Ambiciózus film Az Úr hangja. Stanisław Lem esszészerű, történet- és cselekménymentes, de körömrágóan izgalmas tudományelméleti és létértelmező kérdésekkel aládúcolt regényét hígítja fel egy családi melodrámában. Pálfi György nagyon bölcsen nem a szó szoros értelmében adaptálja Lem könyvét, sokkal inkább újraolvassa, továbbgondolja, néhol pedig eltéríti a lengyel író értekezését.
Pálfi, a hajdani Simó-osztály és úgy egyáltalán a 2000 utáni magyar film egyik arcpirítóan tehetséges zsenije, számtalan jól detektálható stílusjegye ellenére nem rendezett két egyforma filmet. Minden megmozdulásakor a kísérletezés, a formatudatosság, a filmi kifejezésmódok és kódrendszerek variálhatósága, illetve a médium határainak kipuhatolózása áll a középpontban. Ezt a dekonstruktív öntörvényűséget azonban mindig ellensúlyozta a hagyományos műfajok, elbeszélések és toposzok iránti őszinte rajongás. Dialógusok nélkül elmesélt krimi, testnedvekkel festett groteszk család- és nemzetportré, posztmodern montázsfilm a szerelemről, valamint hétemeletes metaforába zárt szorongáshistória teszi ki az életmű nagyját.
Egyszóval Pálfinál nem azt kell figyelni, hogy épp miről beszél, hanem azt, hogy milyen nyelvi struktúrában teszi mindezt.
És azt, ennek következtében hogyan jön létre a románc, a bűn vagy a magyar történelem mint absztrakt jelentés. A mcLuhani alapvetésnél maradva a médium (reprezentáció) maga lesz az üzenet.
Épp ezért fájó, hogy Az Úr hangja Pálfi legkevésbé filozofikus és átgondolt műve. Meglepő, hogy egy olyan alapanyagot, ami az idegen civilizációk közti (biológiailag és ideológiailag is terhelt) kommunikáció csődjéről és általában a nyelvi jelek dekódolhatóságának, valamint fogalmi sémáink korlátainak problémájáról szól, az örök újító Pálfi az apa-fiú dinamika köré épített és a keresés motívumára leegyszerűsített családregényként fordított le.
Zsánerek közt csapongó, szabálytalan és nehezen megfejthető film Az Úr hangja.
Az életművön belül (talán a Final Cut kivételével) mégis ez hajlik el leginkább a közönségfilmek irányába.
A központi melodráma Pálfi korábbi témáiból ágazik le. A valakihez tartozás görcsös akarása, a leszármazás és a világban (szó szerint a testünkkel) elfoglalt helyünk bizonytalansága már a Taxidermia három torz nemzedékét is meghatározta. A Taxidermia figurái sem voltak a legmélyebb szintekig kidolgozva, de ők annyira bizarr attribútumokkal bíró jelenségek, hogy erre nem is volt szükség. A más-más stílusban felrajzolt történelmi elfajzás íve tematikailag nagyon konzekvens maradt, az anyag és forma, felszín és belsőségek, genotípus-fenotípus kettősét vizsgálta.
Az Úr hangjában ugyanez a családi szál viszont nem működik, mivel Pálfi nem karakterekben, hanem monomániákban, rögeszmékben gondolkodik.
Az apját kereső Péter (Polgár Csaba) nyomozása érzelmileg teljesen érdektelen, mivel semmit nem tudunk meg a motivációiról, arról, hogy ki ő és honnan jött, ténylegesen mit vár az apjával való találkozástól. Az apa esetében világos, hogy a földönkívüli jelzést vizsgáló kutatócsoport tagjaként részt vett egy titkos kormányprogramban, de hogy valójában milyen ember, arra nem kapunk választ. Az eklektikus szerkesztés, a fragmentumokból összeálló nagyobb kép mindig kisujjból ment Pálfinak, most viszont a különböző műfajok, hangnemek és formanyelvek meglehetősen rossz ritmusú váltakozása erős disszonanciában fut ki.
Mintha három különböző filmet néznénk.
A családi nyomozás esetleges izgalmát Pálfi folyton archív felvételekkel, híradó- valamint dokumentumfilm-betétekkel vizezi fel, amelyek közé szimbolikusnak szánt, de a narratívához szervetlenül kapcsolódó sci-fi jelenetek vernek éket. Az Úr hangja súlypont nélküli cselekményvezetése emiatt széttartóbb, mint a Szabadesés összecsapottságában is világos koncepcióra felfűzött szkeccsei.
