A tavalyi év több könyvmegjelenést hozott, mint 2020, két érdekes fejleménnyel együtt. Egyrészt a korábbi évekkel – vagy talán évtizedekkel – szemben a költészet felé billent a mérleg, és nem csak mennyiségre. Másrészt – legalábbis ahonnan én nézem az irodalmat, úgy látszik – tavaly inkább a fiatalabb korosztályokba tartozó szerzők jöttek ki figyelemre méltó kötetekkel.
Mindkét megállapítás valószínű oka – a járvány miatti jelentős, de transzparens módon nem igazán kommunikált piaci átrendeződések mellett – az irodalmi termelés természetes folyamatossága és a naptári év határai közti ellentét, valamint a szemhatár ebből is fakadó esetlegessége.
Az alábbi lista az én ízlésemet és olvasásmódomat tükrözi, ráadásul praktikus okokból le kellett mondanom több terület áttekintéséről is, ezért csak az első kiadású magyar nyelvű próza- és versesköteteket vettem figyelembe. Azt remélem, a könyvek együttese reprezentálhatja, hol tartott – szerintem – a magyar irodalom 2021-ben.
10. Tandori Dezső: Felplusztulás, leplusztulás. Előzetességek és utólagosságok (2018–2019) (Tiszatáj Alapítvány)
A kötet Tandori utolsó verseit és rajzait adja közre, amelyeket a halála előtt küldött el postán a könyvet összeállító Tóth Ákosnak. Tóth utószava pontosan tudósít az anyag megszületésének körülményeiről (kissé túl részletesen és hosszasan olyan dolgokról is, amelyek nem egy efféle utószóba valók, hanem inkább egy monográfia jegyzetei közé).
Ebben a könyvben is érvényesül a kései Tandori legjellemzőbb eljárása, amely a szavakat és az írásjeleket is atomjaira bontja, hogy értelmet keressen bennük. Ahogyan a költői beszéd az értelmetlenségben kutat jelentés után (elbizonytalanítva az értelem és az értelmetlenség adottnak vett határait), a szöveg éppúgy eljuthat gyermeteg szójátékokhoz, mint nagy ontológiai kérdésekre adható, aktuálisan megnyugtató válaszokhoz. A kis versek között pedig időről időre felfénylik egy-egy valódi nagy vers (az Elmúlt–Megvolt ciklus több darabja mellett kedvencem az A néma H is, amely szerint „A költő a túlnan mása, / A néma H megszólalása”). Az öniróniával szemlélt testi fájdalom, a betegség, mint a mindennapok annyi más történése is, ebben az örök optimista értelemkereső műveletben válik nagy költészetté („Az életem úgy van, hogy bele lehet pusztulni. A madárkákat leszámítva: miért kellett bármit tenni? De KOMOLYAN bármit.” [A mellékes hatásokkal]).
A versek mellett az egyik ciklusban portrérajzok szerepelnek, egy másikban pedig Tandori néhány Ottlik-tanulmánya.
De a versanyag sem egynemű: prózaversektől szabályosabb formájú szövegeken át a „slamp poetry” sajátos műfajáig terjed a sokféleségük skálája.
A záróvers utolsó sora, tehát az életmű záróköve egyetlen szó: a „stb.”, ez a Tandori minden művéből jól ismert, poétikai hülyéskedésre és filozófiai érdekeltségre egyaránt utaló rövidítés. De itt talán a leginkább azt mondja ez a három betű, hogy most fog elkezdődni az igazi Tandori-olvasás.
9. Kormányos Ákos: Töredezettségmentesítés (Fiatal Írók Szövetsége-Forum) és Vonnák Diána: Látlak (Jelenkor)
Két kötet, amelyekben, azt hiszem, nincs semmi közös. De tíz kötet fér a listára, ezért ők ketten egy helyen osztoznak.
