Intelmeink
Úgy nem kezdheted, hogy „Amikor a párnát a fejemhez nyomta”.
Úgy már inkább, hogy „Nem kaptam levegőt”.
Nem részletezheted túl a jelenetet, mert elveszti hatását.
Az emlékek, de inkább csak az érzések benyomására koncentrálhatsz,
különben fals lesz.
És te nem lehetsz álszent.
A minősítéseket el kell hagynod, személyére ne használj jelzőket.
Határozók talán jöhetnek, például „erősen tartotta a párnát”, vagy
„határozottan suttogott”, esetleg „némán borultam a kanapéra,
és nem válaszoltam a rokonok kedves kérdezősködésére”.
Hopp, máris egy jelző, kérdés, a kívülállókat minősítheted-e.
Kérdés, magadat minősítheted-e.
Kérdés, hogyan rekonstruálsz valamit, amire csak úgy emlékszel,
mint napközben a legutóbbi álmodra.
Semmiképp sem értelmezhetsz. Persze, ez elkerülhetetlen, de akkor sem.
Minden szó értelmezés, a fejemhez nyomta és a borultam is.
De neked ezen kívül nem szabad kommentálni.
Nem is bagatellizálhatod el.
Nem lehetsz drasztikus.
Nem írhatsz tanmesét.
Nem szabad öncélúan horrorisztikusnak lenned.
Szükséged van a hatásra, de nem szabad gondolnod rá.
Neked nem maradt más, csak a szavak.
De előbb a megmerítkezés.
Nem ijedhetsz meg a lélekcafat átkonvertálásától.
Ez a feladat. Nem hátrálhatsz meg.
Ne analizáld túl.
Nincsenek nők és férfiak.
Csak ő van és te.
A fogyó levegő.
Csak a párna és a fal.
Neked bele kell simulnod.
Újra kell élned.
Fel kell gyorsulnia a szívverésednek.
A légszomj kell neked.
Először nem foglalkozhatsz az irodalommal, először csak az élménnyel foglalkozhatsz.
Hogy aztán elővedd a szavak szikéjét és könyörtelenebb legyél magaddal, mint bárki.
Az irodalom hideg izgalma kapjon el.
Akkor már csak a szövegre figyelhetsz.
És ha kész vagy: el kell engedned örökre.
Belé kell helyezned másokba, hogy aztán ott valami egészen idegen élménnyé váljon.
Ügyesen kell csinálnod, nem kérdés, kötéltáncos leszel.
De ha leesel, visszamászhatsz.
És a végén, ha dicsőség helyett az üres megrökönyödés lesz jutalmad, ne sajnáld.
Neked nem szabad sajnálkoznod.
Borítófotó: Cdn0
