Jegyzetek L1010-ről
A hideg kőlapról csak a kezeim csúsznak
le néha. Figyelem ennek az idegen
bolygónak a törvényszerűségeit, ahogy
az örök naplemente átszűrődik az
óriásgombák közt, amelyek kedvük
szerint forognak, akár a Szaturnusz
gyűrűi. Tanácstalanok a körülvevő lények:
amit magammal hoztam, azt
gömbölyödő csontok közé rejtem.
Ott kering ez az állandó bizonytalanság,
hogy végtermékei a nyelőcsőn keresztül
szavakká alakuljanak, és akár légnemű
állapotukban is karcoljanak, sértsenek.
Az utolsó érintés felszínes, a bolygólakók
közelsége elszívja a termelődő oxitocint.
Hogy ki lesz az áldozat, arról nem
vitatkozunk, csak a megfigyelések precízségével
törődünk. Mert lenni kell magyarázatnak
a kettőnk közti oxigénhiányra.
Jelek mentén
Valahol a város gyomrában várok rád,
egy forgalmas kávézó előtt,
és arra gondolok, túl korán rátalálni
a megfelelőre, mint egy beteljesedett jóslat,
gyanús. Persze, régen máshogy volt,
csigákat és gilisztákat kerestünk,
naphosszakat építettük homokba otthonainkat,
aztán közösen próbáltuk megszámolni
a szeplőidet, amiket bolygóknak képzeltünk.
Most itt várok, ebben a hömpölygő hársfaillatban,
ahol a héliumsúlyú éjszaka már csatornák mélyéből,
szemétben heverő üvegekből, és macskakövek
titkos réseiből szivárgott át.
A múlt, akár egy seben maradt vattafoszlány,
észrevétlenül belém evődött az összes szavaddal együtt,
amit még iskolakezdés előtt mondtál.
Mire megérkezel, a test titoktartása csődöt
mond: mint friss hó, ropognak az ujjak.
A tegnap estére gondolok, melleid érintésére,
és combjaid feszes ívére, ahogy közéjük
szorítottál. Hirtelen átkarolsz, mosolygunk:
pontosan úgy, mint abban az augusztusi szürkületben,
amikor egy villám hangjeggyé alakult
az ég villanydrót-kottáján.
Borítófotó: Vignette Wiki