Vonnák Diána novellái utaztatják az olvasót. Többnyire ismert európai tereinktől messze, idegen kultúrák színterein játszódnak. Témájukban is az idegenség köré szerveződnek: a kulturális különbségek, a nyelvi szakadékok, de olykor a legközelebbi hozzátartozók is az idegenség felzaklató tapasztalatában részesítenek. A kötet atmoszféráját a zavartság és a fulladás határozza meg. Az egyes szám első személyű elbeszélőt használó (de mindig más karakterrel narrált) novellák nyelve kimunkált, jó dramaturgiával épülnek fel. Egymás után olvasva azonban kissé kiszámíthatóvá válik a szövegek működése, emiatt kis dózisokban érdemes olvasni őket.
Egyébként is rendkívül koncentrált, sallangmentes, szoros figyelmet érdemlő prózákról van szó,
amelyek a legkevésbé sem foglalkoznak (vagy ügyesen tesznek úgy, mintha nem foglalkoznának) a kortárs irodalomban oly gyakori dolgokkal, a magyarországi közállapotokkal, társadalmi jelenségekkel, a fiatal felnőttek kilátástalanságával. A Látlak szövegvilágát ehelyett nyitott, világirodalmi tekintet jellemzi, ami az olvasmányélmény számára nem kuriózum, hanem poétikai erény.
Kormányos Ákos kötetének alcíme Verses vallomás. Érdekes kísérlet lenne – ha lehetne ilyet csinálni – e megjelölés és az életrajzi kontextus ismerete nélkül újraolvasni a könyvet. Azt hiszem, többféle értelmezés irányába nyitott, felszabadultabb szövegegyüttesnek látszana, de ismereteink birtokában köt az életrajzi olvasat. A mozgássérült (a korrektségnek a versek által kigúnyolt nyelvén: megváltozott munkaképességű) fiatal férfi mindennapjairól és élettörténete mérföldköveiről számol be a kötet. Nem csak a nehézségekről (hogy nincs rámpa az egyetemen, alkalmatlanok a kapaszkodók, felsebződik a lába stb.), tehát nem elsősorban az érzékenyítés a szövegek célja. Az alaphangoltság egyébként is derűs vagy rezignáltan cinikus (emiatt nyílna meg például sokkal erőteljesebben a korpusz az egzisztencialista filozófia és irodalom felé az iménti gondolatkísérletben). Az életeseményeket a költészeti útkeresés állomásai keretezik: a szövegek megszületése mintha valamiféle hiányt volna hivatott betölteni.
A versek közé más tipográfiával beékelt rövid sorokból pedig a kötet legszebb verse olvasható össze,
ha elvégezzük a címben jelölt töredezettségmentesítést (amelynek a nyomai, ha sikeres is a művelet, sosem tűnnek el).
8. Lukács Flóra: Egy sanghaji hotel teraszán (Fiatal Írók Szövetsége)
Kiforrott és egyéni poétikáról tanúskodik Lukács Flóra első verseskönyve. Sűrű szövésű verseiben hol összekapcsolódó, hol önálló utakra induló motívumok alkotnak állandó mozgásban lévő hálózatot (például az elektronikus zene, a kórház, a madár, a tenger és a hal képei, valamint az ázsiai kultúrák referenciái – kaotikusnak hathat a felsorolás, ám a versekben nagyon is izgalmas összefüggések jönnek létre köztük). E hálózat középpontjában a test, a testtel kapcsolatos problémák és reflexiók állnak, amelyeknek egzisztenciális, lélektani, nyelvfilozófiai, kultúrkritikai megközelítéseit a versek árnyalt módon viszik színre.
Lukács Flóra szövegei a legritkább esetben állítanak valami konkrétat, sokkal inkább kérdések feltevésére ösztönöznek,
elbizonytalanítanak, újraolvasásra késztetnek, hogy aztán még jobban elbizonytalanítsanak. Ennek megfelelően a szövegek atmoszféráját általában valami kínzó feszültség üli meg, dermesztő hidegség, amely a testek és lelkek átalakulását, megtöretését, olykor örömét kíséri. A versekben megszólaló hang nehezen köthető konkrét személyhez vagy tekintethez: több emberből összegyúrt, vagy szilánkjaira széttört identitás megszólalásaiként olvashatók. A szövegek önmagukban enigmatikusak, együtt olvasva őket viszont belső kapcsolataik miatt az a sajátos, figyelő tekintet mutatkozik meg bennük, amely a remekbe szabott sűrítésekkel és motívumhálózattal az Egy sanghaji hotel teraszán legnagyobb erénye, egyben az induló költői pálya nagy ígérete.
