November utolsó szerdáján mutatták be Debrecenben a 2018-as Ünnepi Könyvhétre megjelent Média- és kultúratudomány – Kézikönyv című nagyszabású, több mint négy éven át készült kötetet. A magyar nyelvű kultúratudományos diskurzus hiánypótló munkája vélhetően elsősorban az egyetemi oktatásban fog helyet kapni, de a kapcsolódó tudományágak gyakorló kutatói is hasznát vehetik a kézikönyvnek.
A Komparatisztikai Műhely keretében tartott bemutatón a kötet szerkesztői közül Molnár Gábor Tamás és Kulcsár-Szabó Ernő nem tudott jelen lenni, de Kricsfalusi Beatrix és Tamás Ábel igen, őket kérdezte Oláh Szabolcs, a Debreceni Egyetem Kommunikáció- és Médiatudomány Tanszék vezetője, egyben a könyv egyik szerzője. Mielőtt azonban elindult volna a beszélgetés, Tamás Ábel tartott egy rövid prezentációt a kézikönyv elkészítésének okairól és legfontosabb tematikai, strukturális elveiről.
A kötet a budapesti központú Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport projektje, mely bő két évtizede az irodalom- és a kultúratudomány metszéspontjait keresi.
A maga által megfogalmazott kérdésre, hogy miért is volt szükség erre a kézikönyvre, a válasza az volt, hogy mindeddig hiányzott a módszeres, magyar nyelvű áttekintés a média- és kultúratudományok területén.
Az egyetemi oktatásban is nagy szükség van erre a munkára, hiszen eddig jobb híján különböző tudományos iskolák összefüggésrendszerében született külföldi tanulmányköteteket hívtak segítségül. Egy már létező külföldi kézikönyv lefordítása éppen ezért nem feltétlenül szolgálta volna ki azt az igényt, mellyel ez a könyv megszületett, vagyis hogy a széttartó diskurzusokat egy kötetben foglalják össze a hazai tudományos élet különböző területeiről érkezett elismert kutatók. Az összeállítás közel négy évet vett igénybe, de ha figyelembe vesszük, hogy a szerkesztőknek harminckilenc szerző különböző kutatásait kellett figyelemmel követniük, begyűjteni tőlük a szócikkeket, majd eltervezni és kidolgozni a kereszthivatkozásokat, talán nem is tűnik ez olyan soknak.
A kézikönyv egyes szócikkei média- és kultúratudományos jelenségeket (például identitás, tér, vizualitás, hálózat, kibernetika, test), fontosabb fogalmakat (pl. archívum, hibriditás, kultúra), szerzői életműveket (mint Bourdieu, Foucault, Derrida) és műveket járnak körül.
A kötet több mint 500 oldalával tekintélyt parancsoló, vaskos könyvtárgy.
A tanulmányértékű szócikkek felépítése a következőként alakul: a sokszor szépirodalmi igényességgel megírt felütés, fogalomtörténet, kontextus, kultúratudományos jelentőség, a kötet hálózatos felépítésének bizonyítékaként a kapcsolódó szócikkek listája, illetve az adott téma, jelenség, fogalom vonatkozó szakirodalmi bibliográfiája.
Tamás Ábel szemléletes, lényegre törő prezentációja után Oláh Szabolcs egy olyan kérdést tett fel, amelyet részben meg is válaszolt: Vajon mi az a központi mondanivaló, ami összetartja a kötetet? Történészek, etnográfusok, médiakutatók, irodalmárok, filológusok írásai ezek, a szerzők különböző tudományos háttérrel rendelkeznek, ráadásul a munka során nem is ismerték egymás szócikkeit. Az eltérő retorikát használó és különböző tárgyú cikkek úgy lépnek párbeszédbe egymással, hogy a lineáris olvasás próbáját mégsem biztos, hogy kiállja a kézikönyv – nyilván nem véletlen a műfaji kategóriát hangsúlyozó címadás sem.
Miért is fontos a kultúratudomány? – mintha erre a kérdésre válaszolna az összes szócikk, ezzel pedig megnyílt egy pedagógiai távlat is a beszélgetés elején.
Tamás Ábelhez hasonlóan Oláh Szabolcs sem kulturális fordulatokról, hanem küszöbhelyzetekről beszélt, illetve arról, hogy a főleg német nyelvű kutatások az 1980–90-es években megalapozták a kultúra mediális megközelítését, mely a mai kultúratudományos vizsgálódásoknak is az alapjául szolgál. Oláh szerint a kötet többek között natura és kultúra viszonyának egyre árnyaltabb, összetettebb mivoltára hívja fel az olvasó figyelmét, vagyis újra kell gondolnunk az ember konzisztensnek vélt, humántudományos fogalmát. Ha a kultúratudománynak egy olyan változatát műveljük, melyben a humán- és természettudományok (biológiai, technológiai) szembenállását lebontjuk, akkor a kérdéseink felszabadítják a kultúráról, emberiről való gondolkodást is.
