Megalomán megismerés

Az Ulysses Szerb Antal szerint talán csak blöff volt, de ez a blöff végül is jól sült el. Ha jó pillanatban kerül a kánonba, Bartók Imre Jerikó épül című monumentális könyve is kultikus szöveg lehet, ennek hiányában azonban aligha lesz olyan elszánt olvasó – akár szakmabeli is –, aki az újdonság elmúltával is motiváltnak fogja magát érezni a retrospektív befogadásra.

Ami a jelent illeti, meg kell hagyni, Bartók Imre nem úgy építette fel az írói munkásságát, hogy hitelbe mindent megbocsássunk neki.

David Lynchnek is meg kellett érnie bizonyos kort, hogy az új Twin Peaksben már ne kelljen kompromisszumokat kötnie a nézhetőség nyárspolgári kritériumával. Bartók Imre pedig 1985-ben született. Mégsem okoz neki különösebb gondot, hogy egy jó nevű kiadónál megjelentesse minden szempontból szabálytalan, radikálisan szuverén prózáját, több mint hatszáz, sűrűn szedett oldalon.

Mégis milyen szerep jut ebben a történetben az olvasónak?

E sorok írója furcsállja egyébként, hogy Szerb Antal hirtelen milyen antiintellektuális – vagy legalábbis lusta – értelmezővé vált. De tény, hogy az olvasó, a kritikus gyarló állat, hamar elfárad. Szívemnek nagyon kedves A szöveg öröme című írásnak az a részlete, ahol Roland Barthes bevallja, hogy Proust olvasása közben az ő figyelme is lankad, és bizony vannak szakaszok, amelyek felett átsiklik. Proust szerencséjére azonban – folytatódik a gondolatmenet –, hogy az ember minden egyes újraolvasáskor más és más részleteket ugrik át, így aztán a sokadik olvasás után végre elmondhatja, hogy az egészet elolvasta. Bartók Imre új könyve hasonló mintázatot kíván a befogadás számára: az újabb és újabb olvasatok során mindig más és más szöveghelyek lesznek érdekesek. Azt nem tudom, hogy vannak-e Bartók Imrének olyan olvasói, akik hajlandóak lesznek tízévente újra elővenni a regényeit, de remélem, hogy igen. Az eddigi kritikák annyiban mindenesetre elijesztik a reménybeli olvasókat, hogy általában a szövegben lévő uralhatatlan entrópiára hívták fel a figyelmüket. Tény, hogy a könyv több szempontból is zavarba ejtő.

Szabálytalan, műfajtalan önéletírás, amely ráadásul többfajta szövegtípust is kever a regényen és a memoáron kívül.

Néha olyan egodokumentumokat szúr be, mint a levél vagy a napló, néha pedig művészetfilozófiai esszéket, könyvkritikákat és kiállításismertetőket is olvashatunk benne. Nem könnyíti meg a dolgunkat a linearitás felszámolása sem, a cselekményként értelmezhető referenciák keveredése a szabad asszociációira épülő gondolatmenetekkel. Az olvashatóság határán billeg az a tömény prózanyelv is, amely összetéveszthetetlen, óriási képi fantáziával jeleníti meg az elbeszélő elidegenedettségét.

A fenti bevezető dacára amellett szeretnék érvelni, hogy az olvasóval szemben tanúsított, látszólag kíméletlen bánásmód ellenére az olvasáshoz számos kapaszkodót kínál Bartók Imre regénye. Egyrészt a könyv lapjain kibontakozó családtörténetnek több nagyon is megragadható, lebilincselő epizódja van. Ilyen az egyik elvált szülő új családjával történő közös, félresikerült nyaralás, az elbeszélő öngyilkossági kísérletét követő pszichiátriai kezelés vagy a főszereplő öncélú könyvlopási kalandja Berlinben. Pihentetőleg hatnak a más említett dokumentumok is, vagyis a naplók, valamint az elbeszélőnek az édesanyjával váltott e-mailjei, levelei. Ezek a maguk módján szintén talányos szövegek, és az olvasó dolga őket kontextusba helyezni, mégis ezeknél a részeknél egyértelműen könnyebb kódra vált a könyv. A kötet végén még egy interjú is helyet kapott, amelyben a szerző a bizonyítványát magyarázza, az egész mégis úgy tud nagyon okos és informatív lenni, hogy az értelmezés terepén is marad éppen elég babér a befogadónak.

