A gonosz gyermek toposza már régóta egyike a horrorfilmek legkedveltebb témáinak. Általában hálás topiknak is bizonyul, mert rengeteg terepet biztosít a pszichológiai értelmezéseknek: legyen szó akár a gyermek gonoszságának eredetét érintő kutakodásról, az anya és apa közti kapcsolat megváltozásáról, vagy éppen a szülő-gyermek viszony nem mindig problémamentes mivoltának feldolgozásáról.
A recept azért is tud az esetek nagy százalékában működőképes lenni, mert a gyermekeket érintő bárminemű erőszak ábrázolása akkor is megrázó, ha a filmben szereplő lurkók nem éppen ártatlan báránykák.
Persze a teljes értékű működőképességhez több olyan dolog együttállása is szükséges, amiket A csodagyereknél nem sikerült eredményesen összehangolni.
Sarah (Taylor Schilling) és John (Peter Mooney) első gyermeke a vártnál kicsivel korábban érkezik, így az éjszaka közepén kénytelenek a kórházba sietni. Miles (Jackson Robert Scott) születésével párhuzamosan egy másik eseménysor is zajlik éppen, amelyről még nem tudják, mekkora hatással lesz az életükre (és aminek részletezése rontócnak számítana). Ahogy a kis Miles egyre nagyobbacska lesz, úgy kezd egyre furcsábban viselkedni. A fiú korát meghazudtolóan intelligens, ám szociális készségei némileg visszamaradottak – az ugyanis nem fér bele a társas együttélés szabályaiba, ha az ember fia szándékosan sebesíti meg a bébiszittert vagy éppen agyonver egy másik gyereket.
A szülők felmenői közt nincsenek bevándorlók, Miles álmában mégis szlovákul (az angol eredetiben magyarul) beszél és, megváltoznak az étkezési szokásai is.
A szakemberek végül a paranormális esetekben is jártas pszichiáterhez (Colm Feore) irányítják a kezelésre szoruló srácot, aki olyan megdöbbentő felfedezést tesz, amivel viszont a néző mindvégig tisztában van.
A film agyonhasznált horror klisékkel indít, ami bizonyos szempontból félrevezető. A történet egy egészen kellemes csavart visz a hagyományos horror alzsánerbe, de mégis sekélyes és kiszámítható marad, így nem pusztán Miles karaktere az egyetlen, ami a tudathasadás jeleit mutatja.
A film egészére végig jellemző egy több területen tetten érhető furcsa disszonancia.
Az expozícióban megismert, egymással kölcsönhatásba lépő cselekményszálak nagyszerű ritmusban vágott, párhuzamos montázzsal vannak összekötve, hogy a befogadónak kétsége se legyen afelől, hogy a látott képsorok nem értelmezhetőek egymás nélkül. Ezt megfejeli még egy szinte nevetségesen egyértelmű vizuális megerősítés, ami viszont már túlmagyarázza a történéseket. Sajnos a film nagyon sokszor él ezzel az eszközzel. Mintha az alkotók önbizalomhiánya öltene testet ezekben a képsorokban, vagy még rosszabb – mintha attól félnének, hogy a néző nem képes elsőre olvasni az amúgy jól vászonra vitt jeleneteket.
Nicholas McCarthy filmje technikai síkon teljesít a legjobban.
Kedvelt megoldása a ritmizált vágás, ami a bevezetés után a film csúcsmomentumának számító hipnózis jelenetben érhető tetten legmarkánsabban. Habár igazi bravúroktól mentes, de az operatőri munka is dicséretre méltó.
A látványvilágot a gyakran természetes(nek ható) fénynél forgatott éjszakai jelenetek és a tompított, retrográd színvilág teszi hangulatosabbá.
A csodagyerek úgy képes múltidéző, régi vágású lenni, hogy a manapság előszeretettel túltolt, harsány nosztalgiázás helyett visszafogottabban nyúl a megidézni kívánt korszakra jellemző stiláris elemekhez, képi megoldásokhoz és hatásmechanizmusokhoz. Ennek elég erős eszköze még a zene, ami szintén nem tolakodó, de a célját a háttérbe simulva is megfelelően teljesíti.