Kricsfalusi elmondása szerint a munkálatok első lépéseinél már letisztázódott a szerkesztők előtt a potenciális olvasó képe, vagyis a média-, irodalom- és nyelvszakos egyetemisták, bölcsészek, doktori hallgatók közege. Mivel azonban minden szócikkben eltérő retorikával, lexikai eszköztárral, nyelvi komplexitással találkozhatunk, mindez pedig egy kiterjedt nemzetközi tudományos kérdéskomplexumban történik, nemcsak alapszakos egyetemistákat, hanem gyakorlott kutatókat, szakembereket is próbára tehet a kötet. Oláh Szabolcs is emellett érvelt, vagyis a medialitás szó példáján keresztül bemutatta, hogy milyen reflektálatlanul bánnak néhány alapvető szakkifejezéssel a nemzetközi média- és kultúratudomány művelői is.
De a könyv számos válaszopciót kínál bizonyos fogalmak használatára, egyfajta tanulási folyamatként is felfogható a bő ötszáz oldal elolvasása.
Tamás Ábel a kötet címadásának problémájáról is beszélt, állítása szerint eleinte csak hívószavak, fogalmak szerepeltek benne (média, kultúra, tudomány), de végül főleg a Kittler-féle Medienkulturwissenschaft hatására választottak egy összefoglaló kifejezést, ám ennek a leggyakoribb magyar fordítása, a mediális kultúratudomány nem bizonyult eléggé piacképesnek, ezért némileg leegyszerűsítve kapta végül ezt, a Média- és Kultúratudomány – Kézikönyv címet. Oláh következő kérdése a kötet szócikkeinek szelekciós műveletére irányult. Kricsfalusi elmondása szerint a kutatócsoport több koncipiáló ülést tartott, ahol a legfontosabb szócikkek egy szabad ötletbörze során kerültek be a kalapba, melyhez következő lépésként igyekeztek szerzőket keresni – volt rá példa, hogy bizonyos fogalmak kimaradtak, mert nem találtak olyan kutatót, akinek a munkássága az adott témát járja körbe.
A médiumtörténeti szócikkek tucatjait kihagyni kényszerültek a kötet ökonómiájának és viszonylagos koherenciájának megtartása érdekében.
Oláh Szabolcs ismét német példát hozott, miszerint ott az egyetemek saját médiatudományos kézikönyvvel rendelkeznek, melyek sokszor teljesen eltérő média- és kultúrafogalmakkal dolgoznak, s a hallgatók épp ezen diverzitást kihasználva a hozzájuk legközelebb álló tudományos attitűdök alapján választhatják meg, hova mennek továbbtanulni. Kricsfalusi erre reflektálva hívta fel a figyelmet: attól, hogy magyar nyelven jelenleg ez az egy kézikönyv létezik ebben a témában, semmiképp sem törekedtek a kizárólagosságra, sőt, üdvösnek tartaná, ha más kutatócsoportok, értelmezői közösségek is belefognának hasonló vállalkozásokba. Tamás Ábel szerint is egyértelmű céljuk volt az, hogy a kötet ne leegyszerűsítve, kizárólagosan, hanem sokkal inkább orientáló szándékkal szóljon az olvasóhoz, egyazon megnevezésű jelenségek és fogalmak széttartó hálózatában.
Oláh Szabolcs gondolatai is erre rímeltek, vagyis a mellérendelő struktúra fontosságáról beszélt, melyet a kötet legtöbb szócikkében felfedezett.
Például egy bizonyos tárgykörben az angol Cultural Studies és a német Kulturwissenschaft értelmezései egymás mellett kapnak helyet, ami termékenynek bizonyul. A kézikönyv szerzői gárdájára visszatérve Tamás Ábel még elárulta, hogy nagyon sok felkért kutató számára ez a műfaj egészen újszerű volt, így ki kellett lépniük a komfortzónájukból, és az addigi tudományos habitusukat, reflexeiket újragondolva nem tanulmányokat, hanem szócikkeket készíteni. Oláh Szabolcs a kötet szerzőjeként épp ennek a viszonynak a számára üdítően gördülékeny működésére világított rá.
A szerkesztői gárda éles látóan, széles perspektívával válogatta össze a szócikkeket, a közös munka pedig őt is sok mindenre megtanította.
A kötetbemutató legvégén szóba kerültek látszólag hiányzó szócikkek (pl. gender studies, posztkolonialista elméletek), és bár ezek önállóan nem kaptak szerepet a kézikönyvben, de például a Test szócikken keresztül segítségül hívják őket, ez pedig jó bizonyíték arra, hogy a meghatározott számú szócikken túl is széles fogalomtárral dolgozik a kötet.
A néha önismétlésbe hajló beszélgetés talán legnagyobb tanulsága éppen ennek az önismétlésnek a szabadsága volt, hiszen a kézikönyv maga is többször, többféle megközelítésben tárgyal egy-egy kultúratudományos fogalmat és jelenséget, ezzel is felmutatva a kultúrához való korszerű, mediális megalapozottságú viszonyulások termékeny mivoltát.
A Média- és kultúratudomány – Kézikönyv bemutatója, Debreceni Egyetem, Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézeti Könyvtár, Debrecen, 2018. november 28.
A fotókat Vigh Levente készítette.