7. Szabó Marcell: A zseb vallási karaktere. Materialista vigasztalások (Szépmesterségek Alapítvány)
A kötet egyetlen hosszúvers (műfaji és szemléleti előképei az Átokföldje T. S. Eliottól, A ló meghal a madarak kirepülnek Kassáktól és Ezra Pound Cantói).
A címbe emelt „zseb” szó egy helyen fordul elő a könyvben, a „nyitva felejtett test” metaforájaként.
És a vers minden képe, minden mondata és sora kísérlet ennek a nyitva felejtett testnek a különböző aspektusokból történő megragadására. A nézőpont nem személyhez kötött, nem is emberközpontú. A megszólalásnak nincsenek idő- vagy térkoordinátái, nincs történelem és nincsenek személyiségek sem. Talán emberek sincsenek – csak egy nagy élet van, egy nagy organizmus, amely állandó mozgásban létezik (és éppannyira mechanikus, amennyire organikus). Ezt a mozgást kutatja a szöveg.
A vers íve az „anyag” keresésére irányuló, a legelső sorban kinyilvánított küldetéstől végül a szerzői név megtalálásához jut el
(ezzel is Kassák említett szövegére emlékeztet), ami azonban nem az identitás megtalálása, és semmi további műveletnek nem ad biztos talajt. A kezdet és a vég között a társadalmi ellenőrzés különféle formáiról (politikai uralmi formák, háborúk, kapitalizmus, higiénia stb.) értesülünk, de a szöveg mereven ellentart mindenfajta narratívaképződésnek: amint két egymást követő mondatból történet alakulhatna, a fegyelmezett szöveggépezet továbblendül, és valami egészen mással folytatja. Szabó Marcell könyvét a szöveg robbanásszerű nyelvi, képi ereje, intellektusa és anarchiája feltétlenül az év legkiemelkedőbb megjelenései közé emelte.
6. Bartók Imre: Lovak a folyóban (Jelenkor)
Az évente legalább egy könyvvel jelentkező szerző új kötete keserű párdarabja eddigi pályája főművének – az előző évtized egyik legfontosabb magyar prózájának –, a 2018-as Jerikó épül című regénynek: folytatása és fonákja, talán paródiája is.
A Jerikó épül kíméletlen és iszonyú sok irányú önanalízisét ironikus autofikciós írásmód váltja fel,
az eredmény pedig olvasmányosabb, a bevett kritikai kategóriákkal könnyebben megközelíthető regény – illetve talán fordítva, talán épp saját felismert olvasmányossága miatt ilyen keserű a hangvétele. A Lovak a folyóban író főhősének Jerikó című műve sikertelen marad, a regény pedig a szereplő visszhangtalanság miatti depresszióját és nevetségesen nyomorult életeseményeit viszi színre. Nagy ökonómiával megszerkesztett, sok helyen kimondottan humoros szöveg, ragyogó ötletekkel az urbanisztikai vízióktól a társasjáték-narratológián át a legkülönbözőbb műfaji hagyományok és klisék biztos kezű átvételéig.
A regény gondolati középpontja a Kulmhof nevű, a könyvön kívül (remélhetőleg) nem létező haláltábor-menedzsment társasjáték. A háború és a holokauszt emlékezete, a még mindig elodázott szembenézés és az elkerülhetetlen felejtés elleni harc nagyon érdekes mediális váltásokon keresztül jön felszínre Bartóknál, és visszamenőleg a regény egészét új fénytörésben mutatja (nem mellesleg ismét a Jerikó épülre utalva vissza). Egy másik szerkezeti középpont pedig egy játszótéri jelenet (nagyjából a regény felénél), ahol a narráció szinte észrevétlenül vált feltételes módba, majd a feltételest a kijelentővel keveri; attól a ponttól kezdve minden leírt dolog valóságstátusza megkérdőjeleződik, éppúgy, ahogy az elbeszélő mentális állapota és megbízhatósága is.
