A magyar rajzfilmgyártás az európai élvonalba tartozik. Rófusz Ferenc A légy című rövidfilmje 1981-ben Oscar-díjat nyert, a Macskafogó sem csak itthon alkotott maradandót, és elég arra gondolni, hogy több generáció gyerekkorának volt szerves része a Vuk, a Frakk, a macskák réme vagy a Mézga család.
Az iparág azonban az elmúlt évtizedben nem tudott hagyományaihoz hű színvonalon teljesíteni. Mostanáig.
A Budapesten élő szlovén rendező, Milorad Krstić nyíltan nemzetközi forgalomba is szánt Ruben Brandt, a gyűjtő című animációs filmje ugyanis jó eséllyel instant kultstátuszba kerül majd.
Mimi, a műkincsrabló felkeresi a rémálmoktól gyötört Ruben Brandt „művészlélek-búvárt”, mert kleptomániája miatt képtelen végezni a munkáját. A szakember birtokán találkozik egy csendben maradni nem tudó biztonsági őrrel, egy kétdimenzós besurranó tolvajjal, illetve az aláírását minden tette után maga mögött hagyó hekkerrel, akikkel közösen segíteni próbálnak a pszichiáternek leküzdeni rendszeres lidércnyomásait, hogyan máshogy, mint A-kategóriás festmények elrablásával?
A film egyedi stílusával, groteszk szereplőivel és álomszerű hangulatával már az első másodpercben beszippantja a közönséget, és a végig gyors tempójának köszönhetően 94 percig el sem engedi. Az eleinte már-már félelmetesnek tűnő figurák abszurditásán az első tizenöt perc után a néző meg sem lepődik, csak várja, hogy újabb és újabb szereplők kerüljenek a vászonra, hiszen már az egyedi külső jegyeik is sokat mondanak róluk. Az egyébként festő Kristic elmondása szerint egyik fő célja az volt, hogy filmje szép legyen, jó legyen ránézni. Ez tökéletesen sikerült neki.
Minden egyes képkocka gyönyörűen megrajzolt és kidolgozott, a rajzok stílusa semelyik filmhez nem hasonlítható, valóságos látványorgia.
Az ember legszívesebben minden jelenetet megörökítene, hogy beállíthassa háttérképnek vagy feltegye a falára, mint egy festményt.
Az egyedi rajzstílusnak hála minden karakter különleges, így a csak egy pár mondatra feltűnő bemondó is emlékezetes szereplővé válik. Van olyan, akinek három szeme, van, akinek két nyakkendője, másnak két arca és három melle van. Ezek a tulajdonságok nem öncélúak, hanem a karakterek fontos vonásaira hívják fel a figyelmet (egy énekesnőnek például a torka groteszk, a hírolvasónak pedig a szája különleges). De nem csak a rajzok szépsége teremti meg a tökéletes atmoszférát.
Cári Tibor zenéje tökéletes összhangban van az egyébként igen mozgalmas képi világgal.
A szinkronszínészek (akiknek többsége egyébként az angol verzióban is közreműködik) tökéletesen adják át a szereplők személyiségét, ami egyébként a rajzolt furcsaságaikon, groteszk adottságaikon keresztül is átjön.
A film gyakorlatilag a tudatalattinkkal foglalkozik, hiszen két fő témája a művészet és az álmok.
Krstić ehhez igazította a történetmesélés módját is. A szereplők sokszor kerülnek hirtelen, magyarázat nélkül egyik helyről a másikra, ahogy az egy álomban is lenni szokott általában, akárcsak az, hogy többször nem tudjuk, amit látunk, az álom-e vagy valóság, csak a felébredés előtt nem sokkal jövünk rá, hogy ami történik, nem valós. Így van ez a filmben is. Brandt rémálmai teljesen szokványosan kezdődnek, és sokáig nem is tudjuk meg, hogy amit bennük látunk, az a valóság vagy csak álom.
A Ruben Brandt, a gyűjtő posztmodern mű.
A film a kulcsszerepet játszó festményeket, dalokat és filmjeleneteket zseniálisan értelmezi újra a saját stílusában és helyezi bele a cselekményébe, legyen akár szó egy Botticelli-festményről, egy Britney Spears-számról vagy egy Tarantino-utalásról. Az ilyesmikre egyébként nagyon érdemes figyelni, mert olykor-olykor egészen el vannak rejtve, és olyan sok van belőlük, hogy második megnézésre bizonyosan jóval többet vesz majd észre az ember (érdemes megvárni a stáblistát, ugyanis a film, mint egy dolgozat végén a referenciákat, az összes utalást listázza). De nem kell félni a film finomkodásától és művészi utalásaitól, mert akkor is tökéletesen lehet érteni, ha valaki éppenséggel nem ismeri a filmes utalásokat vagy éppen Andy Warhol 2 Elvis című festményét, ugyanis a noir- és akciófilm elemek és a komplex álomfejtéssel foglalkozó téma magában is megállja a helyét.
A film 12-es karikával fut, ami a bizarr karakterek miatt érthető. Ruben rémálmai igen félelmetesre sikerültek, ahogy a téma és komplexitás is igényli az egyébként akár eggyel magasabb korhatár-besorolást is. A Ruben Brandt, a gyűjtő újabb ékes példája az elmúlt években szárnyaló magyar filmgyártásnak.
Egyedi stílusa és festői szépsége jó eséllyel külföldön is nagy sikert fog aratni.
A film rendkívül szórakoztató, megállás nélkül pörög, a lendülete ugyan egy picit elfogy az utolsó harmadára, ám egy minden addiginál intenzívebb fináléval kompenzál. A rajzfilm a felhasznált művek feldolgozásából és átformálásából saját identitást kovácsolt magának, így egy szinte tökéletes posztmodern mű született, egy óda a művészethez.
Ruben Brandt, a gyűjtő, 2018. Írta, tervezte és rendezte: Milorad Krstić. Hangok: Hámori Gabriella, Kamarás Iván, Makranczi Zalán. Zeneszerző: Cári Tibor. Forgalmazza: Mozinet.