Súlyos és depresszív szöveg a Jerikó épül, a felületes benyomások ellenére azonban humora is van.

Kifejezetten szórakoztató az a rész, amelyben az elbeszélő – gimnazistaként – levelet ír a kémiatanárának, hogy ne kelljen a tárgyat tanulnia, és felnőttes tárgyilagossággal javasolja neki, hogy kölcsönösen tartsák be egymás személyiségének korlátait. Bár a szerző iróniáját több értelmező is kiemelte már, mégis érzek szándékot arra, hogy valamifajta vakbélgyulladás-komolyságú Nádas Pétert csináljanak belőle, fiatal kiadásban. Aki nem látja szövegeinek iróniáját, valószínűleg rossz iróniadefinícióval dolgozik: mindenáron a harsány komikumot keresi könyveiben, pedig az irónia a szöveg értelmezésében rejlő feszültség és eldönthetetlenség. Amikor nem tudjuk, hogy a szó szerinti olvasat az elsődleges, vagy annak az ellenkezője.

Bartók kíváncsi objektivitása, amellyel a jelenségek mélyére hatol, az ítélkezés felfüggesztésével sokszor meghökkenti olvasóját.

Ugyanis olyankor is értéksemleges marad, amikor még a nagy írót is megkísérti a moralizálás csábító lehetősége. Ilyenkor azonban mindig ott van az ironikus olvasat esélye is. Ezt a feloldhatatlan kettősséget lehet érezni a könyv számos, erős médiakritikai vonatkozással bíró szakaszát olvasva.

Néha nem is olyan rejtett Bartók iróniája.

Mintha először az ironikus olvasat ugrana be, de aztán el kell gondolkodnunk a szó szerinti, leíró értelemsík jelentésén is. Az elbeszélő apja például az ismeretterjesztő műsorok és a természetfilmek rabja, és a narrátor ezzel a függőséggel kapcsolatban meglehetősen duplafenekű megjegyzéseket tesz: „az elme legközelebbi rokona a televízió”; illetve: „Megnyugtató, hogy a kábeltársaságok értékrendjében ilyen előkelő helyet foglal el a tudás.” (277.). Az elme csapongó asszociációi révén tényleg hasonlít az ösztönösen működtetett távkapcsolóhoz, bár persze kérdés marad, hogy melyik idomult először a másikhoz. És ha már a tudás előállítását felsőbb hatalomra bízzuk, és vegetatív állapotunkban lemondunk az aktív és szabad vizsgálódásról, akkor mennyivel lesz rosszabb a helyzet attól, ha művelődésünkről az „állambácsi” helyett a tévé gondoskodik atyailag?

Bartók a hírhedt „állatos” trilógiához képest a kulturális referenciák adagolásában is konzervatívabbnak mutatkozik ezúttal.

Míg a kritika akkor meglehetősen tanácstalanul állt a sci-fi és cyberpunk zsánerek megidézésével szemben, ezúttal Bartók Imrében megkapja a tökéletes irodalmi ínyencet. A traumáktól terhelt családi légkör leírásához evidens párhuzamként kínálkozik számára Kafka (főleg a Levél Apámhoz című szövege), de a teoretikus Bartók számára különösen fontos Rilke és Celan is megjelenik a könyv lapjain, akárcsak a toronyszobában élő pszichotikus Hölderlin. (De ha már magaskultúra: dühítő, hogy a könyvben leírt francia nevekben és idézetekben több nyelvtani, egyeztetési hiba is van; a lányok számára árvaházat nyitó francia úrnő neve nem Madame de Maintenant, ahogy Bartók többször is írja, hanem Maintenon – bár szóviccként a kortársak is elsütötték ezt az elírást – maintenant = most –, mivel a hölgy XIV. Lajos szeretője, később titkos felesége volt, a pillanatot tehát tökéletesen uralta. De nem hinném, hogy a szerző erre gondolt. Figyeljük meg, hogy ez a slendriánság a magyar könyvkultúrában mindig a francia neveknél és idézeteknél fordul elő, mintha kultúránknak holmi mostohagyermeke lenne a francia hatás, mintha szerzők és szerkesztők számára megoldhatatlan feladat lenne a francia szavak betű szerinti átirata.)