Bartók korábbi műveihez képest itt kevésbé radikális a nyelvi kifejezés, lazább a szerkesztés és nem annyira kegyetlen a kimondás szándéka. Fontos, nagy regény, még ha túl magas is a saját mérce.
5. Ferencz Mónika: Búvárkodás haladóknak (Scolar)
Tekintsünk el a borító nevetséges hibáitól, és olvassuk a verseskötetet, Ferencz Mónika második könyve ugyanis olyan friss, egyedi és izgalmas költői hangot mutat, amilyennel ritkán találkozunk manapság. A legjobb verseket éppúgy a játékos ötletek halálos komolyan vétele jellemzi, mint a kötetszerkezet egészét. Egy nemrégiben lefolyt kritikai vitára utalva azt is lehetne mondani, hogy Ferencz kötete úgy választ témájául fontos kurrens jelenségeket a világból (a feminizmus, illetve az ökológia tárgyában), hogy szövegei poétikailag is mernek kockázatot vállalni, váratlant húzni. Miközben a lényeg itt éppen az, hogy a versek esetében ez a kettő (az úgynevezett témák-ügyek és a poétika) szervesen összefügg.
Természetesen férnek meg egymás mellett ebben a szövegvilágban fogalmilag távolinak tetsző dolgok:
a (látszólag) vallomásos beszédmód, a nyelvi játékok és az ökológiai képek burjánzása, egy Tandori-utalás és az autotextuális hálózat, a „talált tárgy”-versek (mint a kötet egyik csúcspontja, a lényeges szavakat keresve) és a „kitalált talált tárgyak” (mint a képzeletbeli szavakról álmodik fiktív szótára, majd e fiktív szavak némelyikének felbukkanása más versekben) és így tovább. Nem beszélve mindezek politikai felhangjairól vagy kontextusairól, amelyek nem az önsajnálatra vagy a köldöknéző pesszimizmusra adnak alkalmat, hanem bátorságot és megfontolt erőt jeleznek. Nagyfokú formai tudatosság, a sokszínű költői eszköztár jó arányérzékű bemutatása és kiváló kötetszerkesztés jellemzik a Búvárkodást, amelyben bárkinek érdemes alámerülnie.
4. Lanczkor Gábor: Sarjerdő (Jelenkor)
A Sarjerdő verseinek temetői megfigyelések, sírkőfeliratok adják az apropóját. De a szerzőt a temetkezésben nem a rituálé érdekli, a pátosz is idegen tőle. A versbeli síremlékek helyszínei a Vas megyei Táplánszentkereszttől Budapesten, Szegeden, Szabadkán és Nagyváradon át Delhiig vezetnek egyfajta ellenbédekkerként, amelyben a holtakra való emlékezés helyi sajátosságai, szokásai a legkevésbé sem szerepelnek. Hiába találkozunk különböző vallások különböző temetőivel (templomi falisíroktól a rabtemetőig), sőt monumentumként fellépő egyéb tárgyakkal is, valamit sírkőként maguk alá záró házakkal, álmokkal, a prózaversek emberképe jóval univerzálisabb annál, hogy a holtak tiszteletének megjelenési formáit kutassa.
A halál a Sarjerdőben (a legtöbb esetben) nem tragikus minőséget vonz, hanem az elkerülhetetlen béke helyeként jelenik meg.
A történelem sem érdekli Lanczkort: „Nem hiszek a művem jelen idejű érvényében, és nem eszményem a rom” (Kőmíves Kelemenné). (Az viszont érdekli, hogy ki alkotta meg a magyar „történelem” szót.)
A sírhantok alatt rokonok és ismeretlenek, gyilkosok és áldozatok, szerzetesek, magyar költők (Csokonaitól Téreyig) és még sokan mások nyugszanak. Róluk is beszél a versekben megszólaló kontemplatív kószáló, de saját magáról és családjáról, a tájról és a növényekről is. A versciklus gondolati magját képező buddhista filozófia értelmében ezek mind egy nagy, örök körforgásban létező élet részei.