Sajnos az összhatást hiába teszi az érzékszerveknek kellemessé az alkotóbrigád, ha a narratív és tartalmi rész méltatlanul elhanyagolt.
Ahol a film leginkább elvérzik, az a forgatókönyv.
A sztori döbbenetesen hamar felfedi, kiteregeti és folyamatosan a néző arcába tolja lapjait (köztük a potenciális aduászokat), megölve ezzel a játék öröme mellett a feszültséget is. Így az omnipotens befogadó számára már régen egyértelműsített fordulatok laposak maradnak, csattanó helyett inkább tompa puffanást hallatnak. Ezek után még mindig simán lehetne izgalmassá tenni a szülők rádöbbenésének szálát, viszont semmilyen extra ötlettel nem sikerült feldobni az amúgy kiszámítható sablonok alapján működő paranormális nyomozgatást. A legnyilvánvalóbb dolgokat és fordulatokat is olyan horderejű mozzanatokként tálalja a film, mintha teljesen új információt közölne.
Az pedig csak keserű hab az amúgy sem túl édes tortán, hogy a vizuális túlmagyarázás még a befejezésben is kitart, ahol már kifejezetten bosszantóvá válik.
A szájbarágós részletezés mellett viszont úgy tűnik, hogy a történetben megbúvó problémahalmazból semmit nem igyekszik kiemelni a film. Az anya folyamatosan küzd fia üdvéért és gyógyulásáért, így a harmadik felvonáshoz érve válik dominánssá a kérdés, vajon egy szülő meddig lenne képes elmenni, hogy megmentse a gyermekét. Ez a szál ugyan sematikusan, de erőteljesen, hatásosan jelenik meg. Érintőlegesen igyekszik szólni még a gyermekvállalással járó elköteleződésről, félelmekről, annak esetleges veszélyeiről, a felboruló kapcsolatokról, a gyermekeket érintő szexuális bűncselekményekről, a testi fenyítésről és a gyerektől való elhidegülésről is, de egyik sem képezi igazán szerves részét a narratívának. A kifejezetten erős alapfelállás ellenére tehát jobbára elveti a szimbolikus, metaforikus értelmezéseket, és nem aknázza ki kellőképpen a sztoriban rejlő mélységeket.
Pszichológiai horrorként nem igazán akar működni, paranormális horrorként pedig elhasal, mert túl korán, túl sokat árul el.
A karakterek közti dinamika ábrázolásában középpontba kerül az anya-fiú kapcsolat, és szerencsére a színészi alakítások is náluk a legerősebbek – habár így sem túl kiemelkedőek.
Taylor Schilling a film utolsó harmadában magára talál, és a karakterének mélységeit is képes megfelelően felszínre hozni.
A Milest alakító Jackson Robert Scott játéka élvezhető, bár neki akadnak gyengébb pillanatai is. Az apa karaktere majdhogynem teljes egészében elhagyható lenne a kész produkcióból, Peter Mooney alakítása ennek megfelelően semmilyen. Nem úgy a Colm Feore alakított pszichiáteré, aki keveset szerepel ugyan, de akkor emlékezetes. Ugyanakkor a színészek dolgát nem könnyítik meg a sótlan, gyakran ostoba és ismételten csak szájbarágós dialógusok.
Miles meghasonlottságára rengeteg klisés képi utalás próbálja felhívni a figyelmet, de talán a kész műre ugyanannyira, ha nem jobban jellemző ez a zavart állapot. A korrekt látványvilág és rendezés képes egy feledhető közepesre menteni A csodagyereket, pedig az alapanyagban ugyanúgy benne lett volna egy jobb és egy sokkal rosszabb film is. A jól megvalósított, sejtelmes vizuális megoldásokból eredő feszültséget sorozatosan agyoncsapják a gagyi párbeszédek és görcsösen túlmagyarázó jelenetek. Ezektől pedig nem csak a film tűnik butácskának, de a néző is úgy érezheti, hogy hasonló módon kezelik.
A csodagyerek (The Prodigy), 2019. Rendezte: Nicholas McCarthy. Írta: Jeff Buhler. Szereplők: Taylor Schilling, Jackson Robert Scott, Colm Feore, Peter Mooney. Forgalmazza: Fórum Hungary.