Eltérő szülői minták, kihasznált, áldozattá váló gyerekek, valós és a lelkekben dúló háborúk, szerencsésen megtalált karizmatikus főszereplők – súlyos témákat körüljáró minőségi alkotásokat láttam az 5. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál kínálatából.
A magyar filmfesztiváloknak hasznos lenne példát venniük a BIDF szervezettségéről. A vetítések időben kezdődnek (bár sok néző késve érkezik meg a terembe), az önkéntesek kedvesek, segítőkészek, és ami a legjobb: minden film után van közönségtalálkozó a rendezővel vagy a produkció más fontos alkotójával, ahol a közönség is bátran kérdezhet. A moderátorok felkészültek, gyorsan és ügyesen tolmácsolnak angolról magyarra és fordítva. Az egyetlen szépséghiba maga a helyszín, az Aréna Mall nem csak technikai értelemben (nem lehet a stáblista alatt felkapcsolni a villanyokat a közönségtalálkozó mihamarabbi elkezdése végett, így a közönség egy része gyorsan távozik), hanem szellemiségében sem ideális házigazdája a nívós eseménynek.
Nívós, hiszen az Oscar-jelölt Apákról és fiaikról kétszer is látható volt a fesztiválon. Talal Derki saját hazájában, Szíriában forgatta a Sundance-en is díjazott doksiját, melynek főszereplője egy nyolcgyermekes szalafista terrorista férfi, az al-Nuszra front katonája, akinek életcélja az iszlám kalifátus létrehozása. A szigorú vallási szabályok közt élő családnak csak a férfi tagjait filmezhették, az aknák hatástalanításával és bombák készítésével foglalkozó családfő körül így csak az érte rajongó számos fiúgyermekét láthatjuk.
Ebben a közösségben a gyilkosság és az erőszak teljesen hétköznapi, elfogadott dolog,
ebbe nőnek bele a fiúk is, akiket tizenéves koruk elején „be is soroznak”, hogy maszkos, kalasnyikovos kiképzőik félelmet nem ismerő harcosokká képezzék őket, akik tovább folytatják a háborút az Aszad-rezsim, az ISIS vagy más Szíriában harcoló alakulatok ellen. Az Apákról és fiaikról nagy érdeme, hogy szélsőséges iszlamista terroristák közösségében évekig készülhetett, bepillantást engedve az ő világukba, bemutatva a legifjabb generációba átplántált fundamentalista gondolkodásmódot.
Egy másik ismert háborús gócpontban játszódik az Ugatás a távolból, a kelet-ukrajnai frontvonalon fekvő kis faluban, ahol a tízéves Oleget egyedül neveli nagyanyja. A kisfiú játszótársa unokatestvére, Jarik, illetve egy idősebb srác, Kosztya.
A fiúk egyszerre félnek a bombázások zajától és vonódnak bele akaratlanul a háborúba csúzlival, gázpisztollyal üres üvegekre, majd békákra lövöldözve.
Az, hogy a szeparatisták folyamatos tüzérségi aktivitása és az ebből adódó állandósuló életveszély ellenére is sikerült lencsevégre kapni a gyermekkori idillt, egyrészt a filmet jegyző Simon Lereng Wilmont érdeme, másrészt azé az Olegé, aki nyílt, tiszta gyermeki jelenlétével a film sikerének záloga. Látjuk könnyekkel megtelő szemében az őszinte megbánást, amikor ősz nagyanyja joggal korholja, vagy a teljes megkönnyebbülést, mikor kiderül, bokájára szerzett sebe egyáltalán nem súlyos. Esetleg megmártózni a szeszélyesen kanyargó folyóban, illetve beteg nagyanyja helyett Jarikkal tűzifát aprítva vagy a konyhában tüsténkedve.
Habár Észak-Írországban húsz éve, a nagypénteki egyezmény óta béke van, az IRA utódszervezetei nem szüntették be működésüket. Derry városában játszódik Sinead O’Shea Az anya, aki lelöveti a fiát című dokumentumfilmje, mely egyrészt a republikánus északír közösséget, azon belül is egy családot állít a középpontba. Mivel a helyiek továbbra sem bíznak a rendőrségben, kisebb terrorista csoportok igyekeznek a drogdílereket távol tartani a környéktől. Az ő túlkapásaikkal szemben pedig nincs ellenszer, hiszen senkinek még eszébe sem jut feldobni őket a hivatalos szerveknél. A címben említett anya is a kisebbik rosszat választja az ő bevonásukkal, hogy drogfüggő fia észhez térjen.