A film helyenként visszhangozza azokat a konfliktusokat, amelyek Lem eredetijében is kikezdték a jó és tiszta tudomány eszményképét. A kutatás során balul sikerült kísérletek és halálos áldozatok kapcsán Az Úr hangja Péter apján keresztül felveti a tudomány tökéletlen emberi alkalmazásából fakadó egyéni felelősséget, hogy aztán az egészet a szőnyeg alá söpörje.
A hidegháborús paranoiában fogant regény a földönkívüli kapcsolatfelvétel allegóriáját használja az atomháború szélén álló, más-más léptékű civilizációk szociáldarwinista kritikájához. A film vak marad ezzel az olvasattal szemben, bár világos, hogy Pálfit az egymást elemésztő fajok ciklikus problémája már a Hukkle óta foglalkoztatja.
A film leginkább a medializáció fókuszba állításával ragadja meg a Lem által vázolt kommunikációs problémákat.
A cselekmény nagy részében Péter állandóan telefonál, e-mailt ír, skype-ol, fotókat és videókat készít. A YouTube-ot és a Discovery-n futó infotainment műsorokat idéző inzertek analóg fényképekkel, régi újságokkal kerülnek kontrasztba. A különböző apparátusok, kommunikációs felületek és rögzítő eszközök folyamatosan újrakeretezik a képet, kihatnak a film diegetikus világára. Például amikor Péter az utcán szembetalálkozik az apjával, az arcát ugyanúgy kivágva látjuk, mint a megsárgult családi fotókon. A médiumok transzparenciája, a valósághoz, illetve apánk kilétéhez való közvetlen hozzáférésünk megszűnik. Pálfi ezzel a Lem által felvetett elméleti problémát ülteti át a jelenkor kihívásaira, például az egyre inkább terjedő fake news oldalakra és összeesküvés-elméletekre.
Péter apakeresése így nem más, mint az arra tett kísérlet, hogy a körülöttünk folyamatosan fogható információs zajban értelmet találjunk.
Ezt leszámítva a film nehezen megfogható szimbólumokba rejti saját állításait. Ilyen a gyermekeit felfaló Szaturnusz jelenete, amivel nem is az értelmezhetőség a legnagyobb probléma, hanem az, hogy olyan kulturális referenciák felé nyitja ki feleslegesen az elbeszélést, amelyek semmivel sem járulnak hozzá a koherens képhez.
Ahelyett, hogy ezzel a megoldással a forgatókönyv összerántaná a narratívát, a végeredmény terjengős és semmitmondó lesz.
A valóban kreatív vizuális fogalmazásmód így sokkal inkább tűnik öncélúnak. Persze Pálfi tartalmi értelemben sohasem volt igazán mély vagy személyes, még akkor sem, amikor irritálóan közelről nézte az embereket (Nem vagyok a barátod). Ezt nem hibaként értem, hiszen munkái nagyon meggyőzően és lényeglátóan, viszont tágabb, általánosabb nézőpontból fogalmaztak. Szemmel láthatóan Az Úr hangja is törekszik egy átfogó perspektívát alkotni.
A film keretes befejezésében felbukkanó földönkívüli szignál révén Pálfi megmutatja az egyedibe, a mikrokozmoszba kódolt teljességet.
Ahogy Lem is rámutat, az információ és annak hordozója közti viszony nem tisztán megfogható. Az élet (példájában egy petesejt) egyszerre egy dolog és a dolognak a leírása. Ironikus, hogy Lem filozófiáját Pálfi nem Az Úr hangjában, hanem a Hukkléban ragadta meg leginkább. Ami a regényben a Csillaglevél, vagyis az élet, a teremtődés kódja, az a Hukkléban a természet hangjaiból összeálló, artikulált nyelv.
Nem egyszerű film Az Úr hangja, mivel csak nyomokban tükrözi a forrásmű szellemiségét és nagyon dolgozni kell érte, hogy megtaláljuk.
Mondanám, hogy a kész mű önjogán is megáll, de a fésületlen stilisztikai- és tónusváltások miatt sokkal jobban működik részeiben, mint egészében.
Pálfi egyébként megunhatatlan formalizmusa ezúttal túlságosan ráült a történetre, és hiába próbálta felfejteni, továbbírni Lem regényét, abban – mint a Csillaglevélben – már minden benne volt.
Az Úr hangja (2018). Rendezte: Pálfi György. Írta: Pálfi György, Ruttkay Zsófia, Nagy V. Gergő. Szereplők: Polgár Csaba, Kiss Diána Magdolna, Fekete Ádám, Eric Peterson, Kate Vernon. Forgalmazó: Vertigo Média Kft.