„Fontos, hogy legyen határozott, pontos földrajzi helye az emlékezésnek. Nem fontos.” – olvashatjuk A magyar függetlenségi harcz után… című versben ezt a csak látszólagos önellentmondást. Fontos, mert akkor van emlékezés, ha van emlékhely. És nem fontos, mert az emlékhely nem magától létezik, megteremthető, elpusztítható, sőt áthelyezhető, virtualizálható. Valójában az sem ellentmondás, amikor a kötet egy híd képével ábrázolja, ahogy egy folyó a másikba belefut. Hiszen ha a két folyó torkolati találkozása híd, ez a híd semmit sem köt össze. Ez a zavarbaejtő metafora élet és halál különbségét segít megérteni: közéjük sem verhető híd, mert szakadék sincs közöttük. Egymásba érnek, mint a Tiszába a Maros Szegednél.
3. Hegedüs Vera: Ostoba (Szépmesterségek Alapítvány)
A fiatal szerző első kötete kiválóan megírt regény, amely eleinte utópiaként, a történet előrehaladtával aztán inkább elmosódott körvonalú történelmi regényként olvastatja magát. A személynevek, idő- és térkoordináták nélkül megírt szöveg (amelynek cselekménye az „19xx-as években” játszódik) egy fiatal nő élettörténetét mutatja be, akit a változó politikai viszonyrendszerek különféle – háborús és békeidőben egyaránt kiszámíthatóan szörnyűséges és kínzó – pokoli helyzetekbe kényszerítenek. Az elbeszélő írástudatlan,
szövege tehát nem naplót vagy más írott műfajt idéz, hanem a sokszorosan megtört, traumatizált tudat belső, érzelmi reflexióit.
Az olvasás ritmusát előre- és hátrautalások adják, ám nemcsak egyes események idéződnek fel a linearitáshoz képest előbb vagy később, hanem bizonyos motívumok, érzetek, benyomások is. A helyszínek, személyek nem azonosíthatók, nem valamelyik konkrét háborúról és annak következményeiről van szó, hanem a minden háborúban és politikai konfliktusban, forradalomban és átmenetben rejlő zsigeri erőszakról. A könyv sokszor prózába tördelt verses regénynek hat, nem zsánerszerű, hanem nagyon is eredeti, hátborzongató epikának, nyelvének költőisége és eszközei pedig jól aránylanak a feszes, narratív eljárásait szigorúan érvényesítő prózapoétikájához. (Egyetlen zavaró és funkciótlan jellemzője a mondatok kis kezdőbetűje.)
Az Ostoba hangulatában gyakran A szolgálólány meséjét és az újabb magyar történelmi regények legjobbjait (Tompa Andrea vagy Zoltán Gábor műveit) idézi, de sok szempontból meg is haladja ezeket, amennyiben a történelmi helyzetek külső körülményei helyett kizárólag narrátorának örökké az őrület határán táncoló pszichéjét ábrázolja. Érzelmileg megterhelő, de az íráskészség biztonsága és a jó szövegökonómia miatt üdítően élvezetes olvasmány. A tavalyi év legígéretesebb prózaírói pályakezdése.
2. Székely Szabolcs: A beszélgetés története (Magvető)
„Alanyi költők, akik házasságban éltek, / és nem a válást tervezitek éppen – miért írtok / bármi másról, mint a házasságotokról?” Így kezdődik a tizenhat év után újra verseskötettel jelentkező Székely Szabolcs könyvének 43. verse. A verseskötet egésze valójában ennek a viccnek ható kérdésnek a komolyra fordítása. A dolog azonban komplexebb, mint elsőre látszik. Egyrészt a hitvesi költészet műfajának újraértése itt rendkívüli szövegtudatossággal és gondolati tágassággal társul.
