Egy igen váratlan húzással a megjelenés előtt 2 nappal a Netflix bejelentette, hogy elérhetővé teszi a Fekete tükör (Black Mirror) új epizódját, ami egy másfél órás film lesz. Azért illene be egy önálló évadnak, mert ehhez a részhez a készítők több mint 5 óra anyagot vettek fel.
Hogy lett ebből másfél óra a végtermék? Úgy, hogy a film (már ha lehet annak nevezni) interaktív.
A néző (vagy inkább játékos?) dönt a szereplő helyett, mikor annak dilemmája van.
A történet folyamatossága érdekében viszont a döntések meghozására csak 10 másodpercünk van. A videószolgáltató korábban gyerekműsorokon tesztelte a formátumot, és mivel az óriási sikernek bizonyult, így a Black Mirror készítői zöld utat kaptak, hogy a rendkívül népszerű, a technológia árnyoldalait bemutató sorozat is használhassa azt. Az író természetesen ezúttal is Charlie Brooker, a rendező pedig az a David Slade, aki már egyszer dolgozott a sorozaton, ő jegyzi az igencsak megosztó Metalheadet. A Bandersnatch viszont korántsem lesz ilyen ellentmondásos.
A Netflix egy igen ügyes marketinghúzással és a saját platformjában rejlő egyedi potenciállal egy teljesen új műfajt teremtett, és azt remekül kivitelezte.
A nyolcvanas években igen népszerűek voltak a kaland-, játék-, kockázatkönyvek, melyekben az olvasó dönthetett a szereplők sorsáról. Stefan (Fionn Whitehead) is egy ilyen könyvet, a Bandersnatch-et adaptálja egy jól menő videojátékgyártó cégnek. Az irodában találkozik mentorával, Colinnal (Will Poulter) és főnökével, Mohannal (Asim Chaudry), akiknek rögtön megtetszik az ötlet, és felajánlják, hogy náluk fejezze be projektjét.
Hogy Stefan elfogadja-e az ajánlatot vagy nem, az a mi kezünkben van.
A Bandersnatch eleinte pusztán olyan döntéseket kér tőlünk, mint például, hogy mit egyen Stefan reggelire vagy milyen zenét hallgasson a buszon, de egy idő után komolyabb dilemmák eldöntését adja a kezünkbe, amik a cselekmény menetére is befolyással vannak. Szerencsére a nyolcvanas-kilencvenes évek slágerkönyvsorozatával ellentétben most nem lesz szükség dobókockára, a történet végkimenetele nem a szerencsén, hanem a mi döntéseinken múlik.
Bár stáblistás, igazán blackmirroros befejezés csak egy létezik, így kicsit csalóka a néző szabad akaratával reklámozni a Bandersnatch-et.
Igaz, a szabad akaratunk erősen limitált mivolta az egyik fő témája Charlie Brooker legújabb történetének, így az, hogy egyetlen „valós” befejezés van, valószínűleg szándékos.
Az epizódot többen a televíziózás jövőjének kiáltották ki.
Viszont az, hogy ennek a formátumnak mennyire van jövője, igencsak kérdéses, hiszen valószínűtlen, hogy versenyezni tud az interaktív történetmesélés királyával, a videojátékkal, ettől függetlenül idén sem maradtunk kreatív és elgondolkodtató Black Mirror-rész nélkül a karácsony és újév közti időszakban. Ezzel együtt igaza van a Polygon kritikusának, mikor azt írja, a Bandersnatch nem működik se filmként, se videojátékként. Előbbinek túl kusza, utóbbinak túl egyszerű és rövid. De ez nem is baj.
A Bandersnatch nem videojáték vagy film, hanem valami más a kettő között.
A Bandersnatch akként működik, ami, egy Black Mirror-epizódként, amely tökéletesen illeszkedik a sorozatba hangulatával, mondanivalójával és innovatív kivitelezésével (meg persze a többi részre való rejtett vagy kevésbé rejtett utalással). Az epizód jó iramú, feszült és a választási faktor miatt még inkább elmélyül benne az ember. De többet gondolkodik, több választ keres a felvetődő rejtélyekre és kérdésekre, mint azt talán egyébként passzív befogadóként tenné.
Az egyedi formátum ráadásul a kalózkodás legjobb ellenszere a Netflix számára.
Hiszen ezt az élményt pontosan visszaadni semelyik torrentoldal nem fogja tudni, muszáj lesz az embernek Netflix-fiókot csinálnia ahhoz, hogy ki tudja élvezni a Bandersnatch lényegét. Az epizód a nyolcvanas években játszódik, egy átlag Black Mirror részhez képest a Bandersnatch szinte semmit sem foglalkozik a jövővel, de ez csak első ránézésre van így; az igazi főszereplő nem más, mint a néző. A jövő már tulajdonképpen a jelen, és mint minden Black Mirror-részben a főszereplő, úgy itt mi is a virtuális valóságba keveredünk. A valóság beérte a sorozat idővonalát, így a valóság és a virtuális fikció, mint a sorozat összes részében, összemosódik.
Nincs már többé Black Mirror-rész és néző, csak az élmény, amiben a befogadó már aktív résztvevő.
Az ezúttal duplán meta üzenet most már nem csak nekünk, hanem rólunk is szól. Nekünk kell vigyáznunk a technológia által garantált lehetőségekkel, és azokat használva kell helyes döntéseket hoznunk. Viszont ha csak 10 másodpercünk van egy döntést hirtelen meghozni, tulajdonképpen mennyivel vagyunk más helyzetben, mint a főszereplő? Ilyenkor ki vagy mi dönt helyettünk?
Fekete tükör (Black Mirror) – Bandersnatch, 2018. Írta: Charlie Brooker. Rendezte: David Slade. Szereplők: Fionn Whitehead, Will Poulter, Asim Chaudhry, Craig Parkinson, Alice Lowe. Forgalmazza: Netflix.
