Sziszüphoszi
hömpölyög a szájban a nyelv,
mondani kellene valamit ott, ahol a szavak
széttördelik a gondolatot, és megjelenik
valaki valahol, bámul, hiszen nem láthatom
a falat, a sarkot, a fát, ami mögé okádni jár
a teljesség, betonrepedések között szaladva,
akadva, ágazva cseppen a nyakamba, és bámul
valaki, valahol, hogy meddig, hova jut, mire letörlöm,
mondani kellene valamit, szabadkozni, hogy nincs
jobb szavam a hallgatásra, hömpölyög a szájban
a nyelv, nézni, kutatni, ki mondta, hogyan,
egyszer, valaha lépett és koppant a föld,
egyszer végre számot kellene vetni, kitől,
honnan és kinek tartozok, letéphetem-e a virágot,
a gazt, és kitől kell megkérdezni: bűn-e,
megdöglesztem a kezeim között, nézem, hogyan,
hiszen úgy is, és az ember visszahull:
lép és koppan a földhöz
Vénusz nem a melleit takargatja
festmények lehunyt szemű alakjai mögött, talán
bújva, bujtatva megfeszül az értelem egy apró
foltja, mely megragadható formában már elenyészett
a pillanat törtrészében, rosszkor rossz helyen lenni
örökké, ahol az a bizonyos másik belső kéz
már csontos ujjpercei között szorongatja a megismerést,
a titkot, és pőrén állva, hülyén, szalad, tántorog haza
a vágy, magába csúszva, mit is, hol, mikor, hogy félkegyelművé
váljon önmaga bírósága előtt: hol jártál báránykám, és dadogva
mutogat a kéz odaát, mire ő csak azt feleli, mosollyal az ajkán:
én nem láttalak
Borítófotó: Images Unsplash