Persze az említett óvatos elitizmus csupán látszat. Valójában Bartók Imre ott folytatja nagyon is tudatos programját, ahol abbahagyta.

Ha azonban figyelmesen olvassuk új regényét, akkor ezúttal több fogódzót találunk benne ahhoz, hogy megérthessük a kulturális hibridizálódás, a populáris- és az elitirodalom, a zsánerek, a médiumok és a regiszterek keveredésének tétjét. A memoár szövegébe épített könyvkritikák, kiállításismertetők – hogy a legjellemzőbb példákat említsem – nem csupán az életrajzi én szellemi eszmélkedésének állomásait jelenítik meg, hanem a könyv olvasásához is kulcsot adnak. Egy helyen szinte már didaktikusan. Arra a könyvkritikára gondolok, amelyben Michel Houellebecq A térkép és a táj című regényét ismerhetjük fel. Houellebecq könyve többek között a művészetben szóba jöhető médiumok sokféleségére, egyúttal a művészet, az irodalom lehetőségeinek kimerülésére reflektál. Főhőse művész, aki többek között lefényképezett térképekből, kiszuperált alaplapokról készített fotókból készíti el alkotásait, ugyanakkor megjelenik a könyv lapjain a kiégett író alakmása is. Erről a regényről írja Bartók a következőket: „Tehet-e úgy az irodalom, mintha minden a régiben maradt volna, megpróbálhat-e problémamentesen illeszkedni a régi kánonokhoz, vagy ma már szükségszerűen magának is azokon a regisztereken kell megszólalnia, amelyeket a nem irodalmi műfajok oly magabiztosan uralnak? A könyv többek között erre a kérdésre is választ kíván adni, és nem véletlen, hogy homogenizált terében, melynek kötőszövetét az emberi lét nyomorúsága alkotja, problémamentesen kerülnek egymás mellé a szociológiai lamentációk, a pornográf leírások, a különféle technikai zsargonok, az erőszak képei és a magaskultúrára vonatkozó ezernyi utalás.” (258.) Jogosan érezzük, hogy ezt Bartók írhatta volna saját magáról is.

A médiumokat történeti specifikumként jellemzi a könyv.

Olyan változásokat észlel a médiumhasználatban ez a szabálytalan memoár, amelyek éppen az elbeszélő gyermek- és kamaszkorában mentek végbe. Ezeknek a folyamatoknak a veszélyét nem hallgatja el. Ahogy a kötet végére helyezett interjúban is elmondja a szerző, a technikai, vizuális médiumok térnyerése a rendszerváltás utáni években fokozta az egyén elszigetelését fizikai környezetétől, ugyanakkor ingerek felfoghatatlan áradatát zúdította rá. A kilencvenes évek volt a betárcsázós internet hőskora, és még élt a VHS is, valamint ekkor lehetett először előfizetni kábelcsatornákra: a korhatáros „karikák” még nem léteztek, és mindez a magyar családokat védtelenül találta. Bartók azonban tárgyilagos leírásra törekszik.

Minden jel szerint őszintén, a kulturális antropológus kíváncsiságával érdeklődik a számítógépes, audiovizuális médiumok tudatformáló ereje iránt.