Elképesztő látni, hogy tőlünk jócskán nyugatra sokan milyen ördögi körben élnek,
kiszolgáltatva az összezáró közösségnek, a drogfüggőségnek, a rossz családi mintáknak. És hogy az ifjú generációból hányan sírják vissza a merényletekkel tarkított szembenállást, mert akkor legalább történt valami, és az akkori aktív IRA-tagokat sokan ma is hősökként tisztelik.
A Stairway program segítségével évente 15-20 manilai utcagyereket emelnek ki egy évre a nyomornegyedekből, ahol többségüket fizikailag és szexuálisan bántalmazzák.
A csak fiúkra specializálódott program legtöbbjüknek az egyetlen reményt jelenti, hogy jobb életet kezdhessenek.
Az Egy év a remény jegyében két fiú eltérő sorsát követi végig. A 13 éves Justin vállaltan meleg, egy idő után elszökik az idilli szigeten található központból, hogy továbbra is az utcákon éljen. A 15 éves Pablo múltjában is sok szörnyűség történt, ám ő fokozatosan kinyílik, és lehetősége lesz az eltelt év után továbbtanulni. A kifejező állatmetaforikával és utcagyerekek által forgatott flashback jelenetekkel dúsított dokumentumfilm rávilágít sok fülöp-szigeteki gyerek totális kiszolgáltatottságára, a testi-lelki bántalmazottak magas számára, a családok nem megfelelő hozzáállására.
A jezidita Nadia Muradot 2014-ben rabolta el az Iszlám Állam, miközben észak-iraki szülőfaluját szinte teljesen kiirtották.
Az akkor 19 éves lányt kínozták, szexrabszolgaként használták, de ő megszökött, és azóta minden fórumon felemeli a szavát a jeziditákat ért genocídium ellen.
A Nadia terhe 2016 néhány hónapjában kíséri végig a megtörhetetlen elszántsággal népéért küzdő fiatal nőt és az őt mindenhová elkísérő Muradot. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt elmondott beszédével világhírűvé vált Nadia igyekszik ismertségét arra használni, hogy a jeziditák ügyét (akik egy része görög menekülttáborokban él) előmozdítsa. A szinte krisztusi alakként bemutatott Nadia szerény, ám céltudatos egyénisége gyakran éles kontrasztba kerül az őt csak szép szavakkal biztató, hitegető politikusokkal, tisztviselőkkel. Sokat nem tehet, de a nagy fájdalmat cipelő lány fáradhatatlanul járja a világot, mert apró lépésekkel közelebb kerülhet a céljához, és mert ő jelenti sokaknak az egyetlen reményt. Egy komoly visszajelzést már kapott, hiszen a film leforgatása után, 2018-ban Nadia Murad kapta a megosztott Nobel-békedíjat.
Egész más miatt felejthetetlen a Daliborek szerint a világ közel negyven éves, anyjával élő neonáci címszereplője. Daliborek keménynek szánt, de nevetséges YouTube videói miatt került a rendező, Vít Klusák látóterébe, hogy aztán dokumentumfilmet forgasson róla. A groteszk helyzetekben bővelkedő alkotás csak a felületes szemlélő számára szól a neonácikról, hiszen Daliboreket (bár mélységesen és megingathatatlanul hisz szélsőséges eszméiben) nem lehet komolyan venni, csak a szája jár. Sokkal inkább szól az izoláció lehetséges hatásairól, hiszen egy cseh kisvárosban ipari festőként élő Daliborek még saját városát sem igazán hagyta el, nemhogy Csehországot. Továbbá szól a saját Facebook-profiljai világában élő, párducmintás leggingses nemtörődöm anyja felelősségéről, aki egyrészt továbbra is gyerekként kezeli, másrészt sosem emelt szót fia szélsőséges nézetei ellen. De kíméletlenül rámutat (sajnos nem csak) a cseh társadalom rasszizmusára, hiszen Daliborek nézeteit finomított formában egész környezete osztja, sőt helyesli, páran pedig konkrét tettekre sarkallják.
Ha valaki csak a kirekesztő, gyűlöletre épülő eszmék burkában él, előbb-utóbb cselekedni is fog
– erre a tapasztalatra Klusák rá is játszik, különös feszültséget adva a történetnek. A film zseniális epilógusában, melynek egy pontján a rendező kénytelen kilépni a kamera mögül, egy rettentően kínos szituációban válnak vállalhatatlanná, majd tragikomikussá Daliborek nézetei, miközben szerettei majd’ elsüllyednek szégyenükben, magyarázkodnak, mert ők (ha a kamera előtt nem is) mások előtt megjátsszák magukat. És mintha önmagukkal is el akarnák hitetni, hogy Daliborek neonáci nézeteihez nekik semmi közük. Bárcsak ne lenne ismerős ez a hozzáállás teljes társadalmak szintjén!
5. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál, Aréna Mall, Budapest, 2019. január 28 – február 3.
