytörésben vagy társadalmi-politikai távlatokban éltesse az emberi kreativitást és akaraterőt, illetve az űrutazás emberre gyakorolt hatását. Megpendíti ugyan az események ezen tágabb kontextusát, de kérdésfeltevését illetően végig nagyon céltudatos marad.
Mekkora a trauma és a kudarc felhajtóereje, és pontosan mi munkál egyetlen emberben, aki a Holdra készül?
A fizikai felkészülés és a tesztrepülések jelenetei a magát rezzenéstelennek mutató Armstrong belső tipródásával íródnak egybe.
Chazelle gyönyörű magabiztossággal viszi vászonra a témát feszítő erős kontrasztokat.
A film vizuális koncepciója nagyon tudatosan használ alapvetően két teljesen eltérő formanyelvet. Egyrészt a direct cinema megoldásait idéző realista, dokumentarista fogalmazásmód révén a rendező megteremti az űrutazás fizikai illúzióját. 16 mm-re forgat, rengeteg szűkre vett, jobbára arcokra tapadó plánozást, kézi kamerát, valamint nézőponti beállítást használ, ez utóbbit főleg az űrkabinok klausztrofób belső tereiben.
Ezt a bezártságot, az apparátus általi korlátozottságot ellenpontozza az Univerzum végtelenje.
A rendezőből ekkor előbújik Kubrick és az avantgárd filmesekre jellemző vonzódás az absztrakt formák, színek és érzéki tünemények iránt. Még a film hangkulisszája is a kétfajta élmény közötti átcsapást tolja előtérbe. A zenészből lett rendező ezúttal a hatalmas, rozoga fémkasznik nyikorgó, pattogzó, ridegen kongó zajaiból komponál szimfóniát, amit a sztratoszférától eltávolodva klasszikus zene, illetve a vákuum megnyugtató némasága ellensúlyoz.
Elsőre meglepő, hogy a zenei témájú filmek után Chazelle épp ezt a sztorit rendezte meg, utólag viszont teljesen logikusnak hat.
Az a perspektivikus hozzáállás, ahogyan áldozatvállalásról, akaraterőről képes mesélni, tökéletesen passzol a Holdra szállás és az ember tartós űrbéli jelenlétének kérdéséhez. Cuarón Gravitációja vagy a Mentőexpedíció szintén az emberi találékonyságot és túlélési ösztönt ünnepelték, viszont a messzi ismeretlen ezekben a művekben kvázi ellenségként, leküzdendő akadályként jelent meg, emiatt ugyan realista, de földhöz ragadt következtetésre jutottak. Az első ember inspiráló megváltástörténete ezzel szemben pontosan látja, hogy maga az akadály leküzdése a lényeg, hogy azért kell odamenni, mert az nehéz. Mert ott van. És nem kell, hogy egy Holdra szállásnak vagy bármilyen felfedezésnek ennél nagyobb tétje legyen.
Az első ember (First Man), 2018. Rendezte: Damien Chazelle. Írta: Josh Singer. Szereplők: Ryan Gosling, Claire Foy, Jason Clarke, Kyle Chandler, Corey Stoll. Forgalmazó: UIP-Duna Film.