A férj- és apaszerep (és egyáltalán: az ifjúkorból a középkorba lépés) itt a legkevésbé sem problémamentes, konstans adottság,
hanem mélyen átélt tapasztalatok és érzések folyamatos megélése. A versek tematikai középpontjában a beszélő személyes dilemmái, helykeresése, a házastársi veszekedések, a gyereknevelés ügyei, az érzelmi tudatosság keresése áll. De mindez jóval túlmutat a szerelmi, párkapcsolati vagy hitvesi költészet ismert formuláin (ráadásul e témák folyamatos filozófiai, mitológiai, irodalmi, bibliai kontextualizálás tárgyát is képezik, ami a versek értelmezhetőségével kapcsolatban is újabb irányokat nyit meg). Másrészt a magyar költészeti hagyomány érdekes átsajátítását is láthatjuk Székely kötetében. Van, hogy csak egy szó utal egy régi költőre vagy műre (például a „bólingat” Arany Családi körére), van, akinek felidézi az alakját (mint József Attiláét), de leginkább a versek formakezelésében nyilvánul meg ez a dicséretes poétikai tudatosság és szigorúság.
A kötetet záró két hosszabb verset kivéve mindegyik szöveg szonett
(címükben egytől ötvennégyig sorszámozva), ám igen változatos formákban megírt darabokról van szó: rímes és rímtelen, egybefüggő és strófákra bontott (van szokatlanul egyéni felosztású, 3/3/4/4 soros versszakokból álló is), egy vagy két körmondatból, vagy sok rövid mondatból építkező vers és így tovább. Az elvileg tehát azonos formájú művek sorozata emiatt soha nem válik monotonná.
Székely Szabolcs nemcsak generációjának, de a mai magyar költészetnek is az egyik legnagyobb technikai tudású szerzője. Olyan, aki szeretne és tud is mondani valamit, szövegeiben megvan az ehhez kellő bátorság és mértéktartás. A beszélgetés története revelatív olvasmány, 2021 nagy visszatérése és talán az egyik legkiemelkedőbb verseskötete.
1. Szvoren Edina: Mondatok a csodálkozásról (Magvető)
Amikor négy elsőrangú és ünnepelt kötet során kidolgozott novellaformája kifulladni látszott, a kritika közhelyes regényelvárásának fityiszt mutatva Szvoren Edina az ellenkező irányba, a kisformák felé indult el. A remekbe szabott, rövid címadó novella után a kötet gerincét adó ciklus, Az Ohrwurm-jegyzetek ugyanis huszonkilenc három-négyoldalas novellát tartalmaz, amelyek az egyébként is sűrű szvoreni szövegszervezés már ismert eljárásait a további sűrítés felé mozdítják. Az eredmény gyakran a komikum (Szvoren szerintem még sosem volt ilyen vicces), máskor az abszolút abszurd, megint máskor a szerzőre jellemző fullasztó, minden intimitástól mentes, kísértetiesen rideg világa kap új színeket.
Az Ohrwurmok (az alkalmi műfajnév fülbemászó, a fejből kiverhetetlen dallamot jelent) egy kezdő motívum vagy téma különböző variációinak sorából állnak össze, esetenként a nyitóötletet váratlan irányokba eljuttatva futják be groteszk pályájukat.
Ezt a hatást erősítik a nagy mennyiségben adagolt különös szavak, furcsa nevek és a sok egyéni szóalkotás is.
(Számos poétikai poénnal is találkozhatunk: a Mindenből kettő van című novella például kétszer szerepel, igaz, egy apró, de jelentős szövegmódosítással.) A Hét novella című egység, amely a Szvoren korábbi köteteire jellemző terjedelmű és hangulatú elbeszéléseket tartalmaz, az Ohrwurmok után inkább látszik helykitöltésnek, mint a bátor poétikai kísérletezéssel szerzett eredmények bemutatásának. Ezt leszámítva, a címadó szöveget és az Orhwurmokat magukban tekintve, a Mondatok a csodálkozásról a kortárs magyar novellisztika leginvenciózusabb életművének fontos állomása, egyben 2021 legjobb novelláskötete.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.