Sartre saját emlékiratában, A szavakban még a könyvek falásával illusztrálja ezt a hatást. Szerinte ugyanis az irodalom, az olvasás fiatalkori énjében egyfajta idealizmust alakított ki, mivel a nyelvi és fogalmi reprezentáció előnyt élvezett számára a világban való léttel szemben. Bartók Imre már a különböző vizuális médiumok által generált függőséget teszi meg a legfőbb ilyen tényezőnek. Ami a természetfilm az apa számára, az a számítógépes játék az elbeszélőnek: a lövöldözős (first-person shooterek) és a stratégiai játékok a megismerés, a felfedezés metaforáivá válnak a regény lapjain, hiszen a sötét terek felfedezése és fokozatos bevilágítása, amely az ilyen játékok menetének meghatározó sajátossága, a birtoklás, a teremtés és a pusztítás megalomán ösztöneit szolgálják ki.

És amikor a végigjátszott éjszakákról tudósít, Bartók a rá jellemző groteszk apokaliptikát is újra előveszi:

„Kiirtom az elfajzottak légióját, meglapulok, figyelem a neszezést, a hangorkánt, a lövéseket, a terület oszlopainak lassú transzfigurációját, követem az újratermelődő démonokat, a dagadt vörösvérsejteket, a kánikulát idéző tűzgömböket köpő zsákembereket, a délről útra kelő, esztelenül őrjöngő vadkanok inkvizícióját. Micsoda kegyeleti értéke van egy disznó, egy kecske levágásának […] Ezt nem lehet megunni, a vehemens öldöklésnek ezt a higiéniai ritmusát, mely a közhiedelemmel ellentétben se nem csökkenti, se nem fokozza az agressziót, inkább konzerválja, állandósítja valami katatón középértéken, egyúttal színt és kontúrt kölcsönöz neki.” (166.) Akár a számítógép, akár a fantázia ernyőjén jelennek meg ezek a fantáziaképek, azok a biopolitikai, az erőszak reprezentációjával kapcsolatos kérdések köszönnek vissza, amelyek Bartók olvasóinak már ismerősek lehetnek.

Maga az elbeszélő nem túl agresszív személyiség a szó fizikai értelmében – ugyan egy banális iskolai verekedésben kénytelen megvédeni magát –, a könyv egyik fontos szervezőmetaforája mégis a háború. Szun-ce és Clausewitz műveire hivatkozva az elbeszélő több ízben is a harc, a háború esztétikája alapján beszél a világról és a világ képi megjelenítéséről. Vissza-visszatérő gyermekkori emléke például az a francia rajzfilmsorozat, amely az emberi test működését a sejteknek a kórokozók ellen vívott háborújaként mutatja be (Egyszer volt… az élet).

Az igazi erőszakot, az igazi fájdalmat azonban a kíméletlen önanalízis okozza, amelybe az elbeszélő családi titkainak feltárása is beletartozik.

Nem a direkt önéletrajzi olvasatról, nem az őszinteségről van szó, noha minden bizonnyal nagy bátorság kellett ennek a könyvnek a megírásához. Nem az önéletrajzi hitelesség az érdekes, jóllehet a különféle dokumentumok és az interjú miatt nem nagyon tudunk eltekinteni annak lehetőségétől, hogy a biográfiai eseményeket a szabálytalan memoár egyes epizódjaival azonosítsuk. Inkább pszichésen rezonál az olvasóban mindaz, amit az elbeszélő saját emlékeiről és fantáziaképeiről elmond. Ahogy a könyv egyik hosszasan elemzett példázatában a meztelenül meglátott apát, a részeg Noét csak egyetlen fia meri meglesni és kigúnyolni, úgy Bartók elbeszélője is áthág egy tabut, hogy az olvasónak már ne kelljen. Talán ezért vezekel – legalább a szimbolikus rendben – egy másik tabu már-már parodisztikus tiszteletével: az absztrakt atyák, vagyis az istenek nevét csak betűkihagyással írja le. Talán azt akarja ezzel demonstrálni, hogy nincs értelme elfojtani azt, amit más úgyis oda tud képzelni.

Bartók Imre: Jerikó épül, Jelenkor, Budapest, 2018